Ahogy szépen cseperedtek, izgalmas megfigyelni, micsoda sokrétű kis személyiség bontakozik ki mindkettőtöknél. Néha egyenesen megdöbbentő, amivel előrukkoltok. Á, ő nem csinálna soha ilyet..., pedig ojjé, dehogynem! Egyikből simán kinézném: nem is produkálja, másik meg annál inkább..., most mi van?
Azt tudjuk, hogy Tomi egy impulzív kis lélek. Réka a kizökkenthetetlen nyugalom. Volt eddig. Tudtuk, hogy vannak földön fetrengve hisztiző gyerekek. Elfogadtuk, pszichológia, sosem ciccegtünk a szülőkre, akik többnyire láthatólag ügyesen kezelték a helyzetet. Közben köszönetet rebegtünk magunkban, hogy ez velünk még sosem... pedig hát akár bele is férne... de nem. Tomira lehetett hatni. Ahogy most is lehet, főleg, ha zsiványkodásba viszik. Na, erre nagyon kapható, mert hihetetlen megfelelni vágyás dúl benne, és ezt sajnos ki is használják idősebb "barátai". Valahogy mindig mi húzzuk a rövidebbet. Tomi szétszedi a mászókát, Tomi megvert, Tomi homokot szórt rám. És mindig ott van a háttérben egy-két kajánul vigyorgó szempár, és már tudom, hogy megint egy olyan történt. Sokat beszélgetünk erről, egyszer biztos leülepszik majd és helyre kerül minden abban az elvarázsolt kis fejedben. Mi kitartunk.
Szóval hogy velünk eddig még nem történt földön fetrengős. Ma kiruccantunk a lánnyal a Decathlonba, mert jött gyed, Tomi reményeink szerint járni fog úszni, de nincs uszodai cuccunk, tehát VÁSÁROLNI KELL menni! Egy ideig szépen elvoltunk, nézelődtünk, megfogdostunk, kipróbáltunk, szuper jól éreztük magunkat. Majd jöttek a kis jelecskék, talán ennyi már elég is neki. Itt kellett volna gyorsan a kasszához sietni, felkérni, hogy szokás szerint ügyesen segítsen pakolni, egy kis KFC és irány haza. De ekkor jött egy telefonhívás, majd még egy, anya nem figyel rám, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, nem vehetek le dolgokat az akasztójukról, beütöttem a fejem a fémrúdba, és a pacis táskát is elvette tőlem (mert ki kellett fizetni). Itt valami elszakadt. Visítás, őrjöngés, földre vetődés, hídba vágódás felemelési kísérleteknél. Bámulatos, ahogy utóbbi mozdulat minden gyerekbe bele van kódolva, az a profizmus, ahogy képesek vagytok kicsúszni az óvó anyai kezek közül! Anya higgadtan fizet, lánya összenyálazza, taknyozza, könnyezi a decathlon padlóját, van műsor a környezetünknek. De nem is ez az elképesztő az egészben, hanem az, hogy az emberek mindenáron késztetést éreznek, hogy megszakértsék a szituációt, hogy segítsenek nekünk. Ajánlottak hideg vizet is. Én köszönettel nem fogadtam el, mert szemmel láthatóan valami rohadtul bántotta a lányomat, és ha engem valami rohadt módon felzaklatna, nem egy pohár hideg vízre vágynék a képembe, hanem időre, hogy lenyugodjak, és elmondhassam, mi bajom is volt. Már kint voltunk, mikor egy kedves fiatal hölgy odajön hozzánk, hogy segíthet-e. Neki is van, közli bizalmasan, ahogy a hideg vizes biztonsági őr is közölte, segít. Jó, egye fene, segítsen, mert gondoltam, egy idegen személy jelenléte valóban segíthet, és így is lett. Közös erővel bekötöttük Rékát a babakocsiba, közben csökkent a stressz szintje, mert észlelte, hogy itt egy néni. Hogy tovább nyugtassam, toltam egy kicsit a levegőn, és ha már arra jártunk és úgyis beterveztem, elkanyarodtunk a KFC felé. Ekkor már csak hüppögött. Falatozunk, nézelődünk, egyszer csak felteszem a kérdést, Réka, mi volt a baj a decathloban? És gondolkodás nélkül válaszolt: paciii. Hogy elvettem a pacis táskát? Igen. Ekkor megmutattam neki, hogy ne aggódjon, megvan, elhoztuk. Itt már mosoly is volt. Kár, hogy ezt a decathlonosok nem láthatták.
Nem mondom, hogy könnyű menet volt, sokáig tartott nekem is lenyugodnom, igazából még mindig érzem a gyomromban, hogy nem egy feltöltődős shoppingoláson vagyunk túl, de egy tapasztalattal gazdagabb lettem, és örülök, hogy le tudtuk kommunikálni egymással a végén, és nem lelkiismeret furdalással kell itt ülnöm, hogy leordítottam volna a fejét vagy elfenekeltem volna, mert hogy viselkedik már...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése