Örökanya gazdaságos

Néha kicsit gazdaságosban nyomom, mert annyira de annnnyira zseniálisan összefoglalok egy témát a facen, hogy kénytelen vagyok ide is becopyzni. ;) Indult egy gólyahíres állatbarátos csoport, ahova leírtam Kornél cicánk történetét, és közben rájöttem, hogy Kornélról még nem is írtam itt úgy részletesebben. Ami érthető, hiszen nem a gyerekünk. Pedig valahol de. Az előbb ugyanott feküdt a kanapén, ahol legelőször, és rögtön be is ugrott minden emlék. Suttogtam is neki (azt nagyon szereti, ahogy a matatós hangokat is, mindig arra jövök ki a fürdőszobából, hogy őrt állt - inkább feküdt - az ajtónál és fülelt, míg bent tettem-vettem), suttogtam, hogy régebben ilyenkor dörgedelmesen lesiccegtünk a kanapéról, ugye? Ő meg mintha értené, mosolygó szemekkel nyújtózott egyet, hogy most más világ van. Íme hát, a történet, hogy mindig emlékezzünk rá. 

A mi cicánk Somfaközy Kornél úr 2010-ben szegődött hozzánk, napokig néztem és facsargatta a szívem, ahogy a járókelőket méregette és reménykedve udvarolt a jóságosnak tűnőknek, hátha hazamehet velük. Szerintem egy idős gazdija lehetett, aki elhunyt és a család kitehette a cicust az utcára. Olyan okosnak és barátságosnak tűnt. Egyik nap mentem hazafelé, megint ott hasalt a kisboltnál, mellső lábait olyan cicásan maga alá hajtva, és engem szuggerált átható tekintettel. Annyit mondtam csak "Na, gyere!" felpattant és rohant hozzám. Hazakísért, mint egy kutya, jött a lábam mellett.

A lakást izgatottan körüljárta, megette a makréla konzervet, amivel kínáltam, majd felugrott a kanapéra és a kimerültségtől összeesett rajta. Ott aludt összegömbölyödve, nekem viszont mennem kellett, óvatosan felemeltem, mondtam neki, hogy cicuka, nem maradhatsz most itt, ne haragudj. Ő felnézett rám, kinyújtotta a mancsát felém és szabályosan átölelte a nyakamat. Döbbenetes volt. Ott minden el is dőlt. :) 

Bent is hagytam, mire megérkeztem, szegény kihányta a makrélát és kakilt is: a fürdőszoba szőnyeg szépen össze volt csomagolva, azt használta vécének. Nem tudtam rá haragudni, annyira látszott az igyekezet minden mozdulatán, még az összehúzogatott kisszőnyegen is. Mikor megkapta az almot, egyből tudta, mit kell vele csinálni, hihetetlen jól szocializált cica volt. És ivartalanítva is volt. Szóval nagyon szerethette a gazdi és szörnyű lehetett, hogy magára maradt. 

A gyerekekkel is nagyon toleráns, mondjuk mi nem is engedtünk soha "nyúzást". Mindig rácsodálkozom, mennyire disztingvál az állat, ha kisgyerek foglalkozik vele. 

Kornélt ismerik a házban, környéken is, jókat nevetek, mikor vadidegeneket hallok, hogy "Szia, Kornéééél!" Teljesen önjáró, kapott chipet, kiengedjük, a lépcsőházból is ki-be engedik, ha feljön, finoman kaparja az ajtót, de volt már olyan is, hogy a szomszéd kínai srác csengetett be neki, vagy Éva nénivel feljött a lifttel... Kanapézni és nassolni bejár több lakásba is, igazi életművész. Mostanában kevesebbet megy le, hiányolták is a gondnoki irodában. Nekem meggyőződésem, hogy rajtunk kívül még 2-3 család is meg lehet győződve, hogy az ő cicája, (mert sajnos látom, hogy lelkesen etetik kint), csak néha elcsavarog, akkor van nálunk. 

A neve először Örkény után Jötti volt, mert csak úgy jött, de annyira Kornélos volt, hogy átkereszteltük. Utólag tudtam meg, hogy a Kornél jelentése somfa, mi pedig a Somfa közben lakunk és találkoztunk vele. Szeretem ezeket a sorsszerűségeket. 

Sajnos a nyáron elkezdte furcsán tartani a hátsó lábát, és mostanra egy fájdalmas duzzanat lett a combján. Az orvos szerint csontdaganata van. Ilyen korban (12 év körüli lehet) már nem javasolt műtét vagy amputáció, most figyelgetem, hogy érzi magát és ha már nagyon rossz neki, jön a szuri.

Addig igyekszünk kényelmessé tenni a napjait, rövid időre kimehet, de jön is vissza hamar. Sokat szeretgetjük, cicakolbásszal kényeztetjük, amit imád. A ronda disznó amúgy annak ellenére, hogy én fogadtam be, Apát imádja igazából. Látnotok kellene azt a fátyolos tekintetű rajongást, amivel ránéz. Mindezt azzal fejeli meg, hogy bárhogy ülünk a kanapén, csakis úgy érkezik meg imádott gazdája ölébe, hogy előtte rajtam keresztülgyalogol. Próbálom úgy felfogni, hogy így köszön be nekem előtte vagy engem tart a górénak és a góré ölébe nem telepszünk, de azért rosszul is esik kicsit ez a szerep.

Hiányozni fog, ha el kell engednünk. Ilyen intelligens, életrevaló cicával, mint ő, soha nem találkoztam, nem tudom, fogok-e valaha.

Anya-agy

Nemrég olvastam, hogy az anyák agya attól fogva, hogy anyává válnak, módosul. A lényege az, hogy olyan szerkezeti átalakulások mennek végbe a szürke- és fehérállományban, amelyek elősegítik az éberebb figyelést, gondoskodást, a gyermek szükségleteinek prompt felismerését. Ennek egyik hátulütője lehet például az a helyzet, mikor az Akadémián elmegyek pisilni és azon kapom magam, hogy mindezt nyitott ajtónál teszem. Merthogy az átalakult agyszerkezetem szerint biztos van a közelemben egy gyámoltalan gyermek, akire figyelni kell. Szerencsére eddig mindig azelőtt észbe kaptam, hogy bárki bejött volna.  

Az ember nem tud mindig ilyen intenzitással figyelni, már csak azért sem, mert időközben lesz még egy vagy több gyereke, akikre még figyel. De szerencsére az okos gyerek megtanul a szülő helyett is figyelni. Már nem emlékszem, pontosan mikor történt, talán tavasszal, hogy megnéztük, hogy halad az építkezés a Makk utcában, mikor hazafelé sétálva te előre mentél a bicajjal és bevártál minket a Belényes utcánál, mellettem jött Réka futóbicajjal. Épp a kereszteződéshez ért egy fehér furgon, mikor te is odaértél. Azt hiszem, épp roma diákokat költöztettek be a református kollégiumból roma kollégiummá kinevezett épületbe. Te visszajöttél hozzánk és teljes higgadtsággal és dermesztő természetességgel elmesélted, hogy a bácsi azt mondta: "Beszállsz a furgonomba?", de nem szálltál be, hanem gyorsan jöttél szólni nekünk. Elmondtad, hogy volt benne még két néni és amúgy Toyota volt. A mostani eszemmel nem is értem, miért nem kérdeztem minderre rá, mikor odaértünk hozzájuk. Valószínűleg csak viccelt a bácsi, esetleg tesztelni akart téged, mivel nem tűztek gyorsan el, hanem ott pakolásztak, tehát nem feltételezhetünk rossz szándékot, de ezt akkor is borzasztó volt hallani, miközben hatalmas büszkeség töltött el, hogy ilyen okos és életrevaló fiam van!      

Holnap megnézek nyílt órákat a kiszemelt iskolában. Nem foglak versenyistállóba hurcibálni titeket. Vékás alelnök bácsi is maximálisan egyetértett tegnap velem, mikor erről beszélgettünk. Ő egy olyan iskolába járt, ahol 4 évfolyamot egyetlen tanító tanított egyszerre, és ha elfáradt, kiengedte őket az udvarra játszani. "És itt vagyok." - tette hozzá Vékás alelnök bácsi, körülnézve az Akadémia Palotájának egyik impozáns termében. Amúgy múlt hétvégén avatták díszdoktorrá a Heidelbergi Egyetemen. Ehhez nem is kívánok többet hozzáfűzni.

