Pici szeme

Öltöztetem Rékát fürcsi után, te szokás szerint körülöttünk sertepertélsz, izegsz-mozogsz, jössz-mész. És mindig segítesz. Nyitod és csukod az ajtót, ellenőrzöd, hogy kakis-e a pelus, hozod a krémet, komoly és felelősségteljes felvezetőként biztosítod a visszautat a fürdőből a szobába. Szóval öltözünk, te felpattansz az ágyra, elviharzol Réka feje mellett, ilyenkor megáll kicsit az ütő bennem, de szépen lecsücsülsz, megpihensz, nézed Rékát, aki meg téged néz, majd megszólalsz: "Szép pici szeme." Anyát megint fel kellett mosni.

Előszó Rékához

Nem is tudom, meddig érdemes visszamenni az előzményeket tekintve. Hogy mi mindennek kellett egybeesnie, vagy csak egyvalami döntötte el, hogy Réka ránk találhasson... Talán nem is érdemes, egyszerűen így volt megírva. Sokat gondolkodtam ezen, míg vártam őt a pocakomban. De arra tisztán emlékszem, hogy egy márciusi napon - pardon - ülök a wc-n (mert a nagy gondolatok ott jönnek!) és végre kimondom magamnak, hogy kész, vége, nincs több ciklusszámolgatás, kísérletezgetés, reménykedés, hogy talán most. Még becsületből végigcsináltam egy cérnabeültetéses akupunktúra kúrát a télen, ezzel még tartoztam magamnak, mert 2005-ben, mikor a többiek a lombikos társaságból megcsinálták, valahogy nem gondoltam, hogy pont ez segíthetne, macerás az utazás, fáj is, nem kell ez nekem. Talán a Gondviselés terelgetett egyre közelebb az intézethez: mikor rászántam magam, hogy ezt még tisztességgel lezárom, újra megnéztem a térképen és elképedtem, milyen közel költöztünk hozzá 2008-ban. A doktornő felfigyelt az örök pesszimista hozzáállásomra, mindig igyekezett visszaterelni legalább egy lesz, ami lesz állapotba, azt hiszem, ez sikerült, és januárban úgy váltunk el, bárhogy is alakul a sorsom, majd adok hírt magamról. Szóval ez a nagy kinyilatkoztatás most teljesen más volt, végre őszintén ki tudtam mondani és el tudtam engedni a görcsös ragaszkodást, amit a számtalan ezt megelőző fogadalmam során ezek szerint nem sikerült. Hatalmas súly esett le ott a vállaimról, szabad voltam, elkezdhetek élni, nincs több akarás, csalódás, csak mi vagyunk hárman, Apa, Anya és Tamás, és majd jövőre jöhet a gólyahíres kistesó. 

A március amúgy egy igen hektikus hónap volt, és itt eszembe jut, amit a pszichológus mondott nekem, "Magának mentőznie kellene, mert krízishelyzetekben van toppon, ott kapcsol ki az az állandó feszültség, ami Magánál az alapjárat." Hát a március számomra ilyen volt. Ingáztam Pest és Bonyhád között, képzés, szereplés, programok; teljesen kifordultam a megszokott "szürke hétköznapjaimból". Még a HVG is írt rólunk egy félreértett facebook-os posztom miatt a nagy hóhelyzetben. Aztán lassan vége lett a hónapnak. Március utolsó szombat estéjén megnéztem a Django-t (Tarantino, Christoph Waltz... csak jó lehet) és közben eszembe jutott, hogy annyira el voltam foglalva a saját kis pörgésemmel, hogy Apára nem is jutott időm. Így a film után megszeretgettük egymást.

