Epilógus

Közeleg a karácsony, az év vége. Úgy döntöttem, most már tényleg megcsinálom azt a könyvet, és megnyugodhatok, hogy ha véletlenül eltűnne négy és fél évnyi irományom, legalább papíron megmenekíthetem. És talán jobb is kézben tartva olvasgatni, de lehet, hogy ezt már csak az én vén fejem gondolja így. Azért optimista vagyok és remélem, hogy a papírkönyvek még itt lesznek velünk egy darabig. Így ha minden igaz, ez lesz az utolsó bejegyzés a könyv lapjain, aztán ki tudja, lehet akár folytatása is, de inkább nem ígérgetek.

Az előbbi bekezdést december 15-én írtam. Ma már 24-e van. Itt a karácsony, vagyis szenteste napja, Rékánk szülinapja. Meg is ünnepeltük már, ebéd után tortáztunk, hóemberes tortát kaptál idén, mert nagyon szereted őket, a Mikulást is inkább "Ómemme"-nek hívod. Nagyon fincsi és gyönyörűséges a torta, Liza anyukája készítette csak neked. Kaptál egy szép babakocsit, egy karkötőt,  és hogy legyen mivel etetni, itatni és nyugtatni Emmi babát, járt hozzá egy csodakészlet. A cumisüvegből tényleg eltűnik a tejcsi, ha felfordítod! Boldog szülinapot, kicsi lányunk! Extra meglepiként még egy kis gyűrűt is kaptál, amit Apa talált a babakocsi dobozában, mikor a szelektívbe készült levinni azt. Tomi vegyes érzelmekkel vett részt az ünneplésben, nagyon örült, hogy szülinapod van, be is volt avatva a torta titokba, megpuszilgatott, de a videón inkább nem akart szerepelni, hanem elvonult csendben duzzogni a szobátokba, mert nem jó érzés, ha nem az ember fia kap ajándékot. De hamar túltette magát ezen és mint a kisangyal ment lefeküdni, mert nemsokára megjön a Jézuska és csak akkor hagy itt ajándékot, ha látja, hogy szófogadó gyerekek laknak itt.

Nem is írhatok sokáig, mert neki kell állnom a sütésnek főzésnek, ha időben el szeretnék készülni a karácsonyi menüvel. A szokásos lesz, mint tavaly. Annyi pikantériával, hogy idén egy vírus is köreinkben ünnepel, nálatok felül küldi vissza, ami lemegy, nálunk alul szaporázza. Nem baj, nem hagyjuk magunkat, bevetünk mindent ellene, én most egy kis szarvasos folyadékot küldök mindjárt le neki.

Novemberben meglátogatott minket H. Gergő anyukája, és egy fotós bácsi. Kérdezett minket az örökbefogadásról, mi meg meséltünk Apával neki. Meg is jelentünk egy magazinban. Vicces volt magunkat látni, olvasni, de nagyon örülök, hogy így el tud jutni sok emberhez az üzenetünk, nem vagyunk csodabogarak, csak egy család a sok közül. Az első kincsünk szívből született, a második pedig megtalálta a hozzánk vezető utat, mert végre volt, ki rávezesse.

Megvan a "r" meg a "gy", már csak a "s", a "cs" meg a "ty" van hátra. Úgy, hogy nem is látott még logopédus, Tomi! Mami jól elmagyarázta és megmutogatta neked, hogy is kell képezni ezeket a hangokat, és egyszer csak ráéreztél az ízükre, azóta olyan élvezettel pörgeted a "r"-t, hogy öröm hallgatni.

Egyik nap a játszin láttam, hogy egy csoporttársad kezében egy kis plüss katica volt. Még el is kezdtem poénkodni vele, hogy pont katicája van egy katica csoportosnak, mire kiderült, hogy egyáltalán nem véletlenül katica. A csoport katicája, az kapja meg egy hétvégére, aki egy teljes hétig "jó"! Amellett, hogy egyáltalán nem értek ezzel egyet, leültem veled beszélgetni, hogy mit szólnál, ha rágyúrnánk erre a katicára és egyszer te hozhatnád haza. Csak kíváncsiságból, hogy meddig jutunk. Na, addig jutottunk, hogy legközelebb, mikor pont akkor toltam Rékát az ovi kerítése mellett, mikor kint játszottatok, azt láttam és hallottam, hogy Gabi néni megfogja a karodat és elhúz a kerítés mellől, hogy nem szabad a Pistikét bántani... Elég szomorú lettem, mert rögtön eszembe jutott a katica és lelki szemeim előtt köddé is vált. Este megkérdeztelek, mi is volt ez a kerítésnél. Elmesélted, hogy Pistike mondta nektek nagyfiúknak, hogy játsszatok vele rendőröset, de ebből Gabi néni csak annyit látott, hogy bántjátok Pistikét... Na így legyen okos egy szülő. Sajnos valahogy mindig te húzod a rövidebbet ezekben a szitukban. De ahogy okosodsz, majd megtanulod megvédeni magad, mi segítünk neked, abban biztos lehetsz.

Réka nem hazudtolja meg "Terrible Two" mivoltát. Fura kis dolgaid vannak már. Amik Tominál fel sem merültek, pedig azt gondoltam, kemény dió a fiatalúr is. Egy csomó mindent egyedül szeretnél már csinálni. Ez rendben is van, hiszen önállósodsz. De mikor magadból kifordulva őrjöngsz, mert éjszaka rád terítem a plédedet, mert jéghideg már mindened, és azt hittem különben is, hogy 50 méter mélyen alszol... hát, az kemény. Nem tudunk szépen fogat mosni. Ha alaposan meg szeretném mosni a fogaidat, ahhoz Apa is kell, ...hogy lefogjon. Reggel két pléddel (vagyis "kajóval" (takaró)) kell kijönnöd a szobátokból, a kanapén várod meg a tápit, de nem mindegy, hogy melyik oldaladra teszem le, vagy néha az is baj, hogy egyáltalán leteszem melléd. De egyszer biztos eljön majd a belátás ideje, csak győzzük kivárni. A fura kis dolgokba beletartoznak a fura kis nyavajáid is, amik olykor-olykor előjönnek. Legutóbb a nyelveden voltak guszta kis fehér fekélyek és az ínyed olyan duzzadt volt és piros, hogy azt hittem, kihullanak a fogacskáid... Szerencsére mindig elmúlnak. Különben te vagy a legédesebb kiscsaj a világon. Hatalmas öntudatod van. Nem babáskodsz, hogy Rékának hívod magad és harmadik személyben beszélsz magadról, hanem egyértelmű "ÉN!", "ENYÉM", "NEKEM"-ekkel kommunikálsz. És persze ez nem arról szól, hogy követelőzöl csak. Ha büszkén mesélsz Mamiéknak a skype-on, vagy mutatod, mit kaptál, vagy kinek az apukája Apa, mindenki hamar tudomást szerez róla. 15-én, hirtelen felindulásból levettük az ágyadról a rácsot, nagylányosítottunk. Nem mondom, hogy mint a parancsolat, úgy rajta maradsz, de a várakozásaimhoz képest szuper jól alakulnak a dolgok, Tomitól szépen megtanulod, mikor szabad és mikor nem ajánlott elhagyni az ágyadat. Eddig csak egyszer jutottam el majdnem az idegösszeomlásig, mikor nagy nyugiban készítettem a mézeskalácsokat, hogy mire felébredtek, közösen díszíthetjük őket. Egy ideig kaszinóztatok, aztán csönd lett. Azért lett csönd, mert nekiálltatok módszeresen széttépkedni a gyönyörű szép vitorlavirágomat, amit a szobátokban tartottam, hogy ontsa az oxigéndús levegőt nektek. Ráccsal ez nem ment volna. De nem adom be a derekamat, több növény már nincs bent.    

Múlt héten meglátogattuk a kecskeméti Papát, vagy ahogy te mondod, "Kecske Papát". Sajnos a Dédit már nem tudjuk felhívni a szülinapján. Ma lenne 90 éves.

Na megyek is, mert milyen dolog már, hogy szenteste itt ülök és pötyögök, ahelyett, hogy a veletek lennék a fánál.

Boldog karácsonyt! Nagyon Szeretlek Titeket!!!

Ősszel

Ó, régebben milyen bőszen írogattam. Tomi mondott egy szót és egy egész bejegyzés lett belőle. Most már csak nagy vonalakban "ősszel"... Nem tudom, mi fogyott el, a türelem, a kitartás, az ihlet, vagy az energia... passz. Szeretnék egy csomót írni, mindig gondolok is rá, gyűlnek a fecnik a gyorsan lejegyzett újdonságokkal, egyre nagyobb a lelkiismeret furdalás, de csak nem sikerül az írás. Most hirtelen bevillant valami. Van egy nap 2-2.5 "üres" órám. Míg délutáni alvás van. Ez nagy kincs, okosan be kell osztani. Ha az eszemre és szépérzékemre hallgatok, nekiállok pakolni, rendet tenni, vasalni, csendes takarítani. Ez többnyire nem működik, mert nekem jár 2 óra semmittevés, feltöltődés, megérdemlem, hogy 2 órát a monitort bámuljam. Simán eltelik. Most erőt vettünk magunkon és két facebook meg egy kis ingatlanozás között írunk. Régen, mikor még Tomi egyeduralma volt, könnyű volt este ideülni és lepötyögni az aktualitásokat, Apa-idő volt, csak néha-néha kellett Anya. Ma már nincs ilyen. Ha Anya elslisszan a nappaliból, zsarnoklánya detektorai másodperceken belül jeleznek és Anya elráncigálódik, mielőtt még bemelegíthette volna a forgószéket. Nagyjából meg is válaszoltam akkor a Miért is nincs gyakrabban bejegyzés?-t.

Él a köztudatban egy olyan felfogás, hogy a fiúgyerek egy bizonyos korban az anyját akarja elvenni feleségül, a leány pedig az apjába szerelmes. Mi ebben nem igazán úgy funkcionálunk, mint a köztudat, mert inkább apa-fiú és anya-lány szerelem van, na. Ezért is volt nekem annyira csodálatos az a pillanat egy szeptemberi délutánon, mikor Tomi ruházatát igazítgatva éppen arról beszélgettünk, hogy majd egyszer hol fogunk lakni, és mint szoktuk, akkor is felvázoltuk az ideális otthont, Tomi hozzátéve, hogy majd megengedi Apának és nekem, hogy használjuk a fűnyíró traktorját. Nem, nem ez volt a csodálatos pillanat, bár bevallom, szívesen kipróbálnék egy igazi fűnyíró traktort, hanem az, hogy én mondom erre, hogy nem biztos ám, hogy együtt fogunk élni, lesz egy szép kis feleséged meg gyerekeitek, velük fogsz lakni. Na és erre mondta az én egy szem fiam, hogy "Én téged foglak feleségül venni." Mint a könyvekben! Úgy megölelgettem az én kis lovagomat, hogy ihaj! Bárcsak több ilyen pillanatunk lenne! De ne legyünk telhetetlenek. 