Mert erről még nem írtam

2003-ban kötöttük össze életünket Apával. Augusztus 23-án, ezt ugye tudjuk. :) Nászutunkon, Máltán én már rettentően türelmetlen voltam, azonnal szerettem volna egy kisbabát a pocakomba. Apa türelemre intett, adjunk magunknak egy fél évet bár, élvezzük ki a szabadságunkat, ráérünk még babázni. Igaza volt, beleegyeztem. Nagyon nehéz volt kivárni azt a néhány hónapot. A szilveszteri buliba már úgy mentünk, hogy előtte beugrottunk egy gyógyszertárba terhességi tesztért, ihatok-e aznap este. Ihattam. Oké, januártól akkor izgatottan várhatjuk a csodát!!! Hallottam ettől-attól, hogy nehezen jön a baba, az első hónapokban még sajnálgattam is őket, ó, nekünk sem jött össze elsőre. Dia, drága barátném még meg is fenyegetett, hogy ne merészeljek előbb teherbe esni, mikor nekik 3 hónappal előbb volt az esküvőjük. Kicsit felhúztam az orrom ezen (természetesen viccnek szánta), de megígértem. Annyira jól tartottam az ígéretemet, hogy 2004 júliusára már teljesen romokban hevertem. Emlékszem, ott ülünk Apával (milyen jó is ezt a szót leírni így utólag, akkor hogy fájt, mikor mástól hallottam) szóval Badacsonyban ülünk a vasútnál és ahelyett, hogy finom borokat szürcsölgettünk volna, csak ültünk a padon és Apa hallgatta, hogyan zokogok. Zokogtam, hogy Dia mindjárt szül és hogy mondhatott olyat hogy ne merészeljek előbb szülni. 

Azt mondják, egy évet illik várni, míg orvoshoz fordulunk. 8 hónapot tudtam várni; ha kérdezik, egy évet mondok, kész. Nem kérdezte senki, szerencsére. Hiszen biznisz. Bekerültünk a gépezetbe. Addig csak sajnálkoztam a lombikosok történetein, úristen, micsoda szörnyű tragédia lehet, ha lombikozni kell. Én ezt nem is bírnám ki. Egyszer csak ráeszméltem, hogy már benne is vagyok. Ja, így már nem is olyan vészes. Feladat van, csináljuk. HSG (Most minek sír, ez csak műhiszti, hát csinálok magának gyereket, tündérke!), ott minden eldőlt. Vagyis inkább fejre állt a világ. 2004. szeptember 28. lett addigi életem legsötétebb napja. Akkor mutatta ki a HSG - mialatt majdnem lepattantam a vizsgálóasztalról, annyira elviselhetetlenül fájt, és tűnődtem, már amennyire képes voltam tűnődni, hogy én akarok szülni, amikor még ebbe is majdnem belehalok??? - hogy se jobbra, se balra nincs szabad út a petevezetékeimben. Milyen zseniális időzítés a sorstól: a kórházban kaptam Zoli sms-ét, "Szia! Úgy néz ki, szülünk." (Dia majdnem ráment, de hálisten, ma egy csodálatos boldog család az övék és Lilla szülinapja sem olyan rémisztő már nekem.) És hogy még drámaibb legyen e nap, Apa ezen a napon kapta a hírt: meghalt a nagypapája.
Tehát indult a verkli. Vérvétel, prolaktin, gyógyszertár, vérvétel, konzultáció, UH, protokoll, szuri, szuri, UH, szuri, szuri, UH, vérvétel, szuri, punctio (azért azt a kábulatot mindig imádtam), izgulás, telefon, jöhet beültire, 2 hét egy paralell univerzumban, barnázás, padló. Vagy negatív teszt, padló. Ez hatszor. Plusz egy fagyibaba beültetés. Millió hála és köszönet a jó humorú Kósa dokinak, cuki Forgács tanár úrnak és asszisztenseinek. És a babanetes sorstársaknak. A rengeteg biztató szóért, hú, egy másik élet volt. Klassz csapat voltunk, sikerült sok gyönyörű baba, kis, dehogy kis, NAGY CSODÁK spontán! A dokikat így utólag szívesen kihagynám a történetből, na nem a természetük, hanem a sikertelenség miatt, de az összetartó lombikos csapatért hálás vagyok a sorsnak. És persze Apának, Maminak, akik mindenben, mindvégig mellettem álltak. 

Aztán a végén már csak ketten voltunk baba nélkül a csapatból. Mindeközben csak egyetlen dolgot zártam ki az életemből: a babámat. Nem tudtam elképzelni. Nem fantáziálgattam, milyen lesz a karomban tartani, pelenkázni, magamhoz ölelni, szagolni... Lombikozni kell!!! Egy gép voltam. Ma már tudom, hogy ez egy tudatalatti védekezés volt. Nem mertem elképzelni, beleélni magam, mert a kudarcok ezt nem engedték meg. A folyosón a hosszú órák alatt jutott bőven idő, hogy a sok száz, falra ragasztott babakép közül kiválasszam a kedvenceimet: na olyat akarok! Jaj, de szép kis formás, remélem, a miénk is ilyen szép lesz. Közben meg nem éreztem semmit. De. Mérhetetlen sajnálatot. Úgy sajnáltam magam, hogy annál jobban nem is lehet már. Ha megláttam egy HSG vagy egy IVF rendszámú autót, egyszerre rándult össze a gyomrom és a méhem, és futott végig a jeges nyilallás a gerincemen a lábam ujjáig. Üvölteni tudtam volna az elkerülhetetlen IKEÁs pocakos kismamáktól, rettenetesen nehéz volt elviselni, hogy másnak van és újabb jön és az enyém is már ekkora lehetne...

2006-ban, mikor 30 lettem, egy újabb sikertelen lombik után, a következő laparos műtét előtt olyan furán jött meg. Meg is meg nem is. Istenem, csak nem csoda történt?! Jaj, de hát most voltam altatási vizsgálatokon, röntgen is volt! Á, biztos nem. Bonyhádon voltunk, remegő kézzel vettem elő a tesztet, amit korábban vásároltam. Csoda, hogy rá tudtam pisilni. Halvány második csík! Anyák napja reggelén!!! Még egy teszt, határozott második csík!!! Hát van ilyen! És velünk is megtörtént!!! Jaj istenem, menjünk már Pestre, nézze meg Kósa, hogy jó helyen van-e! Jó helyen van!!! Igaz, csak egy szép kis szikhólyag látszik, de várjunk egy kicsit és előbújik a baba is. Doktor úr gratulál, meséli az elképesztő, kettő beültetettből hármasikres, majd spirál mellett negyedik babás anyuka sztoriját, én a fellegekben és persze rettenetes aggodalmak közt hullámvasutazok. Végre újabb UH. Doki feje nem jó. A szépen alakuló petezsákban csak a lufi, nincs vele emberke. Következő UH-n már a petezsák is egy gyűrött maszat. A doki gyönyörűen szavakba öntötte az akkori pillanatokat: "Ekkora kibaszás nincs." 

A terhességet, akár volt benne élet, akár nem, műszeresen kellett befejezni. Én ezen már csak nevetni tudtam kínomban, a könnyek elfogytak: ott feküdtem és vártam az abortuszomat fél tucat bagózó, rutinból abortuszra járó nővel egy kórteremben. Akkor bőgtem el magam egy picurkát, mikor a doki diszkréten tájékoztatta a műtős asszisztenciát, hogy "ő egy tündérke", hogy ne úgy nézzenek rám...

2007-ben döntöttünk. Nem ez a mi utunk, jelentkezünk örökbefogadásra. Baromira nem akarta egyetlen porcikám sem. De láttam Apán, hogy ő minden kétséget kizáróan készen áll rá. Ez adott erőt. Jelentkezünk, közben még lombikozhatunk is, telik az idő, szokom a gondolatot, és még bármi lehet. Így el tudtam fogadni. Nekem kellett az a 3 és fél év várakozás. Nem értettem, miért szenvednek annyira a várakozók, meg zaklatják Gabi nénit a sorszámukért, hogy hol tartanak. Hova szaladtok? 