Aztán ahogy szokott lenni, a nagy pörgés után jött a lerobbanás. Április elején annyira legyengült a szervezetem, hogy egy benyalt vírus rendesen ledöntött a lábamról. Csak vánszorogtam és közben dühöngtem, hogy ennyi drága vitamin szedése mellett hogy lehetek ilyen nyápic, hogy jön egy kis szél és én már bele is betegszem. És csak nem akartam kilábalni belőle. Volt közben áprilisban egy Wekerlés gólyatali, még ott is elég ramatyul voltam, de azért a kedvenc focista lányokkal nem hagyhattam kis egy kis focit, viszont ki kellett állnom, mert egyszerűen nem bírtam az iramot. Itt még nem gyanakodtam, csak az jutott eszembe, hogy hoppá, hol is tartunk most a ciklusban?? Mert ugye annyira megfogadtam, hogy nincs több számolgatás, hogy teljesen meg is feledkeztem róla. Bizony hosszú, hosszú évek óta először fordult elő, hogy készületlenül flangáltam mindenfelé, mikor már igen csak időszerű volt! De nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a késésnek, hiszen ilyen pocsék fizikai állapot mellett nem csoda, hogy nem jött még meg. Aztán pár nap múlva szépen meg is jött. Illetve nem szokásosan, csak olyan maszatolósan és másfél napig tartott. Mégsem ez keltette fel a gyanút, hanem - most már viccesnek látom, de akkor egyáltalán nem így éreztem - mikor itt voltak nálunk Dia barátnőmék pár napra és elmentünk az IKEÁ-ba. Annyira kiborított az, hogy míg én a megszokott napirendünk felborulása miatt egyre türelmetlenebbül szerettem volna már kijutni és hazaérni, hogy Tamás lefekhessen, vagy fürödhessen vagy vacsorázhasson, vagy a fene se tudja már, mi volt épp soron, Dia és Lilla ráérősen jöttek mögöttünk, néha szem elől is veszítettem őket, és az ágyneműknél már Tamással is goromba voltam, bevártam őket és egy olyan hisztit levágtam, hogy nem ismertem magamra. Külön mentünk ki, mindenki jól megsértődve, de szerencsére ez csak a parkolóig tartott, ahol egymás nyakába borultunk, bocsánatot kértem, bőgtem, hogy én ilyet még sosem és ne haragudjon, ő meg hogy majd kibontunk egy újabb palack bort és jól berúgunk otthon. És itt kérdeztem meg az autót indítva, úgy gondolkodás nélkül, zsigerből, hogy "De mi van, ha terhes vagyok?" Persze elpoénkodtuk, mert ugye 10 év az 10 év, terhes, ugyan már... De a bort nem tudtam meginni. És a kávét sem másnap reggel. 

Diáék elmentek, mi pedig a szokásos szombati bevásárlásunkon úgy döntöttünk Apával, veszünk egy terhességi tesztet, csináltunk már ilyet, ezen ne múljon... Miközben vártunk az eredményre Tamással (igen, minden alkalommal elkísér a wc-re a mai napig), megint egy olyan érzés fogott el, amilyen még soha azelőtt: nyugodtan vártam, semmi szapora szívverés és verejtékezés, mint a lombikoknál, tudtam, hogy ez most más lesz. És brutál pozitív lett. Kisomfordáltam Apához a konyhába és nagy vigyorogva mondtam valami poénosat, amire már nem emlékszünk, valami olyasmi, hogy na, ezt most jól összehoztuk, egymás nyakába borultunk és vihogtunk, mint két idétlen kamasz. Apa is egyből tudta, hogy Django-hoz van köze, de mégsem nevezhetjük Djangonak, legyen akkor Kristóf, Christoph Waltz után. De persze nem éljük bele magunkat. Ehhez, mármint az utóbbi kijelentéshez végig tartottam is magam, néha már Apát is idegesítő módon, de kellett ez a védelem, hogy nyugodt maradhassak, ne egy paragép kismama legyek. Rábíztam magunkat a Jóistenre, Ő adta, Neki vannak velünk tervei. 

Bejelentkeztem a Forgács Intézetbe, mert náluk maradtam a lombikok után éves szűrésekre járni, és mielőtt megnéztük a Tanár úrral ultrahangon, mi a helyzet, Ibolya jól összepuszilgatott és ölelgetett, ő rutinos boszorkány, tudta már. Akkor láttalak először, egy kis giliszta egy fekete folt csücskében, lehettél úgy 3 milliméter. Hihetetlen, milyen utat tettél meg. Azt egy idő után tudtuk, hogy nekünk úgy nem lesz babánk, ha kívülről piszkálnak bele ebbe a csodába. Soha nem indult el egy kistestvérkéd sem a lombikok alatt. Gyengén muzsikált a petefészek, nem jól reagált a petesejt ICSI-re, vastag volt a zona pellucida, beágyazódás soha nem volt. Állítólag magától nem is érlelt már petesejtet a szervezetem. Te meg jöttél és átverekedted magad Anya heges jobb petevezetékén (mert a bal zárva van), megtaláltad a legjobb helyet, ahova bekuckózhattál, és megajándékoztál 9 csodálatos hónappal, amiből az émelygéseket, a hányásokat és az álmatlan csillagbámulásokat is szépnek tudom csak látni már.   

