Mostanság

Tamás alszik, jól bebugyolálva, ki sem látszik a nagy takaró alól. Így biztos nagyon melege lehet, kezdem is kihámozni szépen a vastag rétegekből. Felébredek. Apa is felébred. Mert őt hámozgattam kifelé a takarójából az éjszaka közepén...Viszonylag hamar felmértem a helyzetet és egy "Ja, Te nem Tamás vagy!" megállapítással vissza is takargattam álmából kihámozott férjemet. Azért ez még mindig humánusabb annál, amit kapcsolatunk hajnalán műveltem vele: reggel csörgött a vekker, én szokásosan csaptam is lefelé...csak valamiért az ellenkező oldalon, ahol drága jó párom feje aludt (volna) békésen.

A mostani helyzetet nagyjából kétféle esemény jellemzi: vendégségek és sok-sok sírás. A második szerencsére nem az első következménye, a vendégeket még mindig nagyon érdekesnek találjuk, szeretjük, ha zajlik az élet körülöttünk. Sírunk, csukott szemmel visítunk, mert letesz Anya vagy Apa, visítunk evés előtt, visítunk, ha meg kell állni büfizni, abbahagyjuk a visítást, büfizünk, újra kezdjük hergelni magunkat, míg a szánkba nem kerül a cumisüveg vége; sírunk, mert végére értünk a tejcsinek. Büfi előtt is kell ordítani jó hangosan, de talán kezdünk rájönni, ha nem ordítunk, hamarabb ki tud jönni a fogságba esett buborék. A pelenkázón is méltatlankodunk, hogy már megint letettek minket, de észleljük, hogy hol vagyunk és jókedvre derülünk, mert a pelenkázást még szeretjük. Visítunk a kendőben és a babakocsiban, de csak pár percig, amíg derengeni kezd, hogy ott jó nekünk és már alszunk is. Nagyon-nagyon érdekel minket minden, amit Apa és Anya megmutat, ezt legjobban úgy szeretjük, ha a karjukon ülünk és csak megyünk-megyünk. Ha nem így van, hamar dühbe gurulunk.

Nemrég megtettük első hosszabb autós utunkat is: első alkalommal mentünk nagymamihoz és Orsihoz. A 2 órás utat oda is vissza is 40-40 perces alvások után kis ébrenlétek követték, szemlélődés, majd egy kis méltatlankodás a beszíjazás miatt, aztán újra szendergés. Bonyhádon a röpke másfél nap alatt aztán sorra fogadtuk a rokonokat, szomszédokat, ismerősöket. Bébike bár kicsit lefáradt a nap végére, nagyon élvezte, hogy pezseg az élet körülötte. Babakád híján mami nagy kék dézsájában fürcsizett Tamás, arcán a szokásos cukipofa kifejezéssel, amihez hozzájárult az is, hogy a kis hurkás lábikóira így közelebbről is rácsodálkozhatott.

Tegnap emeltünk a tejcsi mennyiségén (150 ml), és 6 helyett 5 alkalomra váltottuk az étkezések számát. Reggel nem váltak be reményeink, 6:30-al szerettünk volna indítani, de 6-kor már csengetett Tamás uraság, viszont most azért tudok írni, mert azóta egyfolytában alszik, így a 9:30-as időpont helyett az eredeti elképzelés, a 10:00 óra lesz beütemezve. Eddig egész jól alakul. Majd csak kimagyarázom valahogy, ha zokon lesz véve a kései ébresztés, de inkább beszéljen helyettem a finom tejcsi...  

Ki kicsoda, másképp...