Kezdetben a várakozók országos találkozóit sem szerettem. Idegennek éreztem magam ott, mit keresek én ott... De a találkozók végén, mikor sorra bemutatkoztak az abban az évben családdá vált házaspárok a pici babájukkal, a könnyeimet nyelve, a lelkemben mindig minden a helyére került. Aztán már vártam, és mentünk is lelkesen minden tavaszi és őszi találkozóra. Hihetetlenül jól csinálja a Gólyahír Egyesület! Emlékszem, mennyit fortyogtam azon, hogy Budapesten élők nem kaphatnak budapesti babát, nehogy az Életetadó szembejöjjön a villamoson. Aztán végül csak Budapesten született meg a mi kis gyönyörűnk, mert a krízislakásban töltötte az utolsó heteit az Életetadónk, onnan pedig Budapestre viszi a mentő őket. Apropó, gyönyörűnk. Macaulay Culkin óta - mert ciki, nem ciki, nekem 1992-ben még Szent Képes Albumom is volt a kölökről, annyira imádtam (Mami és Orsi tudna mesélni, a csodás nemrégi megkerüléséről is) - sokat töprengtem anno, hogyan is lehetne nekem ilyen cuki szőke kékszemű fiacskám, mint ő, amikor hiába a kékszemű felmenők, erőst barna leánka lettem. Kikötni olyat a jelentkezési lapon, hogy szőke, kékszemű, nem illik és eszünkbe sem jutott, de tényleg. Egészséges legyen, neme mindegy. A kislány után, akit végül hazavittek és nem mi lettünk a szülei, jött egy szöszi, kékszemű, formás kis fiúcska, akinek mi lehettünk boldog szülei. Pedig Gabi néni azt is mondta nem egyszer a találkozókon, teljesen jogosan, hogy ez nem kívánságműsor, ne arra várjunk, hogy szőke kékszemű kis tündérek pottyannak az ölünkbe. Mi ez, ha nem a Gondviselés hatalmas ajándéka? Vér szerint ez nem nagyon működhetett volna, ugye?     

Hogy miért írtam mindezt most le? Mert most volt itt az ideje. Mikor az ember azt hiszi, az elmúlt évek csodálatos egymásutánja feledtetett minden addigi rosszat,... csak szépen letakarta egy lepellel, de az attól még ott van. El kell engedni, el kell gyászolni a veszteséget, a hiányt is. Azt a 30 pici életet, akiknek az első pillanatainál természetellenes módon jelen lehettem, láthattam, lefényképezhettem őket kétsejtes állapotukban, kaptam róluk képet blasztocitaként, hogy milyen fantasztikus lesz majd együtt nézegetni azokat nagykorukban. Abból is tudom, hogy még mindig van üledék, hogy mikor ezeket a bekezdéseket pötyögöm ide le, előtörnek az indulatok, a keserűség, a sírás. Persze csak a szomorú részeknél. Nem gyógyult még be a seb, mert meg lehetett piszkálni. Félreértés ne essék, nem a sorsom ellen nyávogok, hiszen ami velünk történt az elmúlt 6 év során, azt senkinek oda nem adnám, bármilyen másikat ígérne cserébe! Takarítanom kellett kicsit. Jobban érzem most ettől magam? Igen, sokkal jobban!
Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedüli eset. Ha már ezzel segíthetek valakinek szembenéznie a saját leple alatt rejlő porcicáival, már azért is megérte írnom. 

Agroverzumról, nevetésről, karmáról

Ha Martonvásáron jártok és utatok véletlenül vagy akár szándékoltan az MTA Agrártudományi Kutatóközpont látogatóközpontjába visz, amit úgy hívnak, hogy Agroverzum, gondoljatok majd egy kicsit rám. Remélem, büszkék is lesztek, mert tudjátok majd, hogy anyátok a létesítmény keresztanyja. Több mint kétszáz pályázat közül az én Agroverzumom (és Agrárkastélyom is) nyert! Persze egyből le is kellett mondanom a szerzői jogomról, de azért itt-ott látható anyátok neve a hirdetményeken. Réztáblát asszem nem fogok kapni, de egy családi belépőt ígértek cserébe. Ezek az élet apró kis örömei.

Mint ahogy az is - bár ennek tudója valószínűleg ma már egyedül csak én vagyok -, hogy a bonyhádi gimi mai napig is viselt kitűzőjét is én álmodtam meg. Igaz, az én pályázati anyagomról két oldalt szalagok is lógtak. Gondolom, nem akart vacakolni vele a kivitelező zománcos mester, vagy nagyon böktek volna, így csak a szalag nélküli verziót, de akkor is az én remekművemet viseli sok sok régi és új bonyhádi gimnazista és ez nagyon jó érzéssel tölt el!   

Na akkor jöjjön néhány elmaradt szösszenet.

Először is, ha már október 2-án véglegesítődött ez a bejegyzés, megragadom az alkalmat és NAGYON NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK A MI MAMINKNAK!!! Szép kereket ünnepel és most így utólag már leírhatom, hogy egészen jól sikerült a kis meglepink Bonyhádon. ;)

Még Tűzoltó Sam-hez fűzném hozzá, hogy Réka előszeretettel énekli is a mese főcímdalát; úgy, ahogy azt egy majdnem négyéves gondolja, az értelmetlen szavakat értelmesekkel helyettesítve. Így lesz a készen állból kézen áll, az éber-erősből éven hős vagy ébredős (egyébként tényleg inkább hallatszik utóbbinak, így fér bele a prozódiába...), vagy az adj helyet, itt jön Sam, egyszerűen csak vagy itt jön Sam lesz. Én meg közben magamban vinnyogok, olyan cukin adod elő. Írtam már az elvesztettem zsebkendőmet kezdetű nótáról? Szerintem igen. De még mindig imádom, hogy az nálunk így szólt: "Elvesztettem zsebkendőmet, piros anyám érte."

Ha már nyelvészkedünk, érdekességként megemlítek egy szintén bájosat: július 18-án (csak mert ezt is felírtam) Peppát néztetek angolul. Ha nem emlékeztek már Peppára, keressetek rá, hátha... Szóval angolul megy, kacagnak jókat a különféle muris helyzeteken. Egyszer csak Tomi döbbenten kérdezi: "De miért ugyanúgy nevetnek???" Vagyis ugyanúgy, mint mi, amikor angolul beszélnek!!! Hát erre kacagtam én is egy jót, már nem emlékszem, magyarul-e vagy angolul. Aztán megbeszéltük, hogy a nevetés bizony, akárcsak a zene, minden nemzet közös nyelve. 

Már írtam arról, hogy anyai szívemet mennyire megörvendezteti Réka, mikor látom, hogy beépítette a tanultakat és ügyesen alkalmazza is, plusz emlékeztet rá, ha elfelejteném megdicsérni, hogy ugye, milyen ügyesen alkalmazta ezúttal. A dicsérő szavakat és puszikat pedig nagy elégedett sóhajjal zsebeli be. Pár napja elkezdett teljesen magától elpakolni játék után, lefekvés előtt. Én meg csak ámulok és bámulok. Nem kérem, csinálod magadtól.
Azt muszáj még hozzáfűznöm, hogy legelőször Tomi indítványozta az elpakolást, egy szeptember eleji estén! Ketten szépen elpakoltátok, amit úgy gondoltatok, el kell pakolni, és mindezt megkoronázva elmondtad Tomi, miért is fontos többek között, hogy elpakoljunk: így lesz helye Kornélnak, hogy le tudjon feküdni ide a szőnyegre, ahol szeret pihenni. 

Egy szerepjátékod közben is újabb tanúbizonyságát adtad Réka, milyen ügyesen alkalmazod a tanultakat. Én a gépnél ültem a dolgozóban, hallom, hogy a konyhában felkiáltasz: "Isteni sós!" Apa a mosogatásból nem nagyon figyelt fel erre, hát rákérdeztem: Isteni sós? Beszaladtál hozzám és belekezdtél: "Igen, ezt kaptam a repülőn! (és mutatod az előző nap felbontott kekszet, amit még a berlini járaton kaptam nasinak) Ezt szereti a kisbabám, akit úgy hívnak, hogy Panni. Mindig mondom neki, hogy ne vegyen ki dolgokat a hűtőből, ne nyitogassa, mert csak én vehetek onnan ki neki dolgokat." Semmi extra, nekem mégis csodálatos hallani ezeket a kis megnyilatkozásokat, mert ez mind az, amit a mindennapjaink során integrál a kis fejecskéd és ilyenkor érzem, hogy valamit jól csinálok, de azt mindenképpen, hogy te milyen jól csinálod!!! Hallod, látod, alkalmazod.

