Július 1-én hajnali 2 óra tájban a fülhallgatómban a következő, számomra addig ismeretlen random zeneszám szólalt meg, mikor lejárt az aktuális kedvenc lejátszási listám:
It's one o'clock in the morning
And we're in an apartment
In the capital city
In a Catholic country
Got my back on the carpet
And my feet to the ceiling
To get the blood flowing
To numb the pain I'm feeling
(Catholic Country by Kings of Convenience)
Halkan felnyihogtam a sötét szobában, hogy Ilyen nincs!, nehogy felébresszem az alvó családomat. Ugyanis épp Rómában, méghozzá a Vatikántól 500 méterre lévő szállásunkon, a Via Gregorio VII 111 szám alatt csendültek fel a dallamok egy extrém kimerítő nap után. Ilyenkor aludni sem tudok igazán, de ezért a kis csodáért nagyon megérte virrasztani.
Múlt hét szerdától vasárnapig, az órám számításai szerint 76 kilométer sétán keresztül felfedeztük az Örök Város szépségeit. A kockakövek koptatását egy fél napra tengerparti homokba süppedéssel függesztettük fel. Minden pillanata csodálatos volt, még a legelcsigázottabb pillanatok is. Mert kizökkentett minket azokból a mindennapos taposó malmokból, amikben már észre sem vesszük, hogy rajtuk kívül mennyi minden más is van a világon. Új formák, új ízek, új szagok, hangok, gesztusok. És mennyire jó volt 5 napig semmit sem tudni abból a nyomasztó valóságból, ami kéretlenül is az arcunkba vágódik, bármerre járunk otthon és bármennyire is szeretnénk nem látni, hallani. Az ember mindig próbál tanulni ezekből az új impulzusokból, mostantól kevesebb közösségi tartalom pörgetés, csak a pozitív dolgokra figyelünk, kimondjuk, amit ki szeretnénk mondani... Még megvan a rezgése, nem akarom, hogy elmúljon.
Rómába mindenki menjen el egyszer, ha teheti. Bennünk akkor fogalmazódott meg a gondolata, mikor Tomiék az ókort tanulták töriből. És ahogy Anya kiált fel lelkesen az Anna Peti "Süssünk palacsintát!" című fejezetében, úgy kiáltottam én is, hogy "Menjünk el Rómába!". Apa, Tomi és Réka nagyon örültek az ötletnek. Apa nyomban neki is látott az út profi megszervezéséhez.
Készülni lehet Rómára, de felkészülni arra, ami valóban fogad, arra nem. Engem könnyű növényekkel elkápráztatni, de azok a mandulafenyők, méltóságteljes cédrusok, egzotikus eukaliptuszok, virágba borult fikusz fák és leanderek lépten-nyomon megdobogtatták a szívemet, csak bámulni akartam őket hosszasan, annyira simogatták a lelkemet. Bárcsak a mi éghajlatunkat is szeretnék ezek a gyönyörű óriások.
Az ókori Róma is itt van velünk, nem zavar a folyamatos szirénázás, vagy a két Jacko imitátor mutatványa, a nyelvek zsongása (magyart is fogsz mindenhol hallani a sétád közben!), zsivaj akkor is volt, micsoda zsibongás lehetett anno Domini 123-ban mondjuk a Colosseum környékén! A romokat nagyrészt föntről fogod csodálni, mert az ókori élet színtere 6 méterrel lejjebb volt a maiénál. Kivéve ha bazi nagy épületeket csodálsz, mert azok még mindig jó magasra törnek. Elképesztő érzés a Pantheonba, egy olyan épületbe besétálni, ami már akkor is ott állt 100 éve, mikor Hadrianus császár még a csattogós lepkéjét tologatta. Pont ő építtette újjá abban a formájában, amiben ma is meglátogathatjuk. Nagyon örülök, hogy az olaszok mindvégig így vigyáztak ezekre a kincsekre. Próbáltam én is dicsekedni a transzfer sofőrünknek, Stefanonak nagyon basic, jól érthető angol szókinccsel, hogy nekünk is vannak ám ókori római út maradványaink, épületeink, mire a válla fölött hátramutatva azt mondta: No, the Vatican City is there! Így lehetett általában jókat beszélgetni a helyiekkel.
És ahogy az ókori környezetben, Vatikánvárosban is körülölel egy transzcendens otthon-érzés. Valahogy megszűnik az idő, eggyé válsz vele, eggyé válsz a veled egyszerre odasodort emberekkel, akikre ugyanígy hat ez az állapot. Nincs tülekedés, idegeskedés, türelmetlenkedés, az angol megkérdezi tőled, hogy angol vagy-e, azt mondod, nem, és te? Nevettek egy jót, majd érdeklődik, hol vettünk buszjegyet; a magyar, aki Ausztráliából jött és csomagol a szomszéd szobában, hallja a magyar szót és nekünk adja az ausztrál müzliszeleteit, nem szeretné már tovább utaztatni őket. Mennyire szeretem a szinkronicitás varázsát megélni! Azok a gyerekkorod óta százszor látott freskók és szobrok most ott vannak teljes valójukban a szemed előtt. És ledöbbensz, hogy mennyi mindent tudsz a gyerekeidnek mesélni róluk, vagy a Sixtus-kápolnában a mennyezet részleteiben elveszve, mert jönnek elő, amiket Feri bácsi mesélt rajz órákon vagy Fazekas tanárnő művtöri fakultációkon, vagy mert csak úgy tudod valahonnan, mert tudtad mindig is. Biztos, hogy nem egyedüli ebben ez a város, de itt nagyon érzed ezt az energiát.
És ha megszomjazol, mindig találsz egy ivókutat Róma falain. Jó lenne még visszamenni. Réka is többször mondta.