Már ovi elején, sőt, már nyáron is annyit mondogattad, hogy nagyon szeretnél úszni járni, hogy elvittelek a Spariba tanfolyamra. Első alkalommal kicsit megijedtél, mikor bekísértelek a medencéhez; mit mondjak, én sem voltam elragadtatva a látványtól. Lepukkant épület, nagy zsivaj, zsongás, a 8 sávban egyszerre vagy 50 gyerek úszott, mint a gép. Riadtan rám néztél, hogy ebben kell úszni? Riadtan rád mosolyogtam, és mondtam, hogy á, dehogy..., közben reméltem, hogy lesz egy kis medence is. Szerencsére lett: egy ponyvával elválasztva a versenyistállótól, nyugalmas kis kacsaúsztatóban tanultak a kisebb gyerekek. Jó lesz ez nekünk, könyveltem el nagy megnyugvással, mire rám szólt egy fontoskodó nagymama, hogy ide csak EGY nagyszülő(!) jöhet be, menjek ki. És már tereltek is tovább idegen nénik a kismedence felé, én meg Rékával a karomon csak pislogtam, hogy mi a jó búbánatos f*** van? Magyarország, én így szeretlek... Kimentünk, és onnantól kezdve halvány lila gőzöm sem lehetett, mi folyik ott bent, annyi volt csak bizonyos, hogy nagy baj nem lehet, mert még nem hoztak ki. Aztán kijöttetek. Jól van, nem sírsz, sőt, csillogó szemekkel mondod, hogy "Ide máskor is jöjjünk!" Hurrá, végre valami, amit élvezettel csinálsz és még hasznos is! Öt alkalommal voltunk. Ez az öt alkalom nekem nem az úszásról szólt, hanem hogy hogyan is szórakoztassam el Rékát egy órán keresztül, hogy ne akarjon mindenáron bemenni a tiltott területre és minél kevesebb műsorral szolgáljunk a többi várakozónak. Szerencsére, és ezért hála az uszodának, kint volt egy szép kis füves játszótér, ahol egész jól el tudtunk lenni, kivéve, ha szakadt az eső, ami az ötből 3 alkalommal szakadt. Az úszóedzővel sosem találkozhattam, nem tudtam, mettől meddig is tart az a befizetett 9500 forint (csak azt, hogy nem lehet hiányzást lejárni), hogy haladsz, hol tartasz, és a végére már rettegtem a bemenetelektől, mert ahogy kinyílt az ajtó, te sírva könyörögtél, hogy ne hagyjalak egyedül a gonosz nénivel, mert azt mondta, lenyom a víz alá és inkább visszamész Zita nénihez tornázni, csak soha többé ne kelljen ide visszajönnöd. Mit mondjak, a 9500 forintos veszteségtől eltekintve ezek után már nekem is megkönnyebbülés volt következő csütörtökön nem menni..., pukkadjanak meg a kiküldős embereikkel együtt.

Ma szombat van, második napja írok, jeee! Réka alszik, Tomi és Apa Szombathelyen. Remélhetőleg Tomi is alszik. Fussuk át Réka aktuális nyelvi készletét. Nagyon sokat tud már! Amit nem magyarul, azt rékául mondja. Ez leginkább Leeloo nyelvére emlékeztet az Ötödik elemből. Tegnap volt az első komoly veszekedésetek Tomival. Nem egy példaértékű szülői hozzáállás, de én az ünnepélyes alkalmon és az ennivaló stíluson fennakadva rettentően jól szórakoztam rajtatok! Történt ugyanis, hogy Tomi valamivel játszott, letette, Réka lecsapott rá, Tomi kiakadt. Ez mindennapos. Kezdődött a harc, hogy ki is jogosult a tárgy birtoklására. Itt azért megjegyzem, kivételes nap volt a tegnapi, mert életetekben először játszottatok igazán együtt! Beszélgetve, kérdezve, válaszolva, tevékenyen, együtt. Na, megy a harakiri, Tomi kiabál, hogy az övé, mert ő játszott vele, csak letette, Réka meg ugyanúgy, előrehajolva, mintha neki is le kellene ereszkednie Tomi arcához, jó hosszan mondta, mondta a magáét. Erre Tomi ahelyett, hogy ugyanolyan jóízűt kacagott volna, mint én, rendesen kiakadt, hogy mit kiabál vele a húga. Erre Réka is gerjedt, itt már összekapaszkodás, csapkodás, harapással fenyegetés is volt, többnyire a kisebb részéről. Majd leereszkedtetek a padlóra, ott folytatódott a meccs, Réka még egy vadi új szóval is megspékelte: "Túnya!" (wow!), Tomi hogy "Nem vagyok csúnya, te vagy a csúnya!", és nem sokkal később egy fájdalmas jajdulás és könnyek. Tomi nyakon lett csípve. Miután megvigasztaltam, megbeszéltük a történteket és megígérte, hogy legközelebb inkább elkerüli a bajt (Rékát) és ő is nevet egy jót, sokkal jobban jár. De Réka szövegeiről... Az egész világon Réka igenjei a legcukibbak. Van határozott Igen, jó hangos IGEEM, megszeppent ityem, vakkantott gem. Sokszor csak azért kérek megerősítést tőled, hogy hallhassam, ahogy édesen mondod, és mindig lelkesen mondod is. Ha játszol magadban, és szövegelsz közben, gyakran hallani, hogy te is kérdezed a mondat végén "Igen?", pont úgy, ahogy én szoktam tőled. Éntudatod szuperbiztos. Már simán résztvevője vagy az olyan motiváló pillanatoknak, mikor megkérdezzük Apával, Mamival, hogy ki lesz az első, a leggyorsabb, stb., azonnal rávágod, hogy "ÉN!". Teljesen egyedül eszel már jó ideje, ha végeztél, bejelented, hogy "Egete!" (megettem). A papucsot pácsomnak mondod, a cipőt pityónak vagy picsónak. Van ennél cifrább is, a bicaj. Az nálad picsaaa. Bonyhádon, mikor a sparban voltunk, egyszer csak megláttad az üvegen keresztül a kint hagyott bicajomat. Rögtön fel is kiáltottál jó hangosan, hogy "Anyaaa, picsaaa!" Kicsit behúztuk a nyakunkat Mamival. Tomi még mindig maximum csak Bomi..., rejtély.* Tegnapelőtt mosogattam éppen, te mellettem a pulton "főztél". Elvettem a kis piros lábost, hogy elmossam, mire te mondod, rámutatva, hogy "Azt!" Kérdezem, "Ezt? Kéred vissza?" és mondod, hogy ""Igen, ké'em." Besz*rás. 22 hónapos, és már ragozza, ráadásul helyesen az először kimondott szót. Tudom, más már mondókákat mond, de nekünk akkor is most volt az első, és kész. Ja, a ha...akkor szerkezetekkel is simán lehet már téged is manipulálni. Nem vághatom le a körmöd? Ja, akkor irány lefeküdni. És már nyújtod is a kezed. De a választás a tied, jobbal vagy ballal kezdjünk.

Ó, majd' elfelejtettem... vagyis elfelejtettem, ezt most írom ide, 2 nappal később. :) Réka eszméletlen sok vizet meg tud inni. Talán már dereng egy kis visszafogottság, de így is rengeteget iszik a legtöbb gyerekhez képest. Na, ehhez társul egy szintén hamisítatlan rékás mantra:  az Innikojó...innikojó...innikojó..., ez addig tart, míg a kezébe kapja az innivalóját. (Ha nem lenne érthető: Inni akarok!)

Na, a dackorszak Rékánál is beindult. Tomiról még Réka születése előtt nem sokkal írtam, az ő aktuális überelhetetlen dackorszakos bemondását, mikor is Apa mosogatás közben tüsszentett egyet és kisfiunk rávágta, hogy "NEM!". Hát már Rékának is van: Egyszer megszólal, "Anyaaa!" - olyan szívhez szólóan. Mondom, "Tessék, kicsi szívem!" Réka: "NEM!" ... ennyi. Ez a dacolás nagyjából másfél éves korod óta tart, néha elkap a hangulat, és rettenetes konok, hisztis, harapós (de "szerencsére" csak az éppen bosszantó játékodat és a saját kezedet...) tudsz lenni, de hamar el is múlik. Úgy mint régen Tominak, neked is vannak ismerőseid, akikkel valamiért van valami problémád és ha nem vigyázok eléggé, még nekik is mész. De őket sem kell félteni, mert van, hogy kölcsönös a szimpátia hiánya és kiegyenlítődik az adok-kapok meccs. Már jó ideje nem került ilyenre sor, de ez a találkozások ritkulása miatt és nem a kitűnő nevelési módszereimnek köszönhető.

Énekelni is szeretsz. A hinta palinta napi rendszerességgel hallható, akkor is énekled, ha csak szólni szeretnél, hogy hintázzunk. Szaladsz a hinta felé, közben kötelességszerűen énekled, "Inta-painta-hidádóa-inta-painta..."

Mostanság az esti szeánszaink úgy alakulnak, hogy mikor mindketten megfürödtetek, Tomi választhat egy mesét (plusz 1-2 ráadást), és már Réka is szeret odakucorodni Apa mellé a kanapéra, ketten hallgatjátok. Ha Réka nem kezd el átmászni, lapozni, felforgatni... Bonyhádon szupercukik voltatok, nagyon édesen össze tudtunk bújni és olvastuk a Gőgös gúnárt. Az Rékát is lekötötte. A mese után irány az ágy. Tominak ilyenkor eszébe jut, hogy nem evett eleget, nem játszott még ezzel, nem nézte még meg azt, mi meg hogy miért nem tanulod már meg végre, hogy... A szobátokban felkapcsoljuk az éjjeli világítót, hol Tomiét, hol Rékáét, és jön Anya repertoárja, - ami Tomi szerint lehetne nagyobb is -, közben Réka felkéredzkedik, én felveszem, ő ráhajtja a fejét a bal vállamra, kezdődik az éneklés: Jön az éj, jön az éj, Már zengve szól az estharang, Csicsi-ja, babája, Tente baba, aludj már. Néha, ha túlteng bennem az energia, képes vagyok még Brahms bölcsődalát is végigénekelni, de a Mami-féle "hosszút" (Csillag Boris), ami Tomi szerint az igazi nagy szám, még mindig nem tanultam meg. Az a Mamié.
Csodálatos pillanatok ezek. Igyekszem is kiélvezni minden egyes másodpercét ezeknek az együttléteknek. Semmihez sem fogható az az érzés, ahogy a kis karjaid átfonják a nyakamat, és a kis tested pontosan beleillik az ölelésembe. Hogy rám van szükséged. Egyszer majd nem lesz már ez, és ha rágondolok, elszorul a szívem. De tudom, hogy ez így van jól. Pont tegnap hallottam Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus nénitől, hogy a kamaszok nem azért lesznek undokok a szüleikkel, mert mindenáron ki akarnak velük tolni, hanem mert ez van mindenkibe kódolva. Ez segíti a leválást, különben képtelenek lennétek a saját utatokat járni, és ti is csak sírdogálnátok, mert ki kell lépnetek ebből a csodálatos egységből. Szóval majd igyekszem erre is emlékezni.