A karma, akár hiszünk benne, akár nem, előbb-utóbb mindenkit utolér. Történt egyszer, hogy Mami hintáztatta Tomit, míg én Rékával fent voltam a lakásban. Akkor iszonyatosan felszívtam magam a történteken, ma már nevetek, sőt szégyellem is kicsit magam, egyrészt mert Mami mindezt úgy mesélte, mint egy derűs kis szösszenetet, egyáltalán nem akadt fenn rajta, másrészt meg azért, és itt jön a karma: szeptember elején egy péntek délután csak mi voltunk lent a játszón, és jött "nagy" Huni és testvére, Réka. Egyből ránk is hangolódtak, nagyon figyelmesek, kedvesek voltak veletek, mintha ezer éve ismernétek egymást, úgy elvoltatok velük. Egy ponton, mikor a kosárhinta mellett állok és beszélgetünk, hirtelen belém csapott a felismerés: "nagy" Réka törleszt! Rékám kényelmesen lazít a hintában, ő pedig lelkesen löki a hintát, ahogy egy nagylány gondoskodóan foglalkozik egy kicsivel. Olyan szép jelenet volt! Jót mosolyogtam magamban és el is kezdtem mesélni nektek, miért mosolygok, aztán inkább rövidre zártam, mert nem akartam hegyibeszédet tartani ilyen-olyan karmikus erőkről kisiskolás és óvodás gyerekeknek. Jó kis jelenet volt. Azóta amúgy apukával és anyukával is mosolyogva köszöntjük egymást, ha találkozunk lent. 

Nyárból őszbe

Ősz van megint. Szép szeptember. Szeretem a fényeit, az illatait, hogy hűvösebb az idő, ha esik, ha süt a nap... Nekem ez mindig egy kezdet, nem az elmúlás. Kezdődik az ovi, a dolgos hétköznapok, a megszokott rutinok, a kiszámíthatóság, a tervezgetés következő nyárig. A kis pihenők becsempészése, hosszú hétvégék, wellness pihik, az ünnepek, a bekuckózás, megfigyelni, ahogy a természet kezdi és tölti a pihenőjét. Nem múlik el semmi; körforgás van.
Figyelj, most jön egy zseniális átvezetés: ahogy a bicikli KÉT kereke is körbe forog Réka alatt!!! Mert igen, szeptember 3-án Réka is elkezdett két keréken gurulni!!! Ugyanaz történt, mint Tomi esetében is anno, kb. 8 percet vett igénybe a folyamat az ülésfogásos elindulástól, mellette szaladástól a teljes elengedésig. De lehet, hogy sokat mondok.

Szeptember első vasárnapján voltunk a Kőbányai Rendvédelmi Napon, ami szokásosan klassz látni és kipróbálni valókat ígért, csak az időjárás romlott sajnos el, így kicsi hiányérzettel jöttünk el a már zuhogó esőben. Azért szereztünk egy bocskai sapkát 700 forintért, amit Tomi 3 napig le sem vett a fejéről, felöltötte hozzá a katonai jelmezét és úgy masírozott a traktorral mindenfelé. Jó kis látvány volt.
Tomit ha meglátja Kevin, csak annyit mond sóvárogva, hogy "traktor", vagyis kicsit rövidebben, mert még nem megy egészben a szó. Szegény csak csorgatja mindig a nyálát, mert nagyon kevésszer kaphatja csak meg tőled, mert azért van, hogy ellágyul a szíved és nagyfiúsan átengeded neki, ahogy a Brudereket is (bár utóbbiakat mostanság nem nagyon hozzuk le, mert egyre több kis kiálló részük marad a homokozóban..., és nem Kevin miatt.) Kevint úgy négy-öt hónapja ismerjük, két és fél éves édes kisfiú, aki az anyukájával és a motorjával egyszer csak megjelent a játszótéren egy tavaszi napon. Először azt gondoltam, biztos külföldi, nem tudom, talán mert annyira sokfélék vagyunk itt a "telepen", simán belefért, hogy ő is spanyol, mint Karcsika (Carlos), a magyar-spanyol kisfiú, vagy ugye vannak a török- és arab-magyar házasságokból született gyerekek, szóval első blikkre így tűnt. Ugyanakkor finoman mozgásba lendült bennem az örökanya inga is, mert szokott néha. Aztán nyáron be is bizonyosodott, egyrészt mert az anyukája kérte a felvételét a piactérre, mint "nemrég lett anyuka", másrészt közös ismerősünk meg is erősítette, bizony Kevin anyukája is örökanya!
Kevinnek, amellett, hogy csöpp termetéhez képest eszméletlen jó labdaérzéke van, van egy bűvös kisugárzása is, ami mindenkit magával ragad. Mikor meglátjátok Csanáddal, a nevét kiáltozva rohantok felé, és Réka is nagyon szeret anyáskodni vele, amit Kevin nem mindig fogad határtalan odaadással. Persze egy picikét talán az anyukája miatt is kedvelitek annyira a társaságukat, mert mindenféle izgalmas dologban benne van. Tegnap például a telefonfülkét szálltátok meg négyen, és ismerkedtetek a berendezés kínálta lehetőségekkel. Zsuzsa nénivel csak találgatni tudtunk, mit lehet csinálni négyen egy telefonfülkében hosszú, hosszú perceken át. 

Réka menthetetlenül beleszeretett Tűzoltó Sam-be. Nem tudom pontosan felidézni, mikortól, pár hete lehet csak, nem több. Rémlik, mintha Tomi fedezte volna újra fel, miközben Bruder videókat nézegetett a youtube-on és felkínált Tűzoltó Sam-es epizódokat, Réka pedig jártában-keltében be-becsatlakozott, majd már csak arra eszméltünk, hogy Réka kéri, nézhessen Tűzoltó Sam-et. Igen, így volt. És mintha csak a kívánságát lesné a mesetévé, és Enci is szólt nekünk: elkezdtek adni esténként két epizódot, amit reggel ismételnek (hogy ne tudjunk időben elindulni az oviba és dolgozni). A boldogságodat Réka már csak azzal lehetett fokozni, hogy múlt hétvégi tihanyi kiruccanásunkra elkísért minket Sam, aki megérkezésünkig titokban a hátizsákomban várta az euforikus találkozásotokat. Azt muszáj megjegyeznem, hogy rettentő büszke voltam rád, mikor egy héttel korábban a játékboltban otthagytuk őt, vagyis nem vásároltuk meg, (mert úgy gondoltam, találok majd olcsóbb és plüssösebb anyagú Sam-et is, de be kellett látnom, nem volt sehol máshol fellelhető ilyen jóképű és rá legjobban hasonlító emberke sem), és te hihetetlenül gyorsan megértetted ezt, beláttad és együttműködően visszatetted őt a polcra. Pedig hajjaj, micsoda jelenetekre vagy képes, ha nem úgy van valami, ahogy te szeretnéd vagy megbántunk valamivel. De ugyanolyan hirtelen átlátod a helyzeteket és okosan döntesz, ha kell. Ez egy nagyon jó tulajdonságod.
Tomi is tud még makacskodni, kitartóbb is vagy, mint Réka, nem engedsz az igazadból, még ha három felnőtt is próbál meggyőzni; kicsit nehezebben is tanulsz ezekből a helyzetekből. Végül is, ha majd jó ügyek érdekében leszel ilyen kitartóan konok, az még jól is sülhet el.        

Van egy könyvem, Mamitól kaptam, amiben nagyon klassz ötleteket lehet olvasni, hogyan lehet igazán hatékonyan kezelni a hisztiket, legyen az gyerekhiszti, anyahiszti vagy apahiszti... szuper jó megélni, hogy tényleg működnek! Már csak azt kellene valahogy elérni, hogy mindig legyen elég energia és lélekjelenlét a prompt alkalmazásukhoz. Nagyon ajánlom! Nem tudom, mire ti ezt olvassátok és esetleg szükségetek lesz rá az unokáimhoz ;), elfogadott nézetek lesznek-e még, mindenesetre leírom ide a címét: Daniel Siegel-Tina Pyne Bryson: Drámamentes fegyelmezés
Nemsokára folytatom a nyári cetlihegyre felírtakkal és hogy Tomi végre újra jár úszni!!!, csak lassan indulnom kell érte az usziba...
Ölellek titeket.

6

Tegnap 6 éves lettél, drága kicsi fiunk! Tudod, nekem mindig kicsi fiam leszel, 64 évesen is. Most először volt, hogy az oviban is megünnepeltek. Még nem láttam képeket, de ígérték, hogy lesznek. Ildikó néni reggel szólt neked, hogy emlékeztesd, hogy Réka is jöjjön le hozzátok tortázni. Milyen jó, hogy eszébe jutott, ha már se apádnak se anyádnak nem...:)) Kaptál egy plüss dalmatát, aminek nagyon örülsz, Tassi Nórit választottad, hogy átadja neked. És ezt olyan komolysággal mesélted este, hogy nem győztem olvadozni. 