Arra is gondolok néha, hogy egy éve ilyenkor ismerkedtünk meg Vivi és Vince anyukáival, és valami olyan kezdődött, amitől szintén felengedtem, nem volt látványos és drasztikus, de én tudtam, hogy ez sokat jelentett, onnantól, hogy elmeséltem a történetünket nekik, nem csak úgy voltuk egymás mellett a játszótéren, és nem voltunk többé csodabogarak, teljesen természetesen fogadtak minket, pedig mennyi félelmem volt, hogy örökanyaként mindig kívülálló leszek. 

És eljutottunk oda, ami talán a legegyértelműbb oka Réka létezésének. Tamás. Ha nincs Tamás, a Gólyahír, Életetadónk, hiába is nem hittem soha abban az idegesítő mantrában, amit annyian, de annyian mondogattak nekünk, hogy meglátjátok, az örökbefogadás után lesz vérszerinti babátok is... biztos vagyok benne, hogy Réka nem minket választ. Ez tényleg igazolódni látszik. Csak nem kell hinni benne.   

Rékáról

Réka még nincs három hetes sem, de hason fekve simán felemeli a buksiját és átfordítja a másik oldalra. És ugyanezt tudja (lóháton is, hihihi) hanyatt fekve is. Egyébként napról napra változik, alakul a kis fizimiskája, néha kiköpött anyja ilyen korában, de Apa oldaláról is látunk vonásokat. Szeret csendesen szemlélődni és felháborodottan követelőzni is, nappal sokat alszik, és ahogy közeleg az éjszaka, úgy lesz egyre éberebb és virgoncabb a kisasszony. Van pocakfájás is, pedig Anya abban a hitben ringatta magát eddig, hogy a lányok ezt megússzák, hát nem. És hogy nehogy unatkozzunk a pelenkacserék, szopik, mérések, pótlások, fejések közötti üres percekben, a köldöksebünk sajnos nem úgy gyógyul, mint Tamás bátyusnál, egy szempillantás alatt, makulátlan kis gödröcske formájában, hanem csúnya pirossággal, amit a doktornéni lápisszal szürke rondasággá változtatott, Anya szíve meg majd' megszakad minden egyes alkalommal, amikor csípős alkohollal kell szegény kicsikéjét kínoznia. Holnap jön a védőnéni megnézni a sebet, és Anya már borítékolja is a következő feladatot, ezt a mókát se hagyjuk ki: a nyelvedet is ecsetelni fogjuk, mert erőst kifehéredett...

Mindezekkel együtt is nagy a boldogság, sokat gyönyörködünk benned, bátyus mindent meg akar neked mutatni, amitől szép és izgalmas az élet: autókat, markolókat, mindenféle állatot, és odaadja neked a cumidat, és szól, hogy kakiltál, pedig van, hogy nem is, inkább ő. 

A dackorszak legjava

Aztán lehet, nem is a legjava, lehet, még csak most jön a java, bár Apával és Mamival néha úgy érezzük, ennél már nem lehet jobban fokozni. Lássuk csak, miért is nem unatkozunk melletted.

Majdnem minden, amit mondunk - kivéve, ha közösen átélt eseményeket idézünk fel, mert azokra nagyon koncentrálsz, szereted visszahallgatni és kommentálni a látottakat, hallottakat, főleg, ha valamilyen jármű is szerepel bennük -, részedről NEM történt meg, NEM kell megcsinálni, NEM létezik, vagy egyszerűen csak NEM. Egyik nap Apa mosogatás közben tüsszentett egyet. Erre is kapásból rávágtad, hogy NNNEM!

Nem kell sapka, nem kell sál, nem húzod fel a kantáros thermo nadrágot, nem mosol kezet, nem mész fürödni, és persze a wc sem jöhet még szóba, pedig már gyakran mondogatod, hogy óvodába készülsz, nem a kuckóba, oda pedig nem mehet olyan gyerek, aki még pelenkát használ. 

Míg haza nem érsz, mint a kisangyal, úgy jössz Apával vagy Mamival, régebben velem is. Ahogy beteszed a lakásba a lábad, indul a rombolás, a felforgatás, a dobálás. Miközben mantrázod, hogy "Rossz vagyok, rossz vagyok!", repül az autó és szegény állatkáid, ütközik a bébitaxi, borulnak a székek, és fura helyekre kerülnek dolgok. Múltkor egész sokáig kerestük a kis hajkefét, amit most ugye már Réka használ, mire elárultad, hogy Apa éjjeliszekrényének fiókjába rejtetted. Aztán megint eltűnt, és az ágyunk alól került elő. 