Gyermekünk figyelmét ébrenlétének 90%-ában le kell kötnünk. Nem az a "leteszem azt' elvan" fajta, de erre Életetadónk időben fel is készített minket. Ha vendégek jönnek, annak nagyon örül Tamás, az anyja néha már kicsit uncsi neki és nagyon fel lehet dobni a hangulatát egy-két új arccal. Anikó barátnőm lányai jó másfél órát simán elbabázhattak vele, próbálnám meg ugyanezt én...
Az esték, főleg a 9-es etetés előtti 3/4 órák rendesen melósak, ilyenkor nincs kegyelem sem Anyának sem Apának, bármivel is próbálkoznak, kitartó nyűgösködés a program, az ilyenkor elmaradhatatlan falrepesztő Nazgul-visítással. Na tegnap, mikor épp Apa volt a szerencsés kiválasztott, hogy Tomibébit szórakoztassa, egyszer csak a következőre leszek figyelmes:
(Azt még hozzá kell tennem, Apa egyik módszere az, hogy bébit arccal előre ültetve viszi körbe a lakásban, közben szünet nélkül, de rendkívül megnyugtató hangon magyarázza, hogy éppen mit látnak és bébike hatalmasra nyitott szemecskékkel csak úgy issza a szavait. Egyik törzshelyük a könyvespolc.)
Épp Anya könyvei előtt állnak, nézik az érdekes gerinceket, rajtuk a képeket.
Apa: "Ezt a bácsit úgy hívják, hogy Graham Chapman, ő már nem él, de Anya sokmindent tudna mesélni róla; ez a bácsi itt John Cleese, ő még él; Macaulay Culkin nagyon helyes kisfiú volt, felnőttként már nem olyan helyes, reméljük, Te nem követed a példáját, ő is él még. Latinovits Zoltán nem él már, de tudjuk, hol a sírja és egyszer voltunk is ott. Karel Capek sem él már, Zita Westről nem tudjuk, hogy él-e." (Él. a szerk.)
Persze a végére már Apa is vinnyogott a röhögéstől, hogy milyen bizarr ismeretterjesztő kiselőadásba keveredett, és hogy ezt bébi 110%-os koncentrálással végig lekövette...Komolyan megfontolandó, hogy felvegyük az Addams nevet!

Izgünk, mozgunk, kucorodunk

Ideje volna talán a blogban és nem "blog alatt" írogatni...
Gyermekünk kis buddha módjára gyarapodik, nem igazán értjük Apával, mitől kerekedett Tomibébi hirtelen 5 kiló fölé, mi tartjuk a 120 miliket, nem többször, mint hatszor egy nap. Gyanús, hogy a tejcsi a ludas; szép, gazdag, tartalmas tejcsit kapunk tejtesóéktól. Időközben leszoktunk a Gripe Waterről is, már csak akkor adunk bébinek, ha evés után 20 perccel még mindig nem kerek neki a világ, és ahogy lenyeli azt a pár kortyot, kész, 3 másodperc múlva minden a helyére billen, békés szemlélődés, lapos pillantások, majd édes aléltság következik. Ez már nem pocakfájás, ez már a desszert tudatos bevezetése az étrendbe.
A nappali alvásidő is elkezdett rövidülni. (Szerencsére az éjszakai viszont stabilan beállt 22.00-06.00 között!) Már sokkal érdekesebb a lakás és abban a sok felfedezni való részlet, mint azelőtt. Boci az ágyban, aki fekete foltjaival Tamást az első hetektől kezdve úgy elbűvölte, már nem érdekes, őrá nem nézünk, de mint régi jó barát, aki mindig mellettünk állt, időnként kap egy-két orr- és lábszármarkolást, kiváltképp akkor, amikor esti elalváshoz készülődünk, de akkor is, amikor a pár hete felfedezett függő figuráit, a virág körül repkedő méhecskét, szitakötőt, pillangót és pókot (igen, egy szép kövér fekete pókot...) fixírozzuk és ebben Boci segítségére, valójában nózijára támaszkodunk.
A függő most nagyon elvarázsolja gyermekünket. Mindig is ott lógott, mint kötelező babaszoba elem, de most központi szerepet kapott. Ha mozog, Tamás kezei és lábai is őrült iramban tekernek a rovarok után, ha leáll, az nagyon frusztráló, akkor még olyan is van, hogy sírásra biggyed a száj, ezért gyorsan mozgásba kell hozni, hogy újra beindulhasson a kéz-láb gépezet. Ilyenkor nincs sok hang, gügyögés, ez teljes összpontosítást igénylő, komoly feladat!

A fali matricák is sorra felfedezésre kerülnek. Már a pelenkázó fölötti autózós kisegér és társai is megvannak, akik tanulmányozása alatt olyan hídba tudjuk vágni magunkat, hogy Anya dolgát lényegesen megkönnyebbítjük a pelenka derékra való tökéletes passzentolása ügyében, nem beszélve az ilyenkor hosszú másodpercekre megpihenő, amúgy sietősen békaúszó combikákról.  
A pihenésről pedig egyből eszembe is jutott, hogy mennyire fantasztikusan csodálatos, mikor Tamással összebújunk, ráhasal a pocakomra, feje mellkasomon pihen, néha egészen gömbölyűre összekucorodik, és bevackolja a buksiját a jobb könyökhajlatomba, ott jókat mosolyog, aztán elalszik. Most pedig a bal karom komfortjából pillantgat a billentyűkön ugráló ujjaimra. Hopp, lecsukódtak a szemecskék.