HVG

Nos, aki egy újságíró szemszögéből is kíváncsi hóban rekedt történetünkre, elolvashatja a HVG következő számában, mint érdekes kis szösszenetet a nagy káoszban. Mert az imént keresett meg engem a cikk szerzője. Furcsa, hogy a CNN még nem jelentkezett.

A hó fogságában

Mostanában sokat nyüzsög anyád. Utazunk, csavargunk, sok mindent kipróbálunk. Ha utunk során egy traktorral vagy kukásautóval találkozunk, addig onnan el nem megyünk, míg le nem tesztelhetted a vezetőfülkét. Szerencsére a legtöbb vezető bácsi nagyon jóindulatú, és készségesen felajánlja a tesztelési lehetőséget, mielőtt egyáltalán megszólalnánk. Profi módon tudjuk együtt csodálni ezeket a monstrumokat, úgy csillog a szemünk, hogy annak lehetetlen ellenállni, még ha próbaidőn is van épp az a bácsi. Ezért most nem is teszünk közzé árulkodó fotókat.

A héten muszáj volt újra hazaszaladnunk Bonyhádra. Életünkben először, csak te meg én tettük meg ixivel a nagy utat. Borzasztó büszke voltam magamra, hogy a nem éppen barátságos időjárás és a hatalmas felelősség nyomása ellenére magabiztosan levezettem veled a távot, sőt, arra is külön gondom volt, hogy minden piros lámpánál valami új elfoglaltságot adjak neked, és ez remekül be is vált. Azért azt is meg kell jegyeznem, hogy nagyon ügyesen és nagyfiúsan alkalmazkodtál a szokatlan helyzethez, megértetted, hogy anyának korlátosak a lehetőségei. Olyannyira együttműködő voltál, hogy amikor úgy gondoltam, itt az ideje egy kis testmozgásnak, és elkezdtem énekelni a Lóg a lába lógát, lelkesen emelgetted mindkét lábadat, pedig máskor egy határozott karmozdulattal leintesz, hogy hallgassak el, te már kinőttél a babás énekekből.

Bonyhádra csak egy napot szántam, másnap már jöttünk is volna vissza. Ha közben nem jön egy olyan hóvihar, amit eddigi életem során még nem tapasztaltam. Mindez március 14-én. Olyannyira komoly volt, hogy katasztrófahelyzet miatt riadót rendeltek el, mert néhol a hó autókat temetett be és tömegek ragadtak autópályákon, utakon. Nekünk hál'Isten csak annyi problémánk volt, hogy mivel egy napra készültem, egy napra való felszereléssel indultunk útnak. Még a pelenka adag is másfél napnyi volt. Ez nem is lett volna olyan tragikus, ha nem éppen március 15-re virradóra eszméltem volna mindennek vonzatára, amikor megáll az élet, bezár minden üzlet. Neked pedig valamiért épp akkor indult el a hasikád és kétóránként produkáltál a nagyobbik dologból a pelusba. Itt ragadtam billentyűzetet és írtam egy S.O.S felhívást az ismerőseimnek, hátha eljut olyan bonyhádi anyukához, aki ki tud minket arra a napra segíteni néhány pelussal. Kata nénéd egyből fel is világosított engem a bonyhádi nonstop üzletek mindenhatóságáról, mert ők még március 15-én is nonstopok! Szaladtam is a legközelebbibe és volt is nekik pelenkájuk, meg voltunk mentve. Aztán elkezdett csörögni a telefonom. Aztán még vagy 25-ször újra meg újra. És jött ugyanennyi sms. Mert ugye a nagy izgalomban, hogy nehogy épp úton legyek pelenkát kutatva, valaki ne tudjon elérni, odabiggyesztettem a telefonszámomat is. És jószándékú emberek szépen bemásolták a felhívásomba és elkezdték megosztani. Még másnap is folyamatosan jött a sok hívás a pelenka, meleg ital, takaró, szállás felajánlásokkal. Ugyanis aki nem ismert, az nem tudhatta, hogy mi a Maminál rekedtünk Bonyhádon és nem az úton, és nagyon aggódtak miattunk, amiért így ismeretlenül is hálás vagyok, fantasztikus érzés volt megtapasztalni ennyi ember segítőkészségét. Tegnap Bárdosról hívtak a Lujzi mamiék, hogy a szombathelyi TESCO-ban hallották Imre bácsiéktól, hogy elakadtunk a hóban. Most azért drukkolok, nehogy karácsony tájékán újra előkerüljön a posztunk, hogy kétségbeesetten keresünk Bonyhádon pelenkát. Mindenesetre levontam a megfelelő konzekvenciákat, és legközelebb körültekintőbben esek kétségbe.