Ó, régebben milyen bőszen írogattam. Tomi mondott egy szót és egy egész bejegyzés lett belőle. Most már csak nagy vonalakban "ősszel"... Nem tudom, mi fogyott el, a türelem, a kitartás, az ihlet, vagy az energia... passz. Szeretnék egy csomót írni, mindig gondolok is rá, gyűlnek a fecnik a gyorsan lejegyzett újdonságokkal, egyre nagyobb a lelkiismeret furdalás, de csak nem sikerül az írás. Most hirtelen bevillant valami. Van egy nap 2-2.5 "üres" órám. Míg délutáni alvás van. Ez nagy kincs, okosan be kell osztani. Ha az eszemre és szépérzékemre hallgatok, nekiállok pakolni, rendet tenni, vasalni, csendes takarítani. Ez többnyire nem működik, mert nekem jár 2 óra semmittevés, feltöltődés, megérdemlem, hogy 2 órát a monitort bámuljam. Simán eltelik. Most erőt vettünk magunkon és két facebook meg egy kis ingatlanozás között írunk. Régen, mikor még Tomi egyeduralma volt, könnyű volt este ideülni és lepötyögni az aktualitásokat, Apa-idő volt, csak néha-néha kellett Anya. Ma már nincs ilyen. Ha Anya elslisszan a nappaliból, zsarnoklánya detektorai másodperceken belül jeleznek és Anya elráncigálódik, mielőtt még bemelegíthette volna a forgószéket. Nagyjából meg is válaszoltam akkor a Miért is nincs gyakrabban bejegyzés?-t.
Él a köztudatban egy olyan felfogás, hogy a fiúgyerek egy bizonyos korban az anyját akarja elvenni feleségül, a leány pedig az apjába szerelmes. Mi ebben nem igazán úgy funkcionálunk, mint a köztudat, mert inkább apa-fiú és anya-lány szerelem van, na. Ezért is volt nekem annyira csodálatos az a pillanat egy szeptemberi délutánon, mikor Tomi ruházatát igazítgatva éppen arról beszélgettünk, hogy majd egyszer hol fogunk lakni, és mint szoktuk, akkor is felvázoltuk az ideális otthont, Tomi hozzátéve, hogy majd megengedi Apának és nekem, hogy használjuk a fűnyíró traktorját. Nem, nem ez volt a csodálatos pillanat, bár bevallom, szívesen kipróbálnék egy igazi fűnyíró traktort, hanem az, hogy én mondom erre, hogy nem biztos ám, hogy együtt fogunk élni, lesz egy szép kis feleséged meg gyerekeitek, velük fogsz lakni. Na és erre mondta az én egy szem fiam, hogy "Én téged foglak feleségül venni." Mint a könyvekben! Úgy megölelgettem az én kis lovagomat, hogy ihaj! Bárcsak több ilyen pillanatunk lenne! De ne legyünk telhetetlenek.
Már ovi elején, sőt, már nyáron is annyit mondogattad, hogy nagyon szeretnél úszni járni, hogy elvittelek a Spariba tanfolyamra. Első alkalommal kicsit megijedtél, mikor bekísértelek a medencéhez; mit mondjak, én sem voltam elragadtatva a látványtól. Lepukkant épület, nagy zsivaj, zsongás, a 8 sávban egyszerre vagy 50 gyerek úszott, mint a gép. Riadtan rám néztél, hogy ebben kell úszni? Riadtan rád mosolyogtam, és mondtam, hogy á, dehogy..., közben reméltem, hogy lesz egy kis medence is. Szerencsére lett: egy ponyvával elválasztva a versenyistállótól, nyugalmas kis kacsaúsztatóban tanultak a kisebb gyerekek. Jó lesz ez nekünk, könyveltem el nagy megnyugvással, mire rám szólt egy fontoskodó nagymama, hogy ide csak EGY nagyszülő(!) jöhet be, menjek ki. És már tereltek is tovább idegen nénik a kismedence felé, én meg Rékával a karomon csak pislogtam, hogy mi a jó búbánatos f*** van? Magyarország, én így szeretlek... Kimentünk, és onnantól kezdve halvány lila gőzöm sem lehetett, mi folyik ott bent, annyi volt csak bizonyos, hogy nagy baj nem lehet, mert még nem hoztak ki. Aztán kijöttetek. Jól van, nem sírsz, sőt, csillogó szemekkel mondod, hogy "Ide máskor is jöjjünk!" Hurrá, végre valami, amit élvezettel csinálsz és még hasznos is! Öt alkalommal voltunk. Ez az öt alkalom nekem nem az úszásról szólt, hanem hogy hogyan is szórakoztassam el Rékát egy órán keresztül, hogy ne akarjon mindenáron bemenni a tiltott területre és minél kevesebb műsorral szolgáljunk a többi várakozónak. Szerencsére, és ezért hála az uszodának, kint volt egy szép kis füves játszótér, ahol egész jól el tudtunk lenni, kivéve, ha szakadt az eső, ami az ötből 3 alkalommal szakadt. Az úszóedzővel sosem találkozhattam, nem tudtam, mettől meddig is tart az a befizetett 9500 forint (csak azt, hogy nem lehet hiányzást lejárni), hogy haladsz, hol tartasz, és a végére már rettegtem a bemenetelektől, mert ahogy kinyílt az ajtó, te sírva könyörögtél, hogy ne hagyjalak egyedül a gonosz nénivel, mert azt mondta, lenyom a víz alá és inkább visszamész Zita nénihez tornázni, csak soha többé ne kelljen ide visszajönnöd. Mit mondjak, a 9500 forintos veszteségtől eltekintve ezek után már nekem is megkönnyebbülés volt következő csütörtökön nem menni..., pukkadjanak meg a kiküldős embereikkel együtt.