Tőlünk egy rég vágyott elöl-hátul markolós Bruder JCB-t kaptál, de aminek még jobban örültél, az az volt, hogy ezt ki is vihetted a homokba játszani. Hú, mekkora bújós ölelést kaptam érte!!! Kint Áronnal és Ákossal játszottatok vele, de ott volt Kevin is, aki annak ellenére, hogy szuper jófejségből megengedte, hogy az ő markolóját is bevonjátok a játékotokba, csak sóvárogva nézhette a JCB-t, a közelébe sem engedted. Kérlelhetetlen voltál. Féltetted a 2 és fél évétől. De talán ma megengeded neki is, hogy "ebédidődben" ő is dolgozzon vele. Áron 2500 forintos órabérrel odaadta volna kicsit Kevinnek, ahogy Rékának is a fűnyíróját. Fel kell készülni az életre, na. Szerencsére elfogadott láthatatlan pénzt is és Réka legalább nyírhatott füvet. 

Egy csomóan felköszöntöttek, Zsuzsa néni is megölelgetett kint, és rengeteg jókívánságot kaptál a szülinapos képed alá! Ezeket a sorokat írtam hozzá: 

Tamásunk ma lett 6 éves. A korábbi turbulencia mára veszített kicsit a lendületéből, persze ezt mi annyira nem bánjuk; felváltották az elmélyültebb barátságok, a lankadatlan érdeklődés a világ dolgai iránt, a jó kis beszélgetések, és persze a kistesó kötelező jellegű vegzálása. Na jó, a szeretgetés és óvó gondoskodás azért több. Maradtak a munkagépek, továbbra is úgy képzeli a jövőt, hogy valami nagy gép van alatta, legyen az kombájn, IFA vagy aszfaltozó... de néha rendőr is lesz. Hihetetlen gyorsan mennek az évek, mintha csak két hete lett volna, hogy naponta kétszer siettünk hozzá a délpestibe. Isten éltessen sokáig kicsi fiunk!

"A nyár az ilyen"

Ugye most kellemesen derűs történetmesélésre számítotok ilyen felütés után? Ígérem, megpróbálom rövidre fogni, de olyan düh fortyog most bennem, hogy muszáj kiadnom. Tart még az ovis összevont csoport időszak. Ezen a héten mentetek először a hosszú szünet után. Én bevallom, vártam már, mert úgy gondoltam, jó lesz ismét egy kis közösségi lét, nyugodtan mehetek dolgozni, mert jó helyen vagytok és mamit sem fárasztjátok. 

Egész nyáron arra készítettünk titeket, milyen jó lesz, mert a szivárványosok pont a katicában lesznek - így tudtuk Ildikó nénitől, mert ő kommunikál velünk -,  tehát együtt töltitek ezt a két hetet a csoportban. Hétfőn megérkezünk, és már a bejárati ajtón szembesülünk vele, hogy Tomi neve nem szerepel a katicás névsorban. A saját csoportjában. Össze-vissza vannak dobálva a gyerekek mindenfelé. Esély semmi arra, hogy egymás mellé kerüljetek. De meg sem próbálja senki az empátia legkisebb jelét sem mutatni, neadjisten megmagyarázni ezt az agyrémet, hogy kicsit és nagyot kiszakítunk a megszokott környezetéből és betesszük egy idegen közegbe. Nincs magyarázat, vagyis de: "nekem ez az első napom!" E Z  a magyarázat.
Vigasztalt a tudat, hogy Tomi legalább Ildikó nénivel van és talált 1-2 ismerős fiút, akikkel jól elvan. Réka viszont teljesen kivan. Nem akar menni. Minden reggel egy merő tiltakozás vagy. Ma megint csak nagy zokogások közepette végre kimondtad, hogy mi bánt. Hiába vannak ott a kedves barátnőid, ami még azért tartja bennem a lelket, az ágyaitok állandóra ki vannak rakva a szőnyeges terület helyére, kiskonyha, babaszoba elbarikádozva, szabad tevékenység lehetősége nulla. Álljatok vagy üljetek az asztaloknál és asztali játékokkal játsszatok, ennyi. Egész napra ez a program. Annak is, akinek a játéktevékenység a szabad mozgás, a babázás, főzőcskézés, boltozás és nem az asztali játék, mert nem abban leli örömét. Most erre vagy kárhoztatva két hétig. Sírsz, nem akarsz maradni, Terike néni jártában-keltében meglát, kérdezi, mi a baj? Mondom neki, hogy nem tud játszani, minden el van pakolva. Erre kedvesen lehajol Rékához, és biztatja, hogy jöjjön vele, biztosan találnak majd valami érdekeset neki is. Nem, csak "vicceltem". Az volt a válasza felvont vállakkal és szemöldökkel, hogy "A nyár az ilyen"...
Mi a jó büdös szar folyik itt???
Hol van a gyermekközpontú szemlélet?
Mert hogy minket szülőket utálnak, az már nem érdekel, de nem azért választották ezt a hivatást, mert szeretnek gyerekekkel foglalkozni?
Szinte mindig úgy érzem, mintha muszájból lennének ott, mintha valaki kényszerítené őket, hogy ott legyenek, mert mindent érzek, csak azt nem, hogy örömmel csinálják. Tisztelet a kivételnek!!!
Mi az, hogy ilyen a nyár? A nyár a zárás alatti nem egy, nem két hét. Miért kell büntetni azokat a szülőket és gyerekeiket, akik dolgozni járnak??? Miért jó az, hogy minden reggel agyfaszt kapva lép ki a szülő az óvodából és így kezdi a napot a munkahelyén???
És ha kérdezed, hogy ki állította össze a csoportbeosztást, nem kapsz választ! Nem tudod senkitől megkérdezni, hogy milyen elgondolásból születtek a névsorok, mi lehet ebben az egészen abszurd zűrzavarban a jó. Nem tudsz elbeszélgetni senkivel. Óvodapedagógiai hárítástechnika. Jeles.

Hát, nem mondom, hogy sokkal jobb lett. Még van mi kijöjjön, de félek, kicsit erősek lennének a mondataim.

A folytatás sokkal derűsebb lesz!!! Szeretlek titeket.

 
   

Rékák

Öltözködünk. "Milyen pici ez a bugyi... Vagy nagy a popód? ;)"
R: "Nincs is nagy popóm! Ugyan, Anya!"

Június 12. Pisilés után egyszer csak belekezdesz, hozzávetőleges kézmozdulatokkal: "Apacica, s a szentvérem nevében, Ámen."

Július 3. "Tavaszi szél vizelet választ..."

Auchan

Bonyhádon vagyunk. Réka továbbra is rettentően fél szegény Piroska nénitől. Zokogva futott vissza hozzánk a házba, mert "az az öreg néni kijött és nem bírtam hátramenni mamihoz a kertbeeeheee. És köszönt és nézett is!" Nem tudunk megnyugtatni, hogy Piroska néninél nehéz lenne ártalmatlanabb ismerőst találni.
Anyával és Apával megtámogatva, útba ejtve Piroska nénit, (nem) üdvözölted őt, majd megérkeztünk a kertbe. Mikor Mami végzett, indultunk előre.
Réka szólt, hogy a néninél ne sétáljunk, hanem osonjunk. El voltam ragadtatva a szuper szókincsedtől, hogy "te ilyeneket tudsz, hogy oson?!"
Mire Tomi: "Nem oson! O-san!"
Pedig nem is oda járunk.

Karkötő

Hát az úgy volt, hogy van annak már két éve is, hogy vettem egy szép kis karkötőt Rékának, egy cuki csillogó köves R betű lóg rajta, hozzá egy gyönyörű kis halvány rózsaszín rózsás gyűrűt, hogy egyszer, ha neadj'isten esküvőre kellene mennünk, legyen már a gyereknek is smukkja. Néha vittük magunkkal ide-oda, de többnyire csak kicsit játszadoztál vele, én meg inkább gondosan visszatettem a cipzáros hajgumis-csatos tatyóba, nehogy elveszítsük, vagy elszakadjon. Néhány hónappal ezelőtt annyira elhatalmasodott rajtam a féltő gondoskodás, hogy fogtam, és eltettem egy nagyon biztonságos, tuti helyre, hogy majd ha kell, épségben vehessük elő. És láss csodát, kaptunk egy meghívót egy igazi esküvőre!!!

Teltek múltak a hetek, néha eszembe jutott, hogy valami jó helyre eltettem a karkötőt, jól van, ezzel sincs gond, készülődhetünk az esküvőre, a karkötő biztos helyen van. 

Megint eltelt egy kis idő, kezdtem úgy érezni, jó lenne ránézni a karkötőre, rendben lesz-e, mekkora is, mert jó rég nem volt már Réka kezén. Azelőtt mindig a cipzárosban volt, először ott kerestem. Nem volt ott. Elkezdtem agyalni, mikor is volt legutóbb Rékánál. Bevillantak képek, hogy egy sor másikkal együtt felvette, hordozta a lakásban, az egyiket meg is találtam az ágya alatt, ajjaj, hol lehet a szép karkötőd, Réka? Lehet, hogy Bonyhádon maradt? Mami és Orsi is átkutatták a házat, mindhiába.