Ha megkérünk, hogy ne sikíts - bár hugi biztosan hozzászokott már pocaklakóként -, még jobban rázendítesz. Ha pelenkázom hugit, van, hogy tündér módon segítesz, szaladsz és hozod, odaadod ezt meg azt, elmeséled neki, hogy voltatok Apával a pici metrón (kisföldalatti) és kiszálltatok a Városligetnél, de olyan is van, hogy rám sózol egy nagyot, vagy megiszod az italomat, mert úgysem tudok utánakapni hugival az ölemben. Úgyhogy nem unatkozunk, hangos család lettünk, összeveszünk, kibékülünk, sírunk és nevetünk, pillanatról pillanatra éljük az érzelmeket, két véglet közt hullámvasutazunk. Ez most egy ilyen időszak. Lehet, hogy lesz sokkal keményebb is, lehet, hogy már felkészítesz minket addigra a nagyobb megpróbáltatásokra, majd elválik. De a nap végén, mikor álomra hajtod a fejed, azt úgy teszed, hogy tudod, mennyire szeretünk így is úgy is. 

  

A bicaj meg a sör

Tegnap döbbenten vettük észre, hogy a lépcsőházban az ajtónk mellett leparkolt bicajod nincs a helyén. A labda egyedül árválkodott a sarokban. Hát mi is megtapasztaltuk az életnek ezt a szomorú oldalát, hogy ilyen elvetemült embertársaink vannak, akik minden gátlás nélkül elviszik egy kisgyerek játékát. "Szerencsénkre" elkezdtél újra kuckózni, és nem volt még időd és alkalmad konstatálni, hogy nincs meg a bicajod, így apa ma elment a bicajboltba és vett egy újat, ugyanolyan zöldet, mint amit amoniéktól kaptunk, csengővel, lámpával, nyeregcső gyors-zárral. Vagyis csak hasonló zöld, ugyanazt az árnyalatot nem találtuk. Csak remélni tudtuk, hogy nem akadsz fenn a másságán és nem kell magyarázkodnunk, hogy miért is más a bicajod, mert még úgysem értenéd meg ezt a szomorú helyzetet. Mikor megjöttél, egyből feltűnt neked, hogy bent van a bicaj anyáé mellett és egyből meg is jegyezted, hogy "furcsa a csengő". Igen, mert az is erdő zöld, nem olyan, mint régen. Aztán még egyszer-kétszer megjegyezted, hogy furcsa ez meg az, de hál' Isten, egészen derűsen tetted, olyan "Pimp My Ride" feelengje volt az egésznek, hogy szép magyar nyelven fejezzem ki magam.
Sajnálom szegény kis bicajt, nem ezt a sorsot érdemelte. De lapozunk és levonjuk a konzekvenciát, vasat nem tartunk a lépcsőházban. Na jó, semmit nem tartunk a lépcsőházban. Egyébként majdnem kijöttek a rendőrbácsik vagy nénik, de mivel nem volt lezárva, nem volt semmi nyom sem, amit helyszínelni lehetett volna, így csak szabálysértésnek számított, de ha akarok, tehetek feljelentést a kerületi rendőrkapitányságon. Inkább itthon maradok és csendben dúlok-fúlok. Még jó, hogy van a kerületben szuper térfigyelő rendszer.

Sokkal vidámabb dolog is történt ma este: szokásodhoz híven az oldalamhoz tapadva kunyeráltál a vacsimból és az alkoholmentes sörömből. Utóbbit sokkal izgalmasabbnak tartottad, így többször is kortyoltál a poharamból. Az utolsó korty után elégedetten tetted vissza az asztalra a poharat, majd így szóltál: "Rég ittam ilyet." Nem hittünk a fülünknek. Azon túl, hogy nem is számítanánk még ilyen szintű mondatalkotásra tőled, ilyenkor mindig elfog egy olyan érzés, hogy ezt biztosan az előző életedből megmaradt emlékek mondatják veled. És ez olyan bizsergetően izgalmas!     