Ma szombat van, második napja írok, jeee! Réka alszik, Tomi és Apa Szombathelyen. Remélhetőleg Tomi is alszik. Fussuk át Réka aktuális nyelvi készletét. Nagyon sokat tud már! Amit nem magyarul, azt rékául mondja. Ez leginkább Leeloo nyelvére emlékeztet az Ötödik elemből. Tegnap volt az első komoly veszekedésetek Tomival. Nem egy példaértékű szülői hozzáállás, de én az ünnepélyes alkalmon és az ennivaló stíluson fennakadva rettentően jól szórakoztam rajtatok! Történt ugyanis, hogy Tomi valamivel játszott, letette, Réka lecsapott rá, Tomi kiakadt. Ez mindennapos. Kezdődött a harc, hogy ki is jogosult a tárgy birtoklására. Itt azért megjegyzem, kivételes nap volt a tegnapi, mert életetekben először játszottatok igazán együtt! Beszélgetve, kérdezve, válaszolva, tevékenyen, együtt. Na, megy a harakiri, Tomi kiabál, hogy az övé, mert ő játszott vele, csak letette, Réka meg ugyanúgy, előrehajolva, mintha neki is le kellene ereszkednie Tomi arcához, jó hosszan mondta, mondta a magáét. Erre Tomi ahelyett, hogy ugyanolyan jóízűt kacagott volna, mint én, rendesen kiakadt, hogy mit kiabál vele a húga. Erre Réka is gerjedt, itt már összekapaszkodás, csapkodás, harapással fenyegetés is volt, többnyire a kisebb részéről. Majd leereszkedtetek a padlóra, ott folytatódott a meccs, Réka még egy vadi új szóval is megspékelte: "Túnya!" (wow!), Tomi hogy "Nem vagyok csúnya, te vagy a csúnya!", és nem sokkal később egy fájdalmas jajdulás és könnyek. Tomi nyakon lett csípve. Miután megvigasztaltam, megbeszéltük a történteket és megígérte, hogy legközelebb inkább elkerüli a bajt (Rékát) és ő is nevet egy jót, sokkal jobban jár. De Réka szövegeiről... Az egész világon Réka igenjei a legcukibbak. Van határozott Igen, jó hangos IGEEM, megszeppent ityem, vakkantott gem. Sokszor csak azért kérek megerősítést tőled, hogy hallhassam, ahogy édesen mondod, és mindig lelkesen mondod is. Ha játszol magadban, és szövegelsz közben, gyakran hallani, hogy te is kérdezed a mondat végén "Igen?", pont úgy, ahogy én szoktam tőled. Éntudatod szuperbiztos. Már simán résztvevője vagy az olyan motiváló pillanatoknak, mikor megkérdezzük Apával, Mamival, hogy ki lesz az első, a leggyorsabb, stb., azonnal rávágod, hogy "ÉN!". Teljesen egyedül eszel már jó ideje, ha végeztél, bejelented, hogy "Egete!" (megettem). A papucsot pácsomnak mondod, a cipőt pityónak vagy picsónak. Van ennél cifrább is, a bicaj. Az nálad picsaaa. Bonyhádon, mikor a sparban voltunk, egyszer csak megláttad az üvegen keresztül a kint hagyott bicajomat. Rögtön fel is kiáltottál jó hangosan, hogy "Anyaaa, picsaaa!" Kicsit behúztuk a nyakunkat Mamival. Tomi még mindig maximum csak Bomi..., rejtély.* Tegnapelőtt mosogattam éppen, te mellettem a pulton "főztél". Elvettem a kis piros lábost, hogy elmossam, mire te mondod, rámutatva, hogy "Azt!" Kérdezem, "Ezt? Kéred vissza?" és mondod, hogy ""Igen, ké'em." Besz*rás. 22 hónapos, és már ragozza, ráadásul helyesen az először kimondott szót. Tudom, más már mondókákat mond, de nekünk akkor is most volt az első, és kész. Ja, a ha...akkor szerkezetekkel is simán lehet már téged is manipulálni. Nem vághatom le a körmöd? Ja, akkor irány lefeküdni. És már nyújtod is a kezed. De a választás a tied, jobbal vagy ballal kezdjünk.