* 2015. november 9-én, 16.50-kor, mikor közösen nézegettük az állatkertes képeket, és a padon ülős képhez értünk, ráböktél Tomira és életedben először kimondtad a legcukibb hangocskáddal, hogy TOMI!!!!

A mai nap is tanulságos volt

Ahogy szépen cseperedtek, izgalmas megfigyelni, micsoda sokrétű kis személyiség bontakozik ki mindkettőtöknél. Néha egyenesen megdöbbentő, amivel előrukkoltok. Á, ő nem csinálna soha ilyet..., pedig ojjé, dehogynem! Egyikből simán kinézném: nem is produkálja, másik meg annál inkább..., most mi van? 

Azt tudjuk, hogy Tomi egy impulzív kis lélek. Réka a kizökkenthetetlen nyugalom. Volt eddig. Tudtuk, hogy vannak földön fetrengve hisztiző gyerekek. Elfogadtuk, pszichológia, sosem ciccegtünk a szülőkre, akik többnyire láthatólag ügyesen kezelték a helyzetet. Közben köszönetet rebegtünk magunkban, hogy ez velünk még sosem... pedig hát akár bele is férne... de nem. Tomira lehetett hatni. Ahogy most is lehet, főleg, ha zsiványkodásba viszik. Na, erre nagyon kapható, mert hihetetlen megfelelni vágyás dúl benne, és ezt sajnos ki is használják idősebb "barátai". Valahogy mindig mi húzzuk a rövidebbet. Tomi szétszedi a mászókát, Tomi megvert, Tomi homokot szórt rám. És mindig ott van a háttérben egy-két kajánul vigyorgó szempár, és már tudom, hogy megint egy olyan történt. Sokat beszélgetünk erről, egyszer biztos leülepszik majd és helyre kerül minden abban az elvarázsolt kis fejedben. Mi kitartunk. 

Szóval hogy velünk eddig még nem történt földön fetrengős. Ma kiruccantunk a lánnyal a Decathlonba, mert jött gyed, Tomi reményeink szerint járni fog úszni, de nincs uszodai cuccunk, tehát VÁSÁROLNI KELL menni! Egy ideig szépen elvoltunk, nézelődtünk, megfogdostunk, kipróbáltunk, szuper jól éreztük magunkat. Majd jöttek a kis jelecskék, talán ennyi már elég is neki. Itt kellett volna gyorsan a kasszához sietni, felkérni, hogy szokás szerint ügyesen segítsen pakolni, egy kis KFC és irány haza. De ekkor jött egy telefonhívás, majd még egy, anya nem figyel rám, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, nem vehetek le dolgokat az akasztójukról, beütöttem a fejem a fémrúdba, és a pacis táskát is elvette tőlem (mert ki kellett fizetni). Itt valami elszakadt. Visítás, őrjöngés, földre vetődés, hídba vágódás felemelési kísérleteknél. Bámulatos, ahogy utóbbi mozdulat minden gyerekbe bele van kódolva, az a profizmus, ahogy képesek vagytok kicsúszni az óvó anyai kezek közül! Anya higgadtan fizet, lánya összenyálazza, taknyozza, könnyezi a decathlon padlóját, van műsor a környezetünknek. De nem is ez az elképesztő az egészben, hanem az, hogy az emberek mindenáron késztetést éreznek, hogy megszakértsék a szituációt, hogy segítsenek nekünk. Ajánlottak hideg vizet is. Én köszönettel nem fogadtam el, mert szemmel láthatóan valami rohadtul bántotta a lányomat, és ha engem valami rohadt módon felzaklatna, nem egy pohár hideg vízre vágynék a képembe, hanem időre, hogy lenyugodjak, és elmondhassam, mi bajom is volt. Már kint voltunk, mikor egy kedves fiatal hölgy odajön hozzánk, hogy segíthet-e. Neki is van, közli bizalmasan, ahogy a hideg vizes biztonsági őr is közölte, segít. Jó, egye fene, segítsen, mert gondoltam, egy idegen személy jelenléte valóban segíthet, és így is lett. Közös erővel bekötöttük Rékát a babakocsiba, közben csökkent a stressz szintje, mert észlelte, hogy itt egy néni. Hogy tovább nyugtassam, toltam egy kicsit a levegőn, és ha már arra jártunk és úgyis beterveztem, elkanyarodtunk a KFC felé. Ekkor már csak hüppögött. Falatozunk, nézelődünk, egyszer csak felteszem a kérdést, Réka, mi volt a baj a decathloban? És gondolkodás nélkül válaszolt: paciii. Hogy elvettem a pacis táskát? Igen. Ekkor megmutattam neki, hogy ne aggódjon, megvan, elhoztuk. Itt már mosoly is volt. Kár, hogy ezt a decathlonosok nem láthatták. 

Nem mondom, hogy könnyű menet volt, sokáig tartott nekem is lenyugodnom, igazából még mindig érzem a gyomromban, hogy nem egy feltöltődős shoppingoláson vagyunk túl, de egy tapasztalattal gazdagabb lettem, és örülök, hogy le tudtuk kommunikálni egymással a végén, és nem lelkiismeret furdalással kell itt ülnöm, hogy leordítottam volna a fejét vagy elfenekeltem volna, mert hogy viselkedik már...

Gondolatok és szavak

Talán erről még nem írtam, nem is tudom, miért jut néha még eszembe. Mikor Réka pár napos volt csak, de már itthon voltunk, ültem az ágyánál, néztem, ahogy alszik, és közben olyan gondolatok jöttek, vajon nagyon szomorú-e most az életetadója, hogy tudja elengedni, sikerül-e majd megvigasztalódnia, és ez a pici baba most boldog-e... Beletelt pár pillanatba, hogy magamhoz térjek a gondolatokból, és realizáljam, hogy hiszen én vagyok az életetadója! Hú, fura volt. Mennyire természetessé és magától értetődővé vált az évek alatt, hogy nekünk csak szívből született gyermekeink lesznek, a tudatalattim vagy mittudoménmim is teljesen átállt erre a sávra, és jól megtréfált. 

Kicsi lányunk szókincse napról napra gyarapodik. Első mondatát Füreden alkotta és osztotta meg velünk, mikor Mami kivitte a szemetet. "Mami elment." (inkább Mami..eeemeee). Ha látsz valakit elesni, rögtön mutatod és nagyon empatikusan mondod is, hogy "Eeejsee!" (elesett). Írtam már, hogy szépen elmondod a családtagok nevét? Kivéve a Tomit. Valamiért Tomit nem akarsz mondani, volt már bodi, paci, nyónyi, és minden más, de tisztán Tomi még sosem, pedig nem lehet olyan ördöngös a kiejtése, ha azt vesszük, hogy Kornél cica nevét szinte tökéletesen kimondod. Jó, néha Kóné, néha Kónyi vagy Kányé de egy Tomihoz képest sokkal bonyolultabb betűkonstelláció. A róka és a fóka oka, a napirend fontos része az ebí vagy ebé(d), szeretsz ita-paétá-zni (hinta), ha a babát leülteted, mondod neki, hogy süs (csüccs), Tomi nyomdokain járva természetesen nálad is egyre gyakoribb szó a NEM. Tomit azért még nem überelted, mert ő 2013. december 15-én, dackorszakának kellős közepén, egy könnyed esti hiszti közepette még Apa tüsszentésére is rávágta, hogy NEM! 

Vízimádatod továbbra is töretlen. Éjfélkor már muszáj tartanunk egy peluscserét, amit mostanra már olyan cuki módon együttműködve csinálsz velem, hogy egy percig se tart, és már teszlek is vissza csicsizni, de néha még iszol rá egy kicsit. Vagy inkább, míg ki nem ürül a kulacsod. Ilyenkor töltök bele egy kicsi vizet, mert ha nem töltök, abból orbitális botrány lesz. Ha szerencsém van, azt már nem iszod meg, csak akkor, mikor már lefeküdtem és kényelmesen elhelyezkedtem, remélve, hogy a következő töltésig talán tudok egy szemhunyásnyit aludni. Akkor megyek és újra töltök egy kicsit, ez többnyire megnyugtat és elalszol, de 3 körül mindenképpen szükséged van egy újabb slukkra, jön is a riasztás: "Aanyaaa....inniii...inniii....Aanyaaa...iss...iss!" Az iss pár napja van, az a víz. Ha ezt a szeánszunkat januárig nem sikerül elhagynunk, Anya jó kis zombiforma lesz a munkahelyén.     

Szeptember

Kedden elkezdődött az ovi. Kicsikből hirtelen nagyok lettetek. Mert nem maradt tavalyi középsős, mostanra nagycsoportos a Katicában, így most ti hatan vagytok a nagyok. És jött azt hiszem 16 kiscsoportos. Első nap, mikor mentem érted, nem akartál még hazajönni, épp készültetek lemenni az udvarra. Örömmel konstatáltam, hogy ismételten nem okozott nagy traumát az ovikezdés. Csilla néni és Gabi néni szerint nagyon ügyesen segítitek a kicsiket, bátorítjátok, vigasztaljátok őket. És ma olyan szerencsében részesülhettem, hogy a Napraforgó csoportba éppen beszokó Viki anyukája pont látta és le is fotózta gyorsan, - amit ezúton is köszönünk neki!!! - milyen gondoskodó voltál Bencével, aki nagyon el volt keseredve, hogy nincsenek mellette a szülei. Nyugtatgattad, hogy megvannak, csak dolgoznak, és még a szandálját is segítettél felhúzni, igaz, kicsit kacsásan, de akkor is ott voltál mellette és nem hagytad egyedül bánkódni. Itthon elmondtad még, hogy lefele is meg fölfele is te voltál a párja és másodikok voltatok a sorban. Nagyon büszkék vagyunk rád!!!

