Szeptember

Kedden elkezdődött az ovi. Kicsikből hirtelen nagyok lettetek. Mert nem maradt tavalyi középsős, mostanra nagycsoportos a Katicában, így most ti hatan vagytok a nagyok. És jött azt hiszem 16 kiscsoportos. Első nap, mikor mentem érted, nem akartál még hazajönni, épp készültetek lemenni az udvarra. Örömmel konstatáltam, hogy ismételten nem okozott nagy traumát az ovikezdés. Csilla néni és Gabi néni szerint nagyon ügyesen segítitek a kicsiket, bátorítjátok, vigasztaljátok őket. És ma olyan szerencsében részesülhettem, hogy a Napraforgó csoportba éppen beszokó Viki anyukája pont látta és le is fotózta gyorsan, - amit ezúton is köszönünk neki!!! - milyen gondoskodó voltál Bencével, aki nagyon el volt keseredve, hogy nincsenek mellette a szülei. Nyugtatgattad, hogy megvannak, csak dolgoznak, és még a szandálját is segítettél felhúzni, igaz, kicsit kacsásan, de akkor is ott voltál mellette és nem hagytad egyedül bánkódni. Itthon elmondtad még, hogy lefele is meg fölfele is te voltál a párja és másodikok voltatok a sorban. Nagyon büszkék vagyunk rád!!!

Ma este, mikor feljöttünk a játszóról, nem volt áram a házban. A Somfa köz és a Kékvirág utca ablakai mind sötétek voltak, elég bizarr látvány volt. Előkaptuk hát a mécseseket, és meggyújtottuk Réka keresztelő gyertyáját is, mert az volt a hosszabb. Jó kis meghitt vacsit költhettünk így el, kell az ilyen néha, na jó, azért csak ott, ahol nincs életbevágó probléma belőle... Na, visszajött az áram, elfújtuk a lángokat, a hosszú keresztelő gyertyát is, és néztük, hogy gomolyog felfelé a fehér füstje. Apa poénkodott is egyet, hogy "Van pápánk! Fehér füst!" Rékának is nagyon tetszett a felszálló füstcsík, áhítattal nézte, közben nevetgélve mondott néhány Rékás szótagot, majd kis szünet után azt, hogy "Iiii-sten"... Pedig nem is járatjuk hittanra. 

Tomi, néha annyira jókat mondasz, hogy kész vagyok. Lehet, hogy így nem is jön át annyira, de egy 110 centis négyéves szájából eszméletlen jól hangzanak. Leültünk rajzolni, színezni, Rékának is csináltam helyet, betoltam a székét, és belőled csak úgy spontán, az új elfoglaltság felett érzett lelkesedéseddel együtt kibuggyant, hogy "Gyere, te tündérlány!" Én ilyenkor elolvadok. Meg mikor a még félig-meddig csicsergő hangoddal szólsz a húgodnak, hogy "Mi van, te kis huncut?", hát kész vagyok. Színezés közben azon aggodalmaskodtál, hogy nem lesz túl szép a végeredmény, hát, lássuk be, valóban nem vagy egy született Michelangelo, de igyekszel. Ezt mondtad, anélkül, hogy én bármi elvárást támasztottam volna: "De nem vagyok olyan gyakorlott(!), hogy ne menjek rá a fetekére. (vonalon kívülre, és igen, feteke). Nem baj, ha rámegyek a fetekére?" Ez szinte már olyan kevines volt, mikor kicsit túlspilázza a nem vagyok a terhedre témát a Central Parkban. Édes voltál nagyon.

Tudsz Tomi egészen megdöbbentőeket is kérdezni. Hétfőn például azt, hogy ha meghalunk, akkor mit fogunk enni meg inni. És hogy Nyuszkóci veled lehet-e majd. Hát, ha Nyuszkóci veled fog megöregedni, egészen biztos vagyok benne, hogy a gyerekeid gondoskodnak róla, hogy veled is maradjon. Édes kis nyuszifülem.