A Rendőrös

Próbálkozunk hagyományos esti mesékkel is; például a Szutyejev könyvből a Miaú-t nagyon szereted, és Mami kincset érő meséit is szívesen hallgatod újra meg újra, de most, hogy Mami kicsit hazament kipihenni a múlt heti eseményeket, és felvértezi magát a jövő hetiekre, Apától kéred újra meg újra ugyanazt a - szokványostól kicsit eltérő - mesét, a Rendőröst, közben nagyokat nyögdösve le sem veszed a tekinteted Apáról és a vicces részt alig bírod kivárni, pontosabban nem is várod ki, már előre rávágod kacagva, hogy "Vicces!". Így szól:

"Egyik szombaton sétálni mentünk hárman: Apa, Anya és Tomi. A séta végére Anya elfáradt és felment, mert Réki már nagy volt a pocakjában, de mi még mentünk egy kört, meg akartuk nézni a tekéseket. Csak a körforgalomig jutottunk el, ott játszottunk, amikor láttuk, hogy kijön 3 autó a tekésektől és megállnak beszélgetni. Viszont a 3-ból 2 a körforgalomban állt meg, ami tilos, szabálytalan!

Ekkor jött egy járőröző rendőrautó a Balkán utcából, aki szintén látta ezeket a szabálytalan autósokat, és gyanús lett neki! A tekések is látták a rendőrautót és rögtön elindultak, de még nem akartak elmenni, ezért csak körbe akartak menni a körforgalomban. Viszont mivel a rendőröknek gyanúsak voltak, ezért a rendőrautó is ment utánuk. Így mentek 2-3 kört, 3 autó (2 szabálytalan + rendőr) egymás után, már nem is látszott, hogy ki megy ki után - VICCES volt!

A tekések érezték, hogy ez így nem mehet tovább, ezért végül elhagyták a körforgalmat a Somfa köz irányába, de a rendőrök nem hagyták őket, utánuk hajtottak és bekapcsolták a villogót és a szirénát is: leállították őket igazoltatni a kisbolt előtt. Az igazoltatás azt jelenti, hogy ezért elkérik az emberek és autó papírjait, és ellenőrzik, hogy jó emberek vagy nem, körözik-e őket, büntetettek-e, a kocsi az övék vagy lopott?! Ehhez bediktálják a központnak az adatokat (ezért van plusz antenna a rendőrautón, mert a rádiójuk azon keresztül működik!), ahol a számítógépben lekérik az adatokat.

Mi akkor értünk oda gyalogszerrel az igazoltatáshoz, amikor már a válaszra vártak a központból. Mi meg néztük a villogós rendőrautót. A válasz hamarosan megjött: minden rendben van, jó emberek és nem lopott az autó. Az igazoltatás véget ért, elengedték a tekéseket, akik beszálltak az autóba és elhajtottak. A rendőrök is beszálltak az autójukba, lekapcsolták a villogót és folytatták a járőrözést. Mi is folytattuk a sétát, és hazamentünk elmesélni Anyunak, hogy miket láttunk és milyen jó, hogy maradtunk még."

Szeretem ezeket az esti rituálékat. Ma különösen jó volt hallgatni, te és Apa a szobádban, én Rékával összebújva az ágyunkon a háló meghitt félhomályában.

Nem baj

Szóval megérkezett hugi is. Amilyen felhőtlen és tökéletesen problémamentes volt a pocakosságom, nem terhességem, egy pillanatig sem éreztem tehernek, most bizony vannak pillanatok, hogy kicsit elkeseredek és bizony könnyek is potyognak. Biztos hormonális dolog is ez a pityergősség, de tegnap bizonyossá vált, amit gyanítottam, mert végre jött a doktornéni, és lemértük Rékát, hogy 9 napja, mióta meglátta a napvilágot, még egyszer sem tudott jóllakni, sőt, valójában éhezett szegény kicsikénk. Anya nem tudja őt jóllakatni a cicijéből. El is kezdtük a tápizást, de azt javasolták az okosok, hogy ne cumisüvegből adjak neki, mert akkor leszokik a ciciről, hanem pohárból. Hát, nem mondanám, hogy egy sikertörténet a poharas etetése egy gyenge kis testecskének: a folyadék java része szépen kicsurdogált a szájából. Estére már végleg elszakadt a cérna, zokogva és a bocsánatáért esedezve ragadtam meg a cumisüveget, hogy normális vagyok én, mit szórakozom, hiszen éhezik, és míg ő mohón itta a tápit az ölemben, én a könnyeimmel áztattam, közben pedig, hogy ne hozzam jobban rád a frászt, megpróbáltam elhüppögni neked, miért vagyok ennyire szomorú. Erre te odabújtál hozzánk, megöleltél minket és azt mondtad: Nem baj. Azt hiszem, ez a "Nem baj." tőled többet ért, mint az összes többi bátorítás és biztatás együttvéve, amit eddig kaptam. Ma már nyugodtabb vagyok, Réka is elégedettebb, kap tejcsit is tápit is, ügyes kis csajszi, szépen rendbe fogunk jönni mindannyian.