Ma este, mikor feljöttünk a játszóról, nem volt áram a házban. A Somfa köz és a Kékvirág utca ablakai mind sötétek voltak, elég bizarr látvány volt. Előkaptuk hát a mécseseket, és meggyújtottuk Réka keresztelő gyertyáját is, mert az volt a hosszabb. Jó kis meghitt vacsit költhettünk így el, kell az ilyen néha, na jó, azért csak ott, ahol nincs életbevágó probléma belőle... Na, visszajött az áram, elfújtuk a lángokat, a hosszú keresztelő gyertyát is, és néztük, hogy gomolyog felfelé a fehér füstje. Apa poénkodott is egyet, hogy "Van pápánk! Fehér füst!" Rékának is nagyon tetszett a felszálló füstcsík, áhítattal nézte, közben nevetgélve mondott néhány Rékás szótagot, majd kis szünet után azt, hogy "Iiii-sten"... Pedig nem is járatjuk hittanra. 

Tomi, néha annyira jókat mondasz, hogy kész vagyok. Lehet, hogy így nem is jön át annyira, de egy 110 centis négyéves szájából eszméletlen jól hangzanak. Leültünk rajzolni, színezni, Rékának is csináltam helyet, betoltam a székét, és belőled csak úgy spontán, az új elfoglaltság felett érzett lelkesedéseddel együtt kibuggyant, hogy "Gyere, te tündérlány!" Én ilyenkor elolvadok. Meg mikor a még félig-meddig csicsergő hangoddal szólsz a húgodnak, hogy "Mi van, te kis huncut?", hát kész vagyok. Színezés közben azon aggodalmaskodtál, hogy nem lesz túl szép a végeredmény, hát, lássuk be, valóban nem vagy egy született Michelangelo, de igyekszel. Ezt mondtad, anélkül, hogy én bármi elvárást támasztottam volna: "De nem vagyok olyan gyakorlott(!), hogy ne menjek rá a fetekére. (vonalon kívülre, és igen, feteke). Nem baj, ha rámegyek a fetekére?" Ez szinte már olyan kevines volt, mikor kicsit túlspilázza a nem vagyok a terhedre témát a Central Parkban. Édes voltál nagyon.

Tudsz Tomi egészen megdöbbentőeket is kérdezni. Hétfőn például azt, hogy ha meghalunk, akkor mit fogunk enni meg inni. És hogy Nyuszkóci veled lehet-e majd. Hát, ha Nyuszkóci veled fog megöregedni, egészen biztos vagyok benne, hogy a gyerekeid gondoskodnak róla, hogy veled is maradjon. Édes kis nyuszifülem.     

  

Telepátia

Ebédelünk. Épp nem beszélgetünk, mindhárman csöndben falunk. Én az ablakon mélázok kifele, közben arra gondolok, vajon jó-e, hogy mindig szól ilyenkor a rádió. Ebben nőttem fel, ezt szoktam meg, az "otthon-érzéshez" ez is hozzátartozik. Az Ütköző megy, benne az olcsó olasz borok behozatala miatti termelői felháborodás és a probléma lehetséges megoldásai. Arra gondolok, vajon az ismerőseinknél is szól-e a rádió, vagy zenét hallgatnak, vagy csönd van-e... Ekkor Tomi megszólal: "Jó hallgatni a rádiót." 

Félelmetes, nem? Így utólag, vagy kívülről nézve igen, de abban a pillanatban minden olyan egyben volt, olyan tökéletes volt. Megkaptam a választ a kérdésemre, és egy újabb bizonyosságot arra, hogy több van körülöttünk, bennünk, mint amennyit gondolnánk. Jót beszélgettünk erről, úgyhogy nem is tudjuk, milyen megoldást találtak a problémára.   

Egy kis Tomis ráadás még a beszélgetésünkből, mert szóba kerültek D-ék, hogy E kórházban van, és reméljük, minden jól alakul; hogy D-nak mennyire hiányzik az anyukája: 

Tomi: "Nagyon rossz, ugye?"

Anya: "Mi?"

Tomi: "A zaklatottság rossz."

Igen, az nagyon rossz.

Mami egy rövid időre feljött hozzánk, hogy vigyázzon rátok mert Apával és Orsival Kecskemétre mentünk Dédimama temetésére. Nagy játékban voltál vele, Tomi, mikor hallom, Mami nevet egy jót. Ugyanis a traktorod pótkocsijáról "A fúj leszélt egy szalmabálát!" (A szél lefújt egy szalmabálát.)

Kecskemét

Ez a bejegyzés még tavaly novemberben készült, eddig vázlatként várt a sorsára, azért került ide, mert most tettem közzé, így nem az akkori dátum mellett, hanem a mai nap történéseként jelent meg.

Ma voltunk Kecskeméten, másodszor látogattuk meg Dédimamát és Feri Papát a Margarétában. Nagyon nehéz szívvel írok erről, de azért szeretnék mindenképpen írni róla, hogy mindig emlékezzetek: az elvesztegetett időt, mert bután neheztelünk egymásra, soha de soha nem fogjuk már visszakapni. 

Papa 16 éve kapott stroke-ot, sajnos nem került időben jó kezekbe, így menthetetlenül lebénult a bal oldala. Akkor már Mamival eldöntötték, hogy külön úton folytatják az életüket, és bár Mami eleinte minden segítséget megadott neki, ő úgy döntött, hogy visszaköltözik Kecskemétre és onnantól Dédi ápolta őt. Sajnos vannak az életben olyan helyzetek, amiken bárhogy is szeretnénk egy picit is javítani, nem sikerül. Senki sem akar ilyen sorsot, sem magának, sem a szeretteinek. De a Bencsikek meg a Máték már csak ilyenek. Dacolunk és duzzogunk. Valahol kamaszkoromban szakadt meg az a bensőséges nagymama-unoka kapcsolat. Én nyegle és flegma voltam, a barátok, a zene, a reménytelen szerelmek meg mittudomén, milyen ilyenkor tipikus dolgok miatt nem mentem már nyaranta Kecskemétre, nem voltam többé szeretni való unoka. Dédipapa is elment, Papával már nagyon nehéz volt az élet Bonyhádon, és minden szépen rakódott csak a kapcsolatunk hajdani felhőtlenségére. Mikor Papa Kecskemétre került, igyekeztem erőt venni magamon, látogatni néha, telefonon beszélni vele és Dédivel. Ilyenkor jó is volt, meg nem is. Jó volt, hogy látom, hallom őket, rossz volt, hogy közben minden olyan keserű, hogy Mamit hibáztatják, hogy mások milyen jók hozzájuk, hogy nem tudok ezen változtatni... Tulajdonképpen ma is itt tartunk, azzal a különbséggel, hogy eljött az az idő, amit Dédi úgy emlegetett mindig, hogy "majd ha leesik a lábáról", akkor mennek be a Margarétába, addig amíg bírja, otthon lesznek. Minden nap megfőzött, gondoskodott Papáról, még Orsi is volt náluk pár napot. Próbáltunk néha mi is lejutni hozzájuk, de valami mindig közbejött, most beteg a takarító Marika, most festés előtt vagyunk, most nagy a rendetlenség..., én meg nem erősködtem, tudtam, mennyire fontos Dédinek, hogy minden tökéletesen nézzen ki. Arról pedig hallani sem akart, hogy segítsünk pakolni, kitakarítani, mert ugye megvannak az ő segítőik. 

Most már nem mondhatja Dédi, hogy ne menjünk, nagy a kupi, így megyünk.

Augusztus 18-án leesett a lábáról. Pont a névnapja volt. 

Senki nem érdemel ilyen sorsot. Tudom, hogy nem választhatunk, de akkor is!!! Feküdni éjt nappallá téve ugyanabban az ágyban, ugyanazon a helyen, ugyanazt a négy falat bámulva... Három másik emberrel összezárva, akik félrebeszélnek, Istenhez fohászkodnak, kiabálnak. És mindent átható pisiszag. És nem tud felkelni, hogy kinyissa kicsit az ablakot, és nem jön a gyógytornász, mert ő már 90 éves, mit akar... 

Tomi: "Szeretem a kecskeméti papát." (egyik nap,az első látogatásunk után mondtad, csak úgy)

okt. 18. Papa: "Hozd közelebb (Rékát), hadd simogassam meg az arcát."

nov. 15. "De megdajkálnám." (Itt van, tessék! :) és odaültettelek közel Papához, ő megsimogatott, te pedig nagyon barátságosan viselkedtél, megfogtad az ujját, később már Dédinek is, pedig az ő ágyán mindig görbül először a szád, ha ráültetlek. :))

Dédi szerint gyönyörű vagy, Réka, kár, hogy nem vittünk magunkkal képet, mert már kérte a volt szobatársa, a "reklámbabát" meg akarta mutatni a lányának. :)

Tomi, rólad meg mindenki megállapította, hogy a gyönyörű szemeid miatt sok lány fog szédülni. :)

Örülök, hogy láthattátok egymást. Mamival néha elképzeljük, mit kezdene veletek Papa. Ma olyan megható volt, hogy láthattam, hallhattam őt veletek, mert nem így képzeltem el. 

Tudom, ez most nem sikerült valami frappánsra, fura is lenne ilyen lelkiállapotban valami szokásosan poénkodósat alkotni... Hosszú volt a nap, elfáradtunk, Tomi megint beteg lettél, nyűgös vagy, lázad is van, fél óránként hívod sírva Apát (nem tudom, valaha fogsz-e engem hívni, de már nem reménykedem...) Remélem, a lázcsillapító segít majd.




...megj.: már hívsz engem is ;)

A rágó és a bili

Egy Tomi szívmelengető: Csak úgy spontán, ebéd közben odafordulsz hozzám, és megkérdezed, hogy "Egyszer ugye majd elvisszük Mamit strandra ixivel?". Hát persze, de tudod, már vittük őt néhányszor, mikor Füreden voltunk. Néha annyira tündér tudsz lenni, ahogy eszedbe jutnak ilyen szép gondolatok. Látszik, hogy dolgozik a kis agyad a hallottakon, látottakon. Néhány napja beszélgettünk róla, hogy sajnos úgy néz ki, Mami idén nem jön velünk a Balcsira. Apára is gyakran gondolsz ebéd közben, hogy mindenképpen hagyjunk neki is, hogy megkóstolhassa. És ahogy Rékát becézgeted... olyan kár, hogy csak én hallhatom ezeket a kis csodákat. Hú, most jut eszembe, ma különleges napunk volt! Végre eljött a rég vágyott pillanat, kaptál egy igazi rágót. nem terveztem dátumhoz kötni, csak igyekeztem annyira kitolni, amennyire csak lehet, mert ugye fél az ember anyja, lelki szemeim előtt bármilyen gonoszságra képes egy rágó a gyerek szájában, de ma amolyan hirtelen felindulásból történő elgyengülésnek köszönhetően engedtem az őzike szemeknek és komoly beszélgetés kíséretében megkínáltalak téged is. Boldogságban úsztál, meg a szemeid kis vizenyőben, mert mentolos orbit volt csak nálam, de hősiesen és büszkén rágtad és kijelentetted, hogy egészen a kisjátszóig fogod rágni! Annyira édes voltál, hogy muszáj volt jól megölelgesselek és együtt örülnöm veled az első rágódnak. Aztán mikor a szandikat vettük fel, megsimogattad az arcomat és szívhez szólóan megköszönted, hogy rágózhattál. 

És egy Réka mérföldkő: Főleg így nyáron, meg ha már nagyon húzza a súlya lefelé a pelusodat, kicsit szoktál pucérkodni a lakásban. Ennek borzasztóan örülsz, úgy felszabadulsz, hogy ma például táncra is perdültél. Ilyenkor Mamival, aki ma skype-on kapcsolódott be hozzánk, szoktunk biztatni a bili használatára, ne a szőnyegre menjen ez meg az. Rá is csücsültél, elüldögéltél rajta, eddig még nem időztél ennyit a bilin, mint ma, de eredmény nem lett. Táncikálsz tovább, jössz, mész, kicsit ráülsz, felkelsz, tovább mész. Hát, egyszer csak csurog a pisi. Elkéstünk. Kicsi ment a betűs lapokra, később kicsi a szőnyegre is, na itt egy újabb bátorítás után, mert bizonyos kakát is emlegettél, hajlandó voltál újra rácsücsülni a bilire és a nyomjad vezényszóra még tündérien erőlködtél is egy kicsit, majd egyszer csak halljuk, csurog a pisi! Réka első pisije a bilibe!!! Hát mindenki odáig volt, riadóztattam a fiúkat is, hogy csodálják meg a termést és bezsebelhesd az elismeréseket. Csak így tovább!  

Ma boldog napunk volt

"Ma boldog napunk volt." - mondtad, Tomi nem sokkal ezelőtt, mikor megjegyeztem, hogy ma nem is kellett mérgelődnünk Apával, végre nem úgy fejeződött be a nap; ugye, milyen jó, mikor Anya és Apa is jókedvű? Megint csak elgondolkodtam, vajon a tegnapelőtt olvasott cikk hatása-e még, ahogy kicsit megint átlényegültem megértő szülővé és ezt rezged te is, vagy azt, hogy ma tudtam meg, tegnap örökre elment a Dédi és ezt érezted rajtam, rajtunk..., de annak örülök, hogy ez a te szemszögedből egy boldog nap volt. Nem mondom, hogy így, de legyen még megszámlálhatatlan ilyen boldog napod velünk. 

Kicsi tesód is egy földre szállt angyalka. Másfél éves, de már látja, mikor szomorkodik Anya, és nemcsak látja, átérzi, odajön és megsimogatja a karomat. Még hümmög is egy együttérzőt mellé. Vagy csak úgy megsimogat, mikor elmegy mellettem. Aztán te is gyorsan megsimogattad a másik karomat. Édesek vagytok, ahogy egymástól tanultok. Mióta Réka van, te is sokkal figyelmesebb vagy. Már egy ideje rajtunk van ez az ugatós kórság, én hörgőgyulladásig fejlesztettem, de milyen jó is egy ilyen kórság, amikor azzal búcsúzik el este az én egy szem - szintén köhögős - fiam, hogy "Gyógyulj meg hamar, Anya!". Igyekszem, bár makacs, mint a gazdája. Például már alhatnék sokkal többet is, mert Réka hál'Isten túl van a rendszeres éjszakai műszakokon, már csak néha-néha rendel magához, viszont én valahogy úgy maradtam. Ébredek, agyalok, kicsit alszom, majd ébredek újra, meg újra... Gondolom, ennek is köszönhető a remek formám, hogy júliusban kehülök meg. De sebaj, egyszer csak kimászok ebből is. 

Azért van sok derűs pillanatunk is! Réka igazi élvhajhász. A védjegyes forgolódása még mindig megvan. Ez a hasról indított, lent lévő karját maga alatt hagyó, ellenkező oldali lábát magasba emelő mozdulatsor, manapság kiegészülve az egyértelmű utasítással bíró tekintettel: lehet puszilni a talpamat. Aztán a másikat is. És lehet simizni a hátát, a nyakát, babrálni a hajával... Pár hete a játszótéren ott volt Zsuzsa néni és Csanád anyukája is. Zsuzsa néni megfogta Réka lábát, mert olyan cuki és hogy megnézze, nem hideg-e, mert pont nem 36 fok volt, mint mostanság. Hát, kicsit hideg volt, így gondolta, megmelengeti. Rékának több se kellett, ellentmondást nem tűrő arccal, és nyomatékos hümm-el nyújtotta oda bal lábát is Csani anyukájának, hogy azt is lehet melengetni. Szerencsére ez mindkettőjüknek nagyon tetszett és igazán különleges bánásmódban lettél részesítve. 

Paciimádat van. Vajon mennyire lehet genetikailag kódolva benned? Én azt hiszem, jóval később fedeztem fel a lovakat, de mérhetetlen szerelem részemről is volt. Azonnal észreveszel mindenféle lovat, még a legapróbb képen is, ahol csupán egy foltos fej és nyak látszik csak a lóból, és addig senki észre nem vette és boldogan mutatod, hogy "Páci! ...  Páci! ... Páci!" Egyébként más állatokat is nagyon szeretsz, a cica meg a kutya jön a paci után, aztán bármi, ami cuki, de előfordult már olyan is, hogy krokodiloknál időztél hosszasabban el.

A kis halandzsákat mintha kezdenéd elhagyni és alakulnak a tisztább szavak. Régebben sokat énekelgetted az odádidááá-t, ujjuj-oztál, ide-odá-ztál, utóbbi az Eresz alól fecske fiá...-ból lehet. Persze mostanság is sokszor dúdolgatsz. Ami félreérthetetlenül tiszta szavad, az a NEM. Mi más is lenne. Próbálom kellő komolysággal kezelni az ellentmondásaidat, de egyelőre sokszor el kell fordulnom és jól kiröhögni magam, annyira ennivalóan cuki vagy olyankor. Aztán visszafordulok és komolyan tárgyalunk a helyzetről.      

Eszembe jutott egy Tomis kifejezés, mert a napokban megint előjött. Lehet, hogy már írtam, de inkább legyen meg kétszer, max egyszer ha lesz időm visszaolvasgatni és megtalálom korábbról, gyorsan kitörlöm, nehogy észrevegyétek. Szóval Tomi mindig erősködk, hogy településben kell ülni, és nem érti, miért javítom ki, hogy szerintem a törökülésre gondol. Ez annyira édes. Az óvodában állítólag mindenki így mondja: üljünk le települépsbe. 

Nagyon hiányzik nekünk Mami. Szegénynek ebben az iszonyatos hőségben minden egyes nap be kell utaznia Pécsre kezelésre. Nem így terveztük a nyarat, de a legfőbb, hogy túl legyen rajta és örökre elfelejthessük ezt a nyavaját. De legalább skype-on láthatjuk egymást minden nap. 

Néhány Tomiszáj

Még anyák napja előtt, éppen Maminak készült az ajándéka. "Tudod, milyen gyorsan felöltöztem (fürdés után)? Fölvettem a pizsit, a zoknit, a nadrágot, a felsőt, a zoknit, hogy tudjam készíteni az ajándékot... Mártának. Márta. Így hívják a nagymamámat." Erre Apa megkérdezi tőled, hogy a Papit hogy hívják. "Ö... nem tudom.... Laosz!"

"Amikor becsukom a szemem és befordulok a fal felé, és mennek a tehervonatok, akkor tudok elaludni, mikor hallgatom, hogy mennek. Te is akkor tudsz elaludni, Anya, mikor hallgatod őket?" Nem, nem igazán. Nekem pont nem tetszik és azt szeretném, ha tücskök ciripelését és éjjeli madarak énekét hallgathatnánk. (Ilyen koromban én azt mondtam, hogy tücsögnek a tücsökök.) Te szegény kis nagyvárosi gyermek. "Mint az igli-pigliben ?" Igen, ők nagyon szép helyen laknak és a madarak is milyen szépen énekelnek, ugye?  

"Ti meddig vagytok fönt Apával?" Nagyon számít már, hogy milyen későig fennmaradtál és mit nézhettél meg a tévében. 

Sokszor kezded úgy a mondandódat, hogy "Mondjak valamit?" Mindig nagyon felcsigázol minket ezzel. 

És egy mai:

Hazaértünk a délelőttből, segítettél levenni Rékának a szandált, közben így szóltál: Ugye, hogy azért születtem én, hogy meg tudjam csinálni Réka dolgait? Aranyszívű kis tündérem.

Nincs idő címre, mert Réka sír, Tomi meg kakilt és mindenki nagyon vár :)

Kezded Tomi látni az élet velejét. Múltkor valamire, azt hiszem arra a kérdésedre, hogy mikor nősz bele a papucsomba, mondtam neked, hogy ne siettesd a felnövést, inkább élvezd ki a gyerekkorod minden pillanatát, addig jó neked, hidd el. Erre te is folytattad az én nagy bölcs hangvételemmel, hogy "Nem jó felnőttnek lenni, mindig kiabálni kell." Hát valóban nem kiabáltam életemben ennyit, mint amióta vagy nekünk, az biztos. Milyen fura. Az ember szépen felnő, van egy kialakult képe önmagáról, ami egy egész jó kép, mert van benne nyugodtság, megértés, kedvesség, humorosság, aztán egyszer csak jön valaki és az előbbiek átlényegülnek türelmetlenséggé, ingerlékenységgé, lobbanékonysággá. Most akkor melyik az igazi? Mitől lettem én ilyen szar ember? Hogy fogsz emlékezni a gyerekkorodra? Ja, anyám? Az idegbeteg. Sokféle elképzelésem volt az anyaságról, milyen lesz majd veletek, mennyit megyünk és látunk, és mesélek majd nektek, megmutatom az élet szépségeit... valahogy nem akar ilyen lenni, és nem is tudom, lehet-e még valaha ilyen. Úgy belefáradtam. Pedig milyen egyszerűen hangzik. Soha nem dédelgettem nagyra törő álmokat. Csak a napokat szeretném élvezni, amik megadatnak nekünk, minden kis jelentéktelen dolog szépségét, mert erről szól az élet. 

