Szeptember 23-án

Bizonyos olvasói nyomásra kénytelen vagyok valami irományt összehozni. Mami feljött hozzánk a hétre, hogy kicsit pihenhessek, rendesen egyek és persze, hogy lássa a gyerek a nagyanyját és vica-verza. Minden napunk tökéletesen alakult. Volna, ha én nem én lennék és anyukám nem ő lenne.

Lefeküdtem kicsit aludni, mert Tamás is elaludt, de fúrnak a szomszédban, úgyhogy tudom folytatni...

Na, szóval 2-3 heti konstans alvásmegvonás az ember idegeit olyan mértékben kikezdi, hogy egyszerűen nem ismer magára. Olyan ártatlan kérdések, és a rájuk adandó válaszok mint pl. "Ezt hova tehetem?", "Melyik edényt használhatom?", "Miért ilyen ritkás és kemény sörtéjű ez a körömkefe?" fájdalmasan megterhelőek az összes érzékszervnek, az agy logikai központja egyszer csak besül és nem marad más kommunikációs eszköz, mint a túlreagálós hiszti, ami Maminál úgy csapódik le, hogy legjobb szándéka és legnagyobb igyekezete ellenére csak púpnak jött a hátunkra. Szerencsére, mint az életben oly sok más dolog, ez az állapot is csak hullámokban éri el az embert, tehát így vagy úgy, rá lehet pihenni, és minden generáció újult erővel futhat neki a következő háromórás ciklusnak.
Mindeközben Tamásunk, aki ma kereken egy hónapos, - a továbbra is fennálló pocakgyötrelmek ellenére is - gyönyörűen kerekedik, édeseket mosolyog, nyünnyög és mond, és nagymami pihe-puha karjaiban jóízűeket szundikált. Olyan jókat derülök mindig, hogy pont azok a szituációk képesek ellazítani Tomi babát, amik más babákat jellemzően kihoznak a sodrukból: nagyon szereti, ha elmatatok rajta, öltöztetem, pelenkázom, a körmöcskéit csipegetem, fürdetem, fésülöm...így kell piperkőcöt csinálni a gyerekből.
Tegnap volt nálunk a Tegyeszes néni, hogy elvégezze a huszonhatodik környezettanulmányt, hátha megint fordulat állt be életünkben. Érkezése előtt sikerült 20 percet rápihennem a hajnali programokra, de a szeptemberi köd szépen megült a fejemben és nem is szállt fel jó ideig. Egy teljes órát töltött nálunk, hangjának enervált monotonsága vissza-vissza ringatott alfába, nem győztem kapaszkodni a konyhaasztalba, de szerencsére Apának is jelen kellett lennie, így talán ő tudott figyelni, de nagyrészt azt hiszem, csak az életéről mesélt, az egy-két releváns szociológiai, pszichológiai szálat, ami később számunkra is hasznos lehet, azért sikerült elcsípnem, de azt már Vekerdytől úgyis tudtuk. Fogalmam sincs, milyen benyomással távozott a halkszavú hölgy, de bízom benne, hogy látott már hasonló energiaszinten tengődő anyákat és apákat, hogy ne az aktív órai részvételünk alapján fogalmazza meg szakvéleményét. Jövő héten talán mehetünk is a gyámhivatalba, hogy végleg egy családdá váljunk!