Ó, majd' elfelejtettem... vagyis elfelejtettem, ezt most írom ide, 2 nappal később. :) Réka eszméletlen sok vizet meg tud inni. Talán már dereng egy kis visszafogottság, de így is rengeteget iszik a legtöbb gyerekhez képest. Na, ehhez társul egy szintén hamisítatlan rékás mantra: az Innikojó...innikojó...innikojó..., ez addig tart, míg a kezébe kapja az innivalóját. (Ha nem lenne érthető: Inni akarok!)
Na, a dackorszak Rékánál is beindult. Tomiról még Réka születése előtt nem sokkal írtam, az ő aktuális überelhetetlen dackorszakos bemondását, mikor is Apa mosogatás közben tüsszentett egyet és kisfiunk rávágta, hogy "NEM!". Hát már Rékának is van: Egyszer megszólal, "Anyaaa!" - olyan szívhez szólóan. Mondom, "Tessék, kicsi szívem!" Réka: "NEM!" ... ennyi. Ez a dacolás nagyjából másfél éves korod óta tart, néha elkap a hangulat, és rettenetes konok, hisztis, harapós (de "szerencsére" csak az éppen bosszantó játékodat és a saját kezedet...) tudsz lenni, de hamar el is múlik. Úgy mint régen Tominak, neked is vannak ismerőseid, akikkel valamiért van valami problémád és ha nem vigyázok eléggé, még nekik is mész. De őket sem kell félteni, mert van, hogy kölcsönös a szimpátia hiánya és kiegyenlítődik az adok-kapok meccs. Már jó ideje nem került ilyenre sor, de ez a találkozások ritkulása miatt és nem a kitűnő nevelési módszereimnek köszönhető.
Énekelni is szeretsz. A hinta palinta napi rendszerességgel hallható, akkor is énekled, ha csak szólni szeretnél, hogy hintázzunk. Szaladsz a hinta felé, közben kötelességszerűen énekled, "Inta-painta-hidádóa-inta-painta..."
Mostanság az esti szeánszaink úgy alakulnak, hogy mikor mindketten megfürödtetek, Tomi választhat egy mesét (plusz 1-2 ráadást), és már Réka is szeret odakucorodni Apa mellé a kanapéra, ketten hallgatjátok. Ha Réka nem kezd el átmászni, lapozni, felforgatni... Bonyhádon szupercukik voltatok, nagyon édesen össze tudtunk bújni és olvastuk a Gőgös gúnárt. Az Rékát is lekötötte. A mese után irány az ágy. Tominak ilyenkor eszébe jut, hogy nem evett eleget, nem játszott még ezzel, nem nézte még meg azt, mi meg hogy miért nem tanulod már meg végre, hogy... A szobátokban felkapcsoljuk az éjjeli világítót, hol Tomiét, hol Rékáét, és jön Anya repertoárja, - ami Tomi szerint lehetne nagyobb is -, közben Réka felkéredzkedik, én felveszem, ő ráhajtja a fejét a bal vállamra, kezdődik az éneklés: Jön az éj, jön az éj, Már zengve szól az estharang, Csicsi-ja, babája, Tente baba, aludj már. Néha, ha túlteng bennem az energia, képes vagyok még Brahms bölcsődalát is végigénekelni, de a Mami-féle "hosszút" (Csillag Boris), ami Tomi szerint az igazi nagy szám, még mindig nem tanultam meg. Az a Mamié.
Csodálatos pillanatok ezek. Igyekszem is kiélvezni minden egyes másodpercét ezeknek az együttléteknek. Semmihez sem fogható az az érzés, ahogy a kis karjaid átfonják a nyakamat, és a kis tested pontosan beleillik az ölelésembe. Hogy rám van szükséged. Egyszer majd nem lesz már ez, és ha rágondolok, elszorul a szívem. De tudom, hogy ez így van jól. Pont tegnap hallottam Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus nénitől, hogy a kamaszok nem azért lesznek undokok a szüleikkel, mert mindenáron ki akarnak velük tolni, hanem mert ez van mindenkibe kódolva. Ez segíti a leválást, különben képtelenek lennétek a saját utatokat járni, és ti is csak sírdogálnátok, mert ki kell lépnetek ebből a csodálatos egységből. Szóval majd igyekszem erre is emlékezni.
* 2015. november 9-én, 16.50-kor, mikor közösen nézegettük az állatkertes képeket, és a padon ülős képhez értünk, ráböktél Tomira és életedben először kimondtad a legcukibb hangocskáddal, hogy TOMI!!!!