Ha ti is megtaláljátok ezeket a pillanatokat, és segíteni tudtok ott, ahol elkél a segítség, már rengeteget tettetek azért, hogy boldognak érezzétek magatokat. 

Alapvetően egy édes kis krapek vagy, jószívű, kíváncsi, figyelmes, eleven; mióta Réka van, már hozzám is odabújsz, de jó lenne, ha nem lennének azok a menetrend szerinti bekattanások, amikkel szemben már Apa híresen megkezdhetetlen nyugalma is csődöt mond. Próbáljuk megérteni, miért így működsz, és sokszor van, hogy mindannyian ügyesen ki tudunk jönni a nehéz helyzetekből, de a nap végére tartogatott megpróbáltatásokkal már alig van energiánk megbirkózni. 

És vannak azok a bizonyos gyerekek. Egyik pillanatban gyönyörűen játszol a homokozóban, öröm nézni, ahogy osztod a fagyit a kicsiknek, aztán megjön Pistike, elég egy elvett lapát, egy odamondott "nem játszhatsz velünk", és kezdődik a műsor, amiből csak a helyszín tervezett idő előtti elhagyása tud kizökkenteni.  

Most a tornában bízunk nagyon, látjuk, hogy ügyesedsz, tegnap ráadásul kitartóan végigcsináltad, szóval bizakodunk. Állítólag minél többször és ügyesebben csináljuk, annál jobb hatással lesz majd a viselkedésedre is.  

Na, megyek, mert felébredt Réka is. Most éppen szóval tartod aranyosan, hogy ne unatkozzon, míg befejezem itt a pötyögést. :)   

Május

Itt a tavasz, ami már majdnem nyár. Május 3-án, anyák napján Attila atya megkeresztelte Rékánkat. Attila atyát először simán valamiféle irodista fiúnak néztem, összegumizott hosszú haja van és szakálla és hihetetlenül kedves és aranyos bácsi. Most már tudom, ha születne (keletkezne...) még egy kistestvéretek, 3 hónapos koráig mindenféleképpen megkereszteltetnénk. Mert a pici babák nem visítoznak, nem fogócskáznak a testvérükkel, hanem szépen egy helyben végighallgatják, milyen szépeket mond Attila atya a ceremónia alatt. De mivel ő olyan kedves és aranyos, előre megmondta, mindenki viselkedjen a korának megfelelően. Így történt, hogy a kis keresztet a homlokodra az oltár mellett futva "Még elcsíptem!" kommentárral, a krizmát ördögűzéshez hasonlatos jelenet közben, a keresztvizet hatalmas felháborodás és eget rengető sivalkodás közepette vehetted magadhoz, drága kislányom. Ja, és természetesen gyönyörűséges tündérkirálylány voltál a kis fehér szerkódban. Sose gondoltam volna, hogy valaha ennyire odáig leszek a cuki kislányos ruhákért. Most már elmondhatjuk, hogy klassz kis multinacionális család lettünk: Tominak van egy holland, Rékának pedig egy német keresztapukája!

Ezt már elég régóta le szerettem volna írni, csak hát a lustaság, ugye... Szóval 14 hónaposan is gyönyörűen kirajzolódott már, mennyire igazi kis csajszi vagy, Rékám. A hajvasalót akartad mindenáron elkérni tőlem, én meg, hogy nem adhatom, nyuszika, anya megpróbálja széppé varázsolni a haját, vegyél el valami mást. Ezt egyből meg is értetted, fogtad a súrolókefét és elballagtál vele a nappaliba. Mikor lemenetel előtt öltöztünk a szobátokban, épp a nacidat segítettem fel föléd hajolva, mire te felnéztél rám, végigsimítottad a vasalt frizurámat és komoly elismeréssel azt mondtad, hogy "Ú". Anya "új" haja szép lett, mert hagytad, hogy kivasalja. Annyira genetikailag kódoltan csajszi vagy, ahogy megfogsz dolgokat, ahogy a fejecskédet tartod, a mozgásod, tele bájjal és kellemmel. Kicsit sajnálom is a csak fiús anyukákat, hogy ezekből a jó kis dolgokból kimaradnak. Bár ahogy a mondás tartja, ami nincs, az nem is hiányzik: bevallom, fiús anyaként nem hiányzott, mert fogalmam sem volt, hogy ilyen is van. 

Május van, a fülemülék énekének ideje. Ilyenkor mindig elképzelem, hogy egy szép zöld, madárcsicsergős helyen lakunk, ahol esténként ebben a csodában gyönyörködhetünk és nagyokat sóhajtozok, hogy ebben talán már sosem lesz részünk. Egyik este kint támasztom a korlátot az erkélyen, hát egyszer csak meghallok egy fülemülét énekelni. Itt, Gyárdűlőn! Igaz, az Üllői út és a vonatok, repülők zaja kicsit elnyomta, de fülemüle énekét hallgathattuk! És reggel is halljuk. Nem is olyan rossz hely ez. Tulajdonképpen nem rossz itt élni, csak mondja meg nekem valaki nagytudású, hogy nem kell aggódnom, amiatt, hogy 10-20 év múlva légzőszervi problémákkal kell küszködnünk, vagy hogy a zajterhelést is csak én találom olyan aggasztónak...
Tomi óvónénijei behívták anyát egy kis beszélgetésre, mert elmondásuk szerint meglehetősen csúnya a beszéde. Hát igen, most ez van műsoron. Minden nagyon vicces, amit nem szabad, ha érted, mi az, ha nem. Minél jobban felkapják a felnőttek a vizet valamin, az annál nagyobb buli. Nagyon kíváncsi vagyok, mire jutunk a beszélgetés végén. A legnagyobb probléma tulajdonképpen az, hogy téged nagyon könnyű táncba vinni, ha csibészségről van szó. Valószínűleg az lenne a legjobb, ha izolálnánk titeket egymástól, és akkor nem vagytok egymás közönsége. Nem tudom, mennyire drasztikus változtatásokat terveznek az óvónénik, mindenesetre valahol nagyon sajnálnám, ha elszakítanának a pajtijaidtól, csak mert lüke kis majom módjára most éppen azzal szórakoztatjátok egymást, hogy csúnya szavakat mondogattok. Úgyis le fog ez is csengeni, mint minden más. Hát, meglátjuk. Legrosszabb esetben a játszin még láthatjátok egymást. Csak nehogy ti legyetek ezentúl a "rossz" gyerekek, akiket azért utálnak, mert megkapott egy csoport vagy mert éppen ott maradtatok, ahol eddig is voltatok, nem sikerült lepasszolni titeket.
Olyan jókat kuncogok mindig, mikor menetrendszerűen értesülünk a nagydolgod idejéről. Mi, felnőttek ugye igyekszünk mindent a leggazdaságosabban előadni, kerülni a körmondatokat, ha érti a másik, elég egy fél mondat. Ezzel szemben a te kis fejed még nem így működik, mindent szóról szóra végig kell mondanod, hiszen csak úgy érthető. Ennek megfelelően a következő mondat hangzik el minden este 7 óra körül: "Valaki felkapcsolja a villanyt és becsukja az ajtót, hogy Réka ne tudjon bejönni?" Apa már a mondatod felénél elindul, mert tudja mit kell tennie, közben mondja, hogy nem kell végigmondanod az egészet, tudja, miről van szó, de te hajthatatlan vagy, nem érted, miért vág a szavadba, én meg a kanapén rettentően jól szórakozok ezen. Ha nagyon sietsz, van, hogy kicsit összekuszálódik a mondat: " Valaki felkapcsolja a villanyt, de úgy hogy Réka ne tudjon bejönni?" és nézed, hogy ezen én miért kacagok akkorát... Édesapa, úgy szeretlek. 

Tornázás, babázás

Tegnap elmentünk Zita nénihez, aki megnézte, milyen ügyesen mozogsz, kapaszkodsz, egyensúlyozol, labdázol és a többi. Azt tudtuk, hogy itt-ott nem a tankönyvi formát hoztad, pl. a kúszásod ugye, a kis sebesült gerillaharcos stílusban, és maradtak még babakorodból beidegződések, amiknek - immár az óvónénijeid szerint is - menniük kell. Na, Zita néni felmért. Másfél órát töltöttünk el vele! Igaz, ebben volt Réka terelgetés, pisilni kikéredzkedés, játék pakolás is. Ügyesen együttműködtél, beszélgettél is vele, és persze, mikor már jól érezted magad, előadtad az eleven Tomit is. Abban maradtunk Zita nénivel, hogy hétfőn visszamegyünk hozzá, és betanuljuk a jó kis gyakorlatokat, amikhez tök jó dolgok kellenek, pl. gördeszka is. Anya végre megkapja, amire 25 éve úgy vágyott. Nagyon kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle, Zoé és Máté már csinálják egy ideje és mindkettőjük anyukája nagyon elégedett a fejlődésükkel!  

Ja, Máté tegnap is jól megharapott, de egy rossz szavad nincs rá, elmondásod szerint ő a legjobb barátod a kiscsoportból, meg néha Norbi is. A középsőből Áron, a nagycsoportból Illés, de úgy érzem, utóbbi inkább csak jelképesen értendő a részéről. Bár ki tudja, még mindig elég nehéz belőled információt kihúzni. Lányok nem nagyon vannak az életedben. Pillanatnyilag a lányoknak fenntartott helyen kicsi húgod egyeduralkodik. 

Réka babázik! Igazi kislányos, gondoskodós babázást folytat. Ez a dolog nekem is teljesen új, belém nem kódolódott genetikailag. Annyira szeretem nézni azt az elmélyült ténykedésedet Emmivel és Heidivel. Mert ketten is vannak ám! Réka egyből ikres anyuka lett, hatalmas felelősségtudattal és borzasztóan erőt próbáló teendőkkel. Ez abból látszik és hallatszik, amilyen komolyan tudod ráncolni a homlokodat és mondani hosszasan nagy hanggal a monológodat, miközben a válladon cipeled mindkét kislányodat, teszed be őket a babakocsiba, talicskába, guggolsz le hozzájuk megetetni őket... Arra is gondoltunk már Mamival, hogy lehet, ilyenkor engem utánozol, ahogy Tominak szoktam a hegyi beszédeket tartani, mikor elszakad a cérna... Tomi szerint is. De nagyon jókat szórakozunk rajta, hihetetlenül cukin csinálod. 

