Kecskemét

Ez a bejegyzés még tavaly novemberben készült, eddig vázlatként várt a sorsára, azért került ide, mert most tettem közzé, így nem az akkori dátum mellett, hanem a mai nap történéseként jelent meg.

Ma voltunk Kecskeméten, másodszor látogattuk meg Dédimamát és Feri Papát a Margarétában. Nagyon nehéz szívvel írok erről, de azért szeretnék mindenképpen írni róla, hogy mindig emlékezzetek: az elvesztegetett időt, mert bután neheztelünk egymásra, soha de soha nem fogjuk már visszakapni. 

Papa 16 éve kapott stroke-ot, sajnos nem került időben jó kezekbe, így menthetetlenül lebénult a bal oldala. Akkor már Mamival eldöntötték, hogy külön úton folytatják az életüket, és bár Mami eleinte minden segítséget megadott neki, ő úgy döntött, hogy visszaköltözik Kecskemétre és onnantól Dédi ápolta őt. Sajnos vannak az életben olyan helyzetek, amiken bárhogy is szeretnénk egy picit is javítani, nem sikerül. Senki sem akar ilyen sorsot, sem magának, sem a szeretteinek. De a Bencsikek meg a Máték már csak ilyenek. Dacolunk és duzzogunk. Valahol kamaszkoromban szakadt meg az a bensőséges nagymama-unoka kapcsolat. Én nyegle és flegma voltam, a barátok, a zene, a reménytelen szerelmek meg mittudomén, milyen ilyenkor tipikus dolgok miatt nem mentem már nyaranta Kecskemétre, nem voltam többé szeretni való unoka. Dédipapa is elment, Papával már nagyon nehéz volt az élet Bonyhádon, és minden szépen rakódott csak a kapcsolatunk hajdani felhőtlenségére. Mikor Papa Kecskemétre került, igyekeztem erőt venni magamon, látogatni néha, telefonon beszélni vele és Dédivel. Ilyenkor jó is volt, meg nem is. Jó volt, hogy látom, hallom őket, rossz volt, hogy közben minden olyan keserű, hogy Mamit hibáztatják, hogy mások milyen jók hozzájuk, hogy nem tudok ezen változtatni... Tulajdonképpen ma is itt tartunk, azzal a különbséggel, hogy eljött az az idő, amit Dédi úgy emlegetett mindig, hogy "majd ha leesik a lábáról", akkor mennek be a Margarétába, addig amíg bírja, otthon lesznek. Minden nap megfőzött, gondoskodott Papáról, még Orsi is volt náluk pár napot. Próbáltunk néha mi is lejutni hozzájuk, de valami mindig közbejött, most beteg a takarító Marika, most festés előtt vagyunk, most nagy a rendetlenség..., én meg nem erősködtem, tudtam, mennyire fontos Dédinek, hogy minden tökéletesen nézzen ki. Arról pedig hallani sem akart, hogy segítsünk pakolni, kitakarítani, mert ugye megvannak az ő segítőik. 

Most már nem mondhatja Dédi, hogy ne menjünk, nagy a kupi, így megyünk.

Augusztus 18-án leesett a lábáról. Pont a névnapja volt. 

Senki nem érdemel ilyen sorsot. Tudom, hogy nem választhatunk, de akkor is!!! Feküdni éjt nappallá téve ugyanabban az ágyban, ugyanazon a helyen, ugyanazt a négy falat bámulva... Három másik emberrel összezárva, akik félrebeszélnek, Istenhez fohászkodnak, kiabálnak. És mindent átható pisiszag. És nem tud felkelni, hogy kinyissa kicsit az ablakot, és nem jön a gyógytornász, mert ő már 90 éves, mit akar... 

Tomi: "Szeretem a kecskeméti papát." (egyik nap,az első látogatásunk után mondtad, csak úgy)

okt. 18. Papa: "Hozd közelebb (Rékát), hadd simogassam meg az arcát."

nov. 15. "De megdajkálnám." (Itt van, tessék! :) és odaültettelek közel Papához, ő megsimogatott, te pedig nagyon barátságosan viselkedtél, megfogtad az ujját, később már Dédinek is, pedig az ő ágyán mindig görbül először a szád, ha ráültetlek. :))

Dédi szerint gyönyörű vagy, Réka, kár, hogy nem vittünk magunkkal képet, mert már kérte a volt szobatársa, a "reklámbabát" meg akarta mutatni a lányának. :)

Tomi, rólad meg mindenki megállapította, hogy a gyönyörű szemeid miatt sok lány fog szédülni. :)

Örülök, hogy láthattátok egymást. Mamival néha elképzeljük, mit kezdene veletek Papa. Ma olyan megható volt, hogy láthattam, hallhattam őt veletek, mert nem így képzeltem el. 

Tudom, ez most nem sikerült valami frappánsra, fura is lenne ilyen lelkiállapotban valami szokásosan poénkodósat alkotni... Hosszú volt a nap, elfáradtunk, Tomi megint beteg lettél, nyűgös vagy, lázad is van, fél óránként hívod sírva Apát (nem tudom, valaha fogsz-e engem hívni, de már nem reménykedem...) Remélem, a lázcsillapító segít majd.




...megj.: már hívsz engem is ;)