Március

"Amikor még nem születtem meg, és a néni pocakjában voltam, annyira féltem, hogy nem hozzátok fogok kerülni. Nagyon sokáig nem tudtam megszületni." 

Ezt mondtad nekem tegnap este, miután betakargattalak és kicsit ottmaradtam "vigyázni" rád. Úgy örülök, hogy már beszélgethetünk ilyenekről. Néha kicsit elszalad veled a ló, és tovább színezed, amit elkezdesz mesélni. Gondolom, az ámulatomat akarod fokozni. Nem baj, jó így beszélgetni. 

Azt is szeretem nagyon, mikor Rékának nagyosan mondasz valami kedveset, azokkal a szavakkal, amiket tőlünk hallasz. "Gyere, te édes kicsi lány!", "Szeretlek, nyanyus!", ilyeneket. Idétlenkedni is tudsz azért. Berobogsz a szobába, mikor pelenkázom a húgodat, és bejelented a szoba közepén ugrálva, hogy megjött a a puki gyerek! Ezen persze Réka baromi jól szórakozik, hatalmasakat kacag.

Szerdán nézted velünk a Szulejmánt, megengedtük, mert ma oltásra vittelek benneteket, nem mentél oviba. Fogalmam sincs, mennyit értesz belőle, de nagy érdeklődéssel - és eszméletlen fészkelődések közepette, mert naggyon nagyon fáradt vagy - nézed, és néha kérdezel olyat mint például: "Ők miért pizsamában dolgoznak?"

Réka is fantasztikus iramban okosodik. Itt-ott van azért ellenállás, például a fleece és a dzseki felvételénél, vagy ha nem viheted végbe, amit elterveztél, de alapjában véve szófogadó vagy, hallgatsz ránk, és nagyon figyelmes vagy. Egyik nap a kávémhoz nagyon szerettem volna enni egy kis kekszet, aminek a dobozát pár perccel azelőtt a kezedben láttam. Sehol sem találtam, hát kérdezgettelek, hogy hol van, hova tetted a katicás dobozt, amit az előbb még nagyban ráztál a kekszekkel. Kis kivárás után úgy döntöttél, most már elárulod, bevezettél a hálószobánkba, és Apa szobainasa alól elővarázsoltad a katicás dobozt. Én meg nem győztem ámulni, mennyire értesz már mindent. Vagy mikor szóltam, hogy húzzuk fel a zoknit, mielőtt odamész a fiúkhoz. Nem is reméltem semmit, gondoltam, elengeded a füled mellett és mész tovább, de megálltál és olyan mosollyal az arcodon, hogy "ja, tényleg, a zokni!" visszajöttél, ölembe ültél és nyújtottad a lábad, hogy húzzuk fel.
Tegnap este a tanulópoharadból kortyolgattad a vizet (rengeteg vizet iszol, éjjel-nappal...) és jól el is ázott a bodyd, ahogy kicsurgott belőle. Mondom is, jaj, Rékuci, tiszta víz lett a bodyd, édesem! Erre otthagytál a kanapén. Kitotyogtál a mosogatóhoz, leemelted az akasztóról a konyharuhát és odahoztad nekem, hogy itassam fel a vizet a mellkasodról. Közben az az édes vigyor a szádon, mint mikor a mami papucsát viszed csak úgy oda neki, ha jön hozzánk, vagy ha épp a fotelben ül, de úgy érzed, a papucsa fontos, hogy a lábán legyen. És bármit tüstént odaviszel-hozol, ahova mondjuk.
"Van kaka?" - kérdezem. Te megpaskolod a pelusodat, majd elindulsz a szobátokba, a pelenkázóval szemben megállsz és nyújtod fel a karjaidat, hogy felemeljelek. "Na várjál, tegyünk valamit a hajadba, szegénykém ki se látsz." Én még gondolkodom, mit csináljak következőnek, vagy csak bambulok még egy kicsit, te már el is mentél tőlem. Most meg hová mész? Ja! A fürdőszobába hajcsattért/gumiért, mert ott vannak, abban a kis dobozban a szekrény polcán...  

Az idegenekkel már visszafogottabb vagy. Ha rád néz valaki, inkább elfordulsz, durcás képet vágsz, de azért vissza-vissza sandítasz rá, a vége meg többnyire mosolygás lesz, nagyon élvezem ezt a műsort. Még mindig megy a "Hello!" van, hogy egyszer, van, hogy ismételgetve, pörgetve, mint a "lilülilü", és a "Hú de jó" meg a Togyn-togyn is megvan még. Utóbbi valószínűleg a Tomi akar lenni. Hintázás közben énekelgeted a palintát (palinty-palinty), a "Te" a tessék, mikor odaadsz valamit, de már azt is jelenti, hogy te akarod fogni pl. a kanalat evés közben. A "tee" a tea, a "mee" a cumi. Mee-t jó hosszúra tudod nyújtani, mikor nagyon kivagy a fáradtságtól és a mosogató fölötti polcról kéred.  

Metrós, falvédős

Tomi, ma megkérdezted, a liftben, hogy "Anya, mi lenne, haaa.... Apa kiszállna a metróból, én meg nem?", és néztél rám nagy kerek szemekkel, és azzal a fogsorra húzott ajakkal, mint amikor csibészséget csinálsz, vagy mondasz, de most olyan komoly is voltál, hogy kicsit frászt is kaptam. 

Hát... mondom, te mostanában ilyeneken töröd a fejed? 

"Ahaaa."

"Az egész biztosan senkinek sem lenne jó, ha egyedül vinne téged tovább a metró." - tudtam hirtelen mondani. 

Próbálgatod az egyéniségedet. Állandó téma, hogy milyen gépjárművet fogsz vezetni. Majdnem mindent. Ha látunk egy pick-upot az utcán, olyat mindenképpen fogsz vezetni, függetlenül attól, milyen állapotú, újszerű vagy leharcolt, de traktort, teleszkópos rakodót (Manitou...), tankot, kukásautót, kamiont, igazi tűzoltóautót, fűnyíró traktort is, szóval mindent. Azért azt fontos megjegyeznem, hogy hasonlóképpen tudsz lelkesedni egy-egy szemet gyönyörködtető járműért mint én. Ezt a tulajdonságodat jól őrizd meg, és bátran használd minden más esetben is.

Szombaton a gyerekszobában voltunk mindannyian, ti ketten Tomi ágyán, én a szélén ültem, Apa a szőnyegen. Beszélgettünk, vidámkodtunk, jól elvoltunk. Egyszer Apa azt mondja: "Na, ki találja meg hamarabb (a falvédőn) a tengeralattjárót?" Ha ha, mintha egyenlő eséllyel indulna a két gyerek... Erre Réka mint a rugó, megfordul, felugrik és ráveti magát a falvédőre, a tengeralattjáróra! Tomi még a szemmel keresés fázisában volt. Természetesen csak egy egyperces idétlen vihogást tudott mindkét szülő abban a pillanatban produkálni a döbbenettől. Mint később kiderült, Mami titokban kiképzett titeket és ától cettig vágjátok a falvédő mintáit. Na jó, túlzok, de tény, hogy hihetetlen az agyatok, és mikor azt gondoljuk, a pici csak ott van a nagy mellett, ő is ugyanúgy ért, tanul, megjegyez.           

Baba lép, lép, lép...

Már megint el vagyok maradva... Tomi oviban, Réka szegénykém a kanapén félálomban.Voltunk ma doktornéninél, mert reggel 40.2 volt a lázad. Ez már gyanús, hogy nem a fogzás miatt van. Kenetet vett a torkodból, amit nem is tudom, sírjak-e rajta, vagy nevessek, nekem kell elvinnem az egészségházba és majd határozottan követelnem egy hét múlva, hogy nekem adják oda, különben el fog veszni. Megint kaptunk egy szokásos antibiotikum kúrát, pedig csak egy hét múlva tudjuk meg, mire is kaptuk, de a magas láz az nem vicc, hát szedjük, ha a doktornéni mondja. 

Lehet, hogy mindezzel összefügg, mert kitárult előtted a világ, és felveszel, megvizsgálsz, megtapasztalsz mindent magad körül és lehet, hogy a bacik sem kerültek így el: március 5-én, mikor Marcsi néninél vendégeskedtünk Mamival, egyszer csak fogtad magad és kapaszkodás nélkül úgy elindultál, ahogy eddig még csak azon a megörökített videón tetted, de ezúttal már véglegesen két lábon járó lettél. Olyan magabiztosan emelgeted a kis térdeidet, hogy többen is megjegyezték a környezetünkben és én is csak ekkor döbbentem rá, kimaradt a deréknyűvő kétkezes vezetgetés az életünkből. Célirányosan közlekedsz, kimászol a homokozóból, kiveszed a lapátot a babakocsi aljából, visszamész a homokozóba, mire anyád két mondat közt észbe kap és rád néz.  

Mint amikor Tomi is csak úgy elkezdett pedálos bicajt tekerni és kimaradt a bicaj mellett futkosás.  

Most csak ilyen nyúlfarknyi lett a bejegyzés, mert ugye ott vagy a kanapén és milyen anya az ilyen, úgyhogy futok is vissza hozzád! 

Februárban

Megpróbálom megint összefoglalni az elmúlt időszakot... előre bocsátom, nem lesz túl irodalmi. 

Január 28-án Réka egyedül felmászott Tomi ágyára, két nappal később pedig megtette első önálló lépéseit, pont skype közben, így Mamiék is láthatták, és a fényképezőgép is pont a kezemben volt, meg is tudtuk örökíteni. Ha már Rékával kezdtem, vele is folytatom. Már nem "hellózol" annyit, mint korábban, amikor a kapucsengőt meghallva is rákezdtél a hosszas hellózásra azzal az édes kis hegyesre kinyújtott nyelveddel, de amikor Mamiékat hívjuk skype-on, azért hébe-hóba mondasz még egyet-kettőt. Most inkább a lelkes, magas tartásba emelt karos, térden ugrálós üdvözlések időszaka van. És sokat huncudkodsz, bohóckodsz, közben lesed a reakcióinkat.
Ha megbántjuk az érzéseidet, pár napja már nemcsak a szájgörbülős, keserves sírás van, hanem megfejeled egy azonnali földre hasalással, néha felnézel, hogy nézünk-e még, érdemes-e folytatnod. Aztán jól megölelgetünk és pár hüppögős perc múlva már túl is vagy rajta. 

Ha tüsszentesz, mosolyogsz egyet, mert jól esett. 

Szeretsz pakolászni, hosszasan el tudsz így lenni, nézegeted, próbálgatod a tárgyakat, hol a játékos dobozoknál, hol a hangszereknél, a szobátokban, a mi szobánkban, szóval mindenhol. Ha Kornél száraz eledeléből látsz pár szemet a tálja körül, azokat is szépen felszedegeted és ahelyett,  hogy rendes egyéveshez illően a szádba pakolásznád, szépen teszed vissza őket a tálba. És már a konyhaszekrény fiókjait is felfedezted, vissza is tettem azt az utálatos gyerekzárat, de ez azt jelenti, hogy néhány hónap múlva végre örökre búcsút mondhatok neki. 

A hajad vizesen már a lapockádig ér, elöl már mindig fel kell gumizni, elcsatolni. Neked is ez a természetes, szépen teszed is a fejecskédhez a csatokat, gumikat, vagy bármit, amit alkalmasnak érzel a tincseid kordában tartására. Ha éppen nincs a hajadban semmi, mert sapiban voltál és még nem tettünk bele csatot, rendesen eltakarja a szemedet, de már vagy olyan ügyes, hogy rutinosan hátrasimítsd. Hát, nem minden 13 hónapos kislány mondhatja ezt el magáról. Annyira édesen csinálod.

Elég sokszor elérnek minket a vírusok, szegény Tomi hozza haza őket az oviból. Legutóbb annyira kiütött hármunkat, hogy két hétig dőlt belőlünk a takony, már álmomban is az orrotokat töröltem, de közben te is megtanultad, hogy kell magadnak megtörölni. 

Az éjszakáink még mindig nem tökéletesek, sajnos sokszor felsírsz és fogalmunk sincs, vajon éhes vagy-e vagy fázol vagy meleged van... Valahogy mindig túl leszünk rajtuk, csak az idegrendszerem van kicsit igénybe véve. Egyszer volt egy éjszaka, nem is olyan rég, amit azt hiszem, sikerült átaludnunk, teljesen fel voltam dobódva egész nap utána. Milyen jó érzés is volt, már emlékeim sincsenek róla, olyan rég volt ilyen luxusban részem. 

Kb. 11 fogad bújt már ki, azért kb, mert soha nem sikerül annyi ideig néznem őket, hogy mindet meg tudjam számolni. A fogmosás is csak úgy ímmel-ámmal megy, egyszerűen szájzárat kapsz, ha fogkefe kerül a szádba. Szépen elszopogatod a fogkrémet és csak te foghatod a fogkefét. Arra azért kapható vagy, hogy ha együtt csináljuk, főleg Tomi is, akkor te is hajlandó vagy utánozni a mozdulatainkat, és ez már valami. 

Tegnap rájöttél, milyen fincsi érzés, ha hátul birizgálom a hajadat. Mellettem térdeltél a kanapén, mikor megsimogattam a fejedet, aztán ráhasaltál a combjaimra és elmélyülten "tűrted", hogy tovább birizgálom. Egész hosszú ideig csak néztél ki a fejedből, látszott, hogy nagyon ellazít a dolog, majd mikor abbahagytam, felegyenesedtél, magadnak is próbáltad, de nem volt annyira jó, megfogtad a kezem és rátetted a buksidra, hogy akkor jöhet még ilyen.

Tomi, a szövegedtől rendszeresen lehidalunk. Nemcsak amiatt, amit mondasz, hanem ahogy mondod, azzal a komoly fejjel, meg hogy egy az egyben visszahalljuk a saját hanglejtéseinket, szóval kész vagyunk. Múltkor mondom neked gondoskodó jó anyaként, egy kicsit túl is spilázva, hogy "Tomi, neked is itt van a finom teácska!" Mire te helyre is tettél: "Most mosogatok. Nem érek rá, Anya."
Aztán mikor Mami hozott jó kis bonyhádi töpörtyűt, hát, mit szépítsük, tunkoltad szépen bele a sóba, közben kinyilatkoztattad mindenkinek, "Én sós szájú vagyok."
Van, hogy egy darabig gondolkoznunk kell, mit is értesz az alatt, amit mondasz. "De még nem ettem olyan komposztálót. Olyan cseresznyéset." Micsodááát??? Hát ígértem, hogy kapsz cseresznye kompótot, ha megetted a vacsit. Végül megkaptad, kilogikáztuk.
Tegnap skype előtt, míg vártunk Mamira, megint elharapóztál kicsit a kanapén, a szokásos ugrabugra és Rékával nem tudjuk, hol a határ témákban, amin össze is vesztem veled, mert már 100-szor, meg stb., aztán végül jó belátásra tértél, elkezdted böngészgetni a munkagépes könyvedet, szépen, nyugodtan ülve a kanapén. Mami rögtön meg is jegyezte bejelentkezés után, hogy milyen szépen elvagy. Mire te, fel sem emelve a fejed a könyvből: "Igem, most elfoglalom magam."
Aminek határtalanul örül anyai szívem, az az, hogy nemrég elkezdted rendszeresen mondogatni, hogy "Szeretlek, Anya." És kapok puszikat is, nagy, nyakölelős cuppanósakat! És bújsz. Mintha szépen lassan kezdene leesni, hogy nemcsak rosszalkodással tudod felhívni magadra a figyelmünket, ha már minden más eszközt bevetettél előtte, hanem ilyenekkel is. És milyen jó is az ilyen! Mindenkinek! Igaz, nem Tomi bújik, hanem egy kiscica, vagy egy kiskutya, esetleg kisbaba, de bújik és ez a lényeg. Na, azért Réka sem egy 0-24-es kisangyal. Tegnap, mikor kezébe vette a távirányítót, egyik szokása, hogy a tv/rádió gombot nyomogatja, most is ezt nyomta meg és a Bartók jött be. De milyen jó is, hogy bejött, mert pont kezdődött a für Elise, ami láthatóan tetszett is nektek, úgy lecsendesedtetek. Aztán Vivaldi négy évszak tavaszát játszották, na, arra meg olyat vezényeltünk Tomival, Réka meg ropta rá, hogy ihaj. Ha Réka nem kapcsol át, nem buliztunk volna ilyen jót.

Kérdezte egy kedves gólyahíres anyatársam, hogy érzek-e másságot kettőtök szeretete között. Ezt írtam neki (remélem, nem haragszik, ha megosztom veletek): A szeretetet irányukban nem tudom Neked konkrétan leírni. Mármint ha arra gondolsz, hogy én őket hogy szeretem, és nem a kettejük egymás iránti szeretetére. Mert az egyértelmű.
Szóval ha Réka fiú lenne, talán könnyebben hasonlítanám őket, de ez annyira azon is múlik, hogy pillanatnyilag hogyan viselkednek és én milyen idegállapotban vagyok. Rékát lehet ölelgetni, puszilgatni, bújik, kedves, ennivaló, már látni, hogy igazi kis érző lelkű, gondoskodó kislány, aki babázik és a plüssöket sem dobálja, hanem ölelgeti. Tomi nem volt ilyen. Ő eltolt magától, menekült, nyüzsgött. De ez nem a szeretetet mutatja, csak azért mondom, hogy éreztessem a különbséget a hozzám való viszonyulásukról, ami ugye szerepet játszik a kölcsönös kötődés kialakulásában. Tomi nagyfiúsodása, okosodása, kíváncsisága, fejlődő érzelmi intelligenciája megint csak új dimenziókat nyit, ő már nem csinálja azokat a kis babás dolgokat, amiért egy kicsit azért várod, hogy már nagyobb legyen a gyerek. És ez is tovább mélyíti a szeretetünket.  Az, hogy az egyiket én szültem, a másikat nem, továbbra sem érzem, hogy befolyásolná az irántuk érzett anyai szeretetemet. Az konstans és egyenlő.   

Vacsorázik a család, Mami is itt van velünk. Tomi szokás szerint teletömi a száját és úgy kezd bele a mondandójába, amiből így szinte semmit sem értünk. 

Mami rögtön szól is neki:

"Figyelj csak, Tomika, előbb nyeld le a falatot, ne beszélj teli szájjal."

Mire Tomi:

"De te is!"

Jogos. Mami, Te is nyeld le a falatot, mielőtt okítani kezded a gyermeket. 

A mi bonyhádunk

Arról még nem is írtam, hogy Tomi olvasatában hogyan is szerepel az otthon, a ház fogalma. Nagyon édes, még nem kristályosodtak ki teljesen az elkülöníthető halmazok. Mikor Bonyhádra megy, vagy ott van, az ott Bonyhád, de például ha sétálunk, vásárolunk ott valahol és kicsit elfárad vagy megéhezik, megkérdezi, mikor megyünk Bonyhádra, vagyis haza, a Mami házába. Karácsonykor is sétáltunk a környéken, róttuk a dimbes-dombos utcákat, majd kellemesen elfáradva hazaértünk, mire a kapuban meg is szólal Tomi, hogy "Ez a mi bonyhádunk!" Szokott még a ház Mami Bonyhádja-ként is szerepelni.

A minap azt is mondtad, hogy itt Pesten, ahol lakunk, az egy kertes ház, de azt hiszem, több volt benne a bohóckodás faktor, mint a komolyság. 

Dilemma

Azzal együtt, hogy a hihetetlen makacsságod, konokságod és cudarkodásaid már nemcsak engem, hanem Apát is rendesen kizsigerelik a nap végére, rengeteg vidám, szívet melengető és megható pillanatban részesítesz minket. Az sokszor kiderül, hogy nagyon jó szíved van és már lehet teljesen komoly témákról is beszélgetni veled, hozzáteszed gondolataidat, és hogy érzelmileg hogyan érint. 

Tegnap oviból hazajövet elsopánkodtam magam, hogy Jaj, Tomi, nem tudom, hogy maradjunk-e itt, vagy Budapesten költözzünk valahová, vagy egy szép, madárcsicsergős, fás-bokros kisvárosba költözzünk... Erre te is elgondolkodtál, majd azt mondtad, hogy madárcsicsergős helyre menjünk. Majd hozzátetted, hogy: 

"Csak sajnálnám ezt a helyet...." Mintha csak magamat hallanám. De tovább gondolkodtál, és folytattad:

"Inkább költözzünk el, mert ott nincs olyan büdös. Olyan helyre, ahol lehet biciklizniiii, motorozniiiii, vagy traktorozniii (a pedálossal), és garázs is van és vehetünk egy nagy járművet." 

Te már annyival továbbmentél, hogy már gazdálkodóként képzeltél minket, traktorral. Esetleg kombájnnal.