Néha haloványan bevillant a biztos helyre elrakás érzése, de akkor miért nem találom a 25x átnézett helyeken??? Teljesen becsavarodtam, az esküvő előtti pár napom szinte csak a karkötő módszeres újra meg újra keresése körül forgott.    

Aztán eljött az esküvő napja. A karkötő nem lett meg. Feladtam a keresést. Vittünk néhányat a kevésbé flancos karkötőidből, és természetesen velük is nagyszerűen éreztük magunkat, persze, hogy nem erről szól az esküvő. 

Hazajöttünk, tele élményekkel, "Anya, máskor is menjünk esküvőre, jó?" Naná hogy! Az oviból azóta is hozod haza a lila menyasszonyos meg a fekete menyasszonyos rajzaidat, persze, hiszen a fehér nem látszik a papíron! 

Szóval hazajöttünk, és másnap már az új feladatok felé tekintettünk. Tomit jövő szombaton viszik Anikóék Ausztriába a Family Parkba, vigyen eurót költőpénznek, hol is van? Ott igen, abban a szekrényben. Apa keresi az eurót, majd egy kék ékszeres dobozt tartva a kezében közeledik felém a konyhába: "Nem ezt kerested?" Kinyitom, és OTT VAN. AZ R BETŰS KARKÖTŐ A GYŰRŰVEL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Igen, ez volt a tuti hely. A mindenes szekrény sok kis bizbasz dobozkájának egyike, ami nem is látszott, mikor benéztem, mert sötétkéééék. És mindez EGY NAPPAL AZ ESKÜVŐ UTÁN. Mr. Murphy mindig tud újat mutatni.

Az euró legalább ott volt, ahol elképzeltem. Nem is értem, hogy lehet ez.

Nem lesz gond

Tomi, a talpraesettségeddel napról napra elkápráztatsz! Még nem vagy 6 éves, de már túl vagy életed első ötnapos táborozásán. 

Volt bennem egy érzés, ami teljesen belefért, hiszen 6 éves sem vagy még, hogy akár az indulás napján a busz ajtajából fordulsz vissza, hogy mégsem mennél, vagy esetleg Parádra kellett volna mennünk érted másnap reggel, de sem itt, sem ott egy szemernyi kétség nem merült már fel benned, mentél táborozni! Lehetett hívni a felnőtteket, akik veletek voltak, minden nap 17:00 és 19:00 között, de gyereket nem hívtak telefonhoz. Ez teljesen érthető is. Első nap megcsörgettem Gabi nénit, de nem vette fel. Nem is erőltettem többet, bizonyára megvolt az a néhány szülő így is, aki minden nap telefonált, békén hagytam hát Gabi néniéket. Csak remélni tudom, hogy ezért nem tartanak szaranyának, hehe. Ha baj lett volna, hívtak volna. Amíg nem hívnak, csak jó dolgok történnek. 

Kedd reggel egy üzenet várt a telefonomon, képpel: Jöhet a fogtündér! De Tomi valószinüleg megette reggelire a fogát, mert sehol sem találjuk. Istenem, nemrég bújtak csak ki, emlékszem, ahogy az adamo hintában fekszel és vigyorogsz rám, én meg fényképezem, hogy már látszanak a kis első fogacskák, ahogy elkezdtek kibújni.
Na szóval a tábor nagyon jól sikerült, rengeteg élményben volt részetek, voltatok a Kékes-tetőn, esti erdőt néztetek, hallgattatok, állatkertben jártatok, kisvonatoztatok, és a múzeumban is olyan fegyelmezetten és érdeklődve néztétek a látnivalókat, hogy a helyiek nem hittek a szemüknek. Sajnos a tábortűz elmaradt, mert elázott a tűzifa. És néha estére olyan fáradtak voltatok, hogy néhányan állva elaludtatok hajszárítás közben. Ezt Ildikó néni mesélte.
Nyuszkóci viszont ottmaradt! Szegénykét otthagytátok az ágyadon, amit mindig pedánsan rendben tartottál. Gabi néni mesélte, milyen szépen kikészítettél mindig mindent. Nyuszkócit viszont fel sem írtam a csekkolós listára, hiszen ő nyuszkóci, hogy is feledkezhetnél meg róla. Szépen várta az ágyon, hogy beköltözzön a hátizsákodba, viszont te meg szépen szófogadóan tetted, amire kértek: a gyerek pakolja a vizét és a sapkáját a hátizsákba, a felnőtt a többit a bőröndbe. Nyuszkóci nem volt leltárba véve, így nem is került se hátizsákba, se bőröndbe. Szerencsére a felhívásom után hamar kiderült, hogy megvan, és Bandi bácsi postán fogja küldeni, Krisztián piros sapkájával együtt.
Úgy kezdtem, hogy milyen talpraesett vagy, jöjjön egy újabb példa: Egyik nap mikor mentem értetek az oviba, az udvaron voltatok Csilla és Klári nénivel. Ha ügyeletben az udvaron vagytok, az azt jelenti, hogy az épületbe már nem lehet bemenni (MIÉRT???). Ám Réka bagolytakarója bent maradt a Szivárvány öltözőben. Anya tanácstalanul nézett körbe. Nem, inkább esdeklően Csilla nénire, aki ugyanolyan esdeklően, de nagyon sajnálta, nem akar körbemenni, hogy beengedjen minket tehet semmit az ügyünkben, de próbáljunk meg becsengetni a dajka szobába, hátha... Becsengettünk, semmi válasz. Közben láttuk, hogy a Szivárvány csoportban valami árny mozog, becsengettünk oda is. Semmi. Később láttuk, ahogy Ildikó néni átsiet a függönyös folyosón. Hmm. Érdekes ez az óvoda. Itt már feladtam. Ekkor szóltál te, Tomi, hogy tudod, hogy juthatunk be! Tessék? Meg tudod mutatni, hogy hogy lehet bejutni. Hát mutasd, nosza! - mondtam, nem kis kétellyel a hangomban, de igazán kíváncsivá tettél. Elszaladtál és mutattad, hogy hol szoktatok bemenni, ha mosdóba kell menni udvarozás közben. Nyitva van, gyertek, Anya! És valóban nyitva volt! Odasandítottam Klári nénire, hogy mehetünk-e, ő cinkosul jóváhagyta az akciónkat, azzal az arckifejezéssel, hogy elnézést kérek, hogy a személyzethez tartozom, lelkem mélyén veletek vagyok. És szépen bemasíroztunk a bagolytakaróért!!! Ildikó néni akkor még mindig a teremben árnykodott, nem is mennék mélyebben bele a de most akkor miértekbe. Oké, értjük, leckéztetés, hátha a kedves szülő legközelebb körültekintőbben menedzseli a dolgokat. De megvolt bagolytakaró és én mérhetetlenül büszke voltam az én eszes, találékony nagyfiamra!!!       
Kuriék esküvőjén is volt egy jó kis szösszenet. Amellett, hogy eszméletlenül jól éreztétek magatokat, élveztétek, hogy puccparádéban vagytok, táncoltatok, szaladgáltatok, jókat nassolgattatok, bandáztatok Leviékkel, Tündével, még egyéb teendőkről is külön gondoskodtál: Még estefelé a ceremóniamester leszúrt egy tucat fáklyát a kastélyba vezető járda két oldalára. Jött az este, de a fáklyákat nem gyújtották még meg. Nagyon izgatott téged, mikor is lesznek meggyújtva, kérdezgetted, mi meg mondtuk, hogy biztos meg fogják, biztos megvan a maga ideje, stb. Egyszer csak gyönyörű fénycsík övezi a kastély hátsó bejáratát. Meggyújtották a fáklyákat! Odamegyek, megcsodálom, te odajössz hozzám, és csak ennyit mondasz: "Látod, Anya, meggyújtotta a bácsi a fáklyákat! Elintéztem!" Ugyanis szóltál annak a bácsinak, aki láttad, hogy szúrja le őket a földbe, és ő észbe kapott, hogy valóban, elfelejtette meggyújtani őket! Még jó, hogy ott voltál ennyi okos felnőtt között! 

Kiesett az első tejfog!

Tomi, május 20-án, Kuriék esküvőjén mutattad: határozottan elkezdett mozogni a jobb alsó egyesed. Huhú, hát ez is eljött! Múlt héten, mikor mentem értetek az oviba, Gabi néni azzal fogadott, lehet, hogy a táborba jön a fogtündér. Ha igen, majd igyekeznek papírzsebkendőbe csomagolva eljuttatni... neki. 

Hétfőn indultatok is a táborba, kedd reggel pedig már várt Gabi néni képes üzenete: jöhet a fogtündér! Valószínűleg a reggeliddel együtt a fogacskádat is lenyelted, mert sehol sem találjátok.  

Nagyon kíváncsi vagyok a cuki selypítő beszédedre, holnap végre találkozunk és hallhatom!

Kiegészítés: június 4-én, vasárnap a kisjátszón pedig követte a második!!! Jöttél vele a kezedben, hogy kipiszkáltad, jöhet a fogtündér! Hát nem gondoltam volna, hogy egy héten belül két fogad is ki fog esni, de mostantól mindenre felkészülünk.

Kiegészítés #2: nem is selypítesz! 

Szövegek

Találtam egy feljegyzést még 2015 júniusából... Most nem nézem vissza, lepötyögtem-e, max kétszer meglesz. Cuki nagyon.

Tomi: "Kicserélem a babákat."

Anya: "Tomi, miért vetted el a babát Rékától?"

Tomi: "Mert nekem Emmi baba szimpatikusabb. Őt tolom most."

Tomi: "Postman Patet szeretnék nézni."

Anya: "Még nincs, csak fél óra múlva lesz."

Tomi: "De én nem a hivatalos Postman Patet akarom nézni, hanem a nyomkodósat (Dvd felvétel)."

Na ezek voltak még 2015-ből. 

Néhány még az utóbbi időszakból:

Nem is igazán a viccessége miatt. Imádom, ha mondod, Réka, a végén egy mély mindent összegző sóhajtással: "Anya a legjobb barátom." Sokszor mondod, olyankor megölellek és csak öleljük egymást, bújunk egymás ruha- és nyaki redőibe, és közben egy kicsit már látom is, hogy ennek egyszer, nem is olyan sokára, hopp, vége szakad. Anya ciki lesz. Addig minden pillanatának átadom magam és elteszem a kis szeretet befőttes üvegembe, hogy örökre megmaradjon nekem.   

Május 5-én 22:35-kor, puha sötétbe borult szobátok csendjét egyszer csak megtöri, hogy "Anyaaa! Te zavarol engem itt a aludásomba!" Gondoltam, maradok a kicsi lányommal meghitten összebújva, míg elalszik...

Réka olvasatában: "Elvesztettem zsebkendőmet, piros anyám érte."

Sárkányos-lovagosat játszotok. Réka tűzokádó sárkány: "Váááá!!!! Én téged letűűűzleek!"

Gyerekek, körömlakk-lemosás! Holnap ovi! 

Tomi: "Inkább nekem először, mert nekem azért jóval cikibb!" 

Aranyóra

A hétvégén olvastam egy gólyahíres szülő bejegyzését. Az Aranyóráról volt szó. Ezt a kifejezést használja az irodalom arra az időre, amikor az újszülött édesanyján piheni ki a születés gyötrelmeit, anya és gyermeke külvilági kötődése egyesek szerint ezekkel a pillanatokkal alapozódik meg. Kérdezte a posztoló, hogy nálunk, örökbefogadóknál ki hogyan élte meg (magzatmázasan odaadták neki a babát, elvághatta a köldökzsinórt, stb). 

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas nyomot hagyott bennem az élmény. Onnan derült ki, hogy felkeltem a kanapéról, hogy beszámoljak Apának az olvasottakról és mire odaértem, hogy azt sem tudtuk, melyik kis csomag lehetsz te, elcsuklott a hangom és zokogásban törtem ki, mint egy kisgyerek. 

A blog elején még biztos rózsaszín púderfelhőben úszva írtam le a gondolataimat, mert abban úsztam és mindent szépnek láttam, mikor megérkeztél hozzánk. A mostani eszemmel, és az időközben felébredt anyatigris énemmel ha visszamehetnék, lehet, hogy még pofonokat is osztogatnék. Jobb is, hogy nem tudok visszamenni. Haragszom, mert nem lehettem ott a világrajöveteledkor, csak mint egy tehetetlen, szorongással és aggodalmakkal teli idegen várakozhattam a folyosón, teljes bizonytalanságban tartva, hol vagy, mi történik veled, mikor láthatunk, mikor ölelhetünk. Ez volt az mi Aranyóránk. Tiszteletben tartottam Életetadód kérését: egyedül szeretné. Egyszer már végigcsinálta, most is megoldja. Nem tekintett anyádnak, nem érezte a mérhetetlen fájdalmamat, hogy is érezhette volna, meghalni készült egy része. Ezt elfogadom. Talán ő is az én fájdalmamat. Azért is haragszom, mert míg nem mi voltunk egy szaros papíron a gondviselőid, hozzád sem érhettünk, fotót is csak titokban készíthettünk rólad, mert volt ott egy kedves empatikus nővér, aki segített nekünk. Ahelyett, hogy végre magamhoz ölelhettelek volna és a füledbe súghattam volna, mennyire boldog vagyok, hogy az anyukád lehetek, egy szobában ültettek le minket, hogy végighallgassuk a védőnő monológját, a fene se tudja, miről, mert minden idegszálammal azon pörögtem, hogy mi a fészkes fenét csinálok én itt, amikor a gyerekem mellett lenne a helyem. Miért nem lehetek a babámmal??!! 

Kedves vér szerinti gyermeket szült anyatársaim! Csak egy pillanatra képzeljétek el, hogy ez Veletek és a babátokkal történik meg. Borzasztó érzés, ugye? Tegye össze mindkét kezét, akinek megadattak ezek az első csodálatos pillanatok. Rékával sem tölthettem sok időt együtt első találkozásunkat követően, olyan lila voltál, mint a milka tehén, gyorsan elvittek melegíteni. De vele legalább megadatott ami Tomival nem: Apa veled lehetett, és én is akkor láthattalak, dajkálhattalak, amikor csak akartalak. Na, kiadtam magamból. Egy kicsit jobb lett.

Aranyköpések még márciusból

Végleg elfogyott a hűtőről a mágneses jegyzettömb. (Hol lehet ilyet kapni???) Az utolsó kis cetlijére még márciusban firkantottam fel 2 Tomi és 1 Réka-félét, most találtam meg.

1. Anya, nekem holnap lesz a névnapom! (dátum kitalálható, érdekesség amiatt, hogy még hadilábon állunk a napokkal, de a névnapunkat azt tudjuk!) 

2. Füri közben igazítok a frizuráján, de csak elöl és hátul szabad (tudom..., de nem baj, hétvégén úgyis követik majd az oldalak is, csak már nagyon gáz). Kész vagyok, felmászik a kád peremére, hogy megnézze magát a tükörben. Nézi, nézegeti, majd megszólal: "Hű, de jóképű vagyok!" Az biztos. És szerény is. 

3. Réka meséli, mi volt az oviban. "Délután (ez bármikor lehet, leginkább délelőtt) csináltunk kísértetet!" (kísérletet)

Április

Már nem is mondok semmit. Hétvégén Mamitól is Apától is érkezett finom utalás (konkrétan mondták), hogy régen írtam. Sőt, Apa olyat is mondott, hogy volt idő, mikor naponta (!) csekkolta, van-e új bejegyzés. Azta. Nem tudok semmit felhozni mentségemre. 

Tegnap fürdés után lézerkardoztatok. Azért, mert Tomit megihlette a frissen elővett törülközője, a kapucnis kalózos strandtürcsi. Azt mondta, ő Darth Sidious és már ragadta is meg a gonosz kardot (piros), Réka pedig jó Jedihez illően a kéket. Réka öltözéke a fejére akasztott kapucnis fehér babakifogó volt, ennyi. És ment a jó és a gonosz közti harc. Míg egyszer csak sírás lett a vége. Először csak sejlett valami csík Réka meztelen pocakján, egyből levettem, hogy az lesz a jajveszékelés forrása, és reméltem, hogy nem megy át élénkebbe. De átment. Szépen gyöngyözött a hosszú függőleges csík, amit a gonosz erő szilánkosra szétütött lézerkardvége hagyott rajta. A rettenetes sebesülés ellátása közben azért kicsit érezhető volt a levegőben az a leplezett boldogság, hogy Réka két hatalmas baglyos ragtapasz tulajdonosa lett. Onnantól kezdve már csak a ragtapaszról szólt minden. Szereted a ragtapaszokat. Minden mennyiségben. Szíved szerint úgy mennél minden nap oviba, mint szegény megboldogult Michael Jackson bácsi, 10-ből 7 ujjadon ragtapasszal. Biztos van ilyen fetisizmus is, ragtapasz-fetisiszta vagy. Ha a nyelveden van bibi, arra is szeretnél ragtapaszt. Teljesen komolyan. Lefekvéskor közölted velem, hogy nagyon vigyázol majd és nem fekszel a pocakodra és afelől is, hogy elmeséled majd Ildikó néninek a "ragtapaszt". 

Szegény lézerkard végek a kukában végezték. Maradt két, szintén szúrós-karcolós, lézerkard-hangot kiadó markolatunk... Ragasztok rájuk baglyos ragtapaszt.

Tomi tele van kérdésekkel. Nagyon hozod a klasszikus ötévest, aki folyamatosan kérdez és mindent tudni akar. A darázs hogy támad? A méhecske hagyja ott a fullánkját? Apával meddig szoktatok fent maradni? Orbán Viktor miért lopja el a pénzünket? (!!!) Fel akarod fedezni magad körül a világot, annak szép és derűs vagy éppen szomorú és komor oldalaival. Szívesen vagy nagyobb gyerekekkel, még mindig Balázs a király, szeretsz vele bandázni, és van Huni is, aki szintén nagyon rendes gyerek, sokszor ő jön oda hozzánk és hív játszani, az óráját mindig gondosan rám bízva. Ilyen kis utilizálós család az övék, hihihi (facebook, 2014. január 21.;).
Tegnap jól megleckéztettél, Tomi. Nem tudom, mennyire volt tudatos, szerintem inkább szófogadóan viselkedtél, mint leckéztetően, elmesélem. Délután 4-kor elmentem egy olyan fórumra, ahova bár ne mentem volna, de egy olyan nénitől kaptam meghívást, aki egy tekintélyes, tiszteletreméltó néni és a téma is érdekel. Nem éreztem jól magam, úgy éreztem, nem vagyok oda való. Egy olyan vitafórumot képzeltem el, ahol lesz minimum 30 de inkább 50+ ember egy nagy előadóteremben, és amikor az idő közeleg, ahogy azt jeleztem is a néninek előzetesen levélben, szépen kiosonok majd és megyek értetek az ügyeletbe. Negyed hatkor - mondhatnám, hogy bekaptam a lesz@rom tablettát, de hazudnék, mert közben rettenetesen éreztem magam - de fogtam magam és felálltam, és az előadók felé vetett bizonyosan béna exkuzáló mimikával szépen kisétáltam a szobából. Rohantam a villamoshoz, ami persze elment, de hamar jött a következő. Le a metróba, be a kocsiba. Rossz irány. Klinikáknál kiszállok, rohanok át a másik oldalra. Hallom az ismerős hangot, ez az új szerelvény lesz! Legalább kipróbálhatom végre. Orrom előtt becsukja az ajtót és eldünnyög. Határozottan "halkabb", mint a tré szerelvény, ami utána jön. Végre megérkezem, az utcán 2 suttyó IQ bajnok a sárga házból beszólogat, szuper ez a délután! Már csak ketten vagytok Kati nénivel, takinéni felmos, oké, a pénzt most sem tudom egy anyukának eljuttatni az ovis zsákon keresztül. Kijöttök, és már mondjátok is a kívánságokat, nyűgöket, puszi, simi, bagolytakarót Kati néni hozza Réka után, átveszem tőle, összehajtogatom, háromfelé figyelek, elteszem a hátizsákba. Vagy nem. Talán Réka kivette közben a kezemből, de már megyünk is lefelé, mert Réka húz magával, Tomi hozd a cuccaidat, jó? Nem hozod. Légyszi, hozd, mert nem megyek már vissza értük. Nem hozod. Jössz le te is. Jó, akkor hagyd ott! De ezek nem az én cuccaim, mondod, én meg hogy hát akkor hagyd ott ész kész. Nem voltam akkor többre képes. Jössz, elkészülünk, bicaj, roller megvan, mehetünk. Este puszi és lefekvés után Réka mantrázza, hogy a zöld bagolytakarót kéri. Nem találjuk. Égen földön nem leljük. Már tiszta ideg vagyok, mert miért is nincs a hátizsákomban, amikor oda tettem. Apa lemegy a parkba keresni. Bemegyek hozzátok párszor, hogy megpróbáljuk felidézni a történteket. Nem mondtok egy kukkot sem azon kívül, hogy nem tudjátok. Gyomorideggel fekszem le, nem tudok aludni. Ekkor homlokon csap a felismerés: azt mondtam Tominak, hagyja ott, ami ott maradt. Azt hittem, max a rajzai. Vagy a cipője, amit úgysem hagyna ott... De már nem tudom megkérdezni, hogy egy kicsit meg tudjak nyugodni, hiszen mélyen alszik. Vergődés, forgolódás. Most már röhögök, mert lássuk be, egy babatakaróról beszélünk, de.... mégis, na, hát bagolytakaró. Tuti ott maradt, tuti, hogy a bagolytakaró volt az. Végre reggel!
- Tomi, mikor azt mondtam, hagyd ott, ami ott maradt, az a BAGOLYTAKARÓ volt??? Először nem merted megmondani. Aztán végre megmondtad.
- Igen. Egyszerre könnyebbültem meg és döbbentem le egyrészt azon, hogy képes voltál a BAGOLYTAKARÓT ott hagyni, másrészt, hogy hisztérikus keresése közepette végig ott lapítottál, lapítottatok az ágyatokban, miközben tudtátok, hogy az oviban maradt. Vagy a szülő tekintélye ennyire felülír mindent? Biztos erősebb volt a megfelelni vágyás, mint az igazság kimondása, ami büntetéssel is járhat. Ez teljesen érthető, de akkor is döbbenetes volt ezt globalice látni. Leckének veszem, de már csak kíváncsiságból is beszélgetek még egy kicsit erről veletek.
Folytatom majd nemsokára.
Néztem DTK autós-beszélgetős műsorát, Kormos Anettet vitte magával, aki annak ellenére, vagy amellett, hogy nem fojtja magába a cifrább indulatszavakat, teljesen zavarba jön a menstruáció és kellékei témától. Nagyon jót szórakoztam rajta és büszkén idéztem fel magamban azt a múltkori pillanatot, amikor drága kicsi 3 éves lányom gondoskodóan kérdezi tőlem, miközben a wc-ből a fürdőszoba felé tartok, anyapelust vagy dugót fogok-e alkalmazni. A gyerekeknek mindent el lehet mondani, csak figyelni kell a szintre, ennyi.
Ma reggel Gabi néni elmesélte nekem, hogy pont most mesélte Marcsi néninek, milyen cuki voltál tegnap a gumicsizmáddal. Egész nap a gumicsizmán pörögtél. Mindenki tudtára adtad, hogy van neked és abban jöttél oviba. Feladatvégzés közben is azon töprengtél, vajon Ildikó néninek van-e gumicsizmája. Ildikó néni kénytelen volt bevallani, hogy neki bizony nincs. Ekkorra már annyira kíváncsi lett mindenki a gumicsizmádra, hogy testületileg kivonultak az előtérbe, és megcsodálták a gyönyörű Minnie-s lábbelidet. Gabi néni elmondása szerint itt már remegtél az izgalomtól, hogy megmutathatod, sőt, már felfokozott tremorban is siettél ki a szemle helyszínére, és földöntúli boldogsággal mutattad meg a Gumicsizmát. Az 1500 forintos hádás gumicsizmát. Ma reggel is tettünk egy gumicsizma mustrát, Dani jött azt hiszem még gumicsizmában. Ekkor kapott el minket fülig érő szájjal Gabi néni.      

Februári

Megint jól elmaradt az írás. Keresem az okokat, miért is, hiszen annyi mindenről lehetne írni és itt is ott is hevernek már megint a cetlikre felfirkantott cukiságaitok. Vannak ezek a bizottságosdi elfoglaltságok, jön K professzor úr, költözik K professzor úr, utazik, jön és beszámol az útjáról; van a lakásvásárlás, amibe Apával gondoltunk egyet, és januárban pár nap leforgása alatt belevágtunk, meg matracot veszünk, meg ágyat veszünk..., mindig van valami. De most írok.

Ha már a lakást említettem, sokszor eszembe jutnak egy régi kedves barátnőm sorai, aki mikor azon keseregtem, hogy sohasem fogom megtalálni az otthonunkat, mert mindig Bonyhádot keresem; ezeket a sorokat írta: "... De biztos Te is megleled majd azt a helyet, ahol a szíved is otthon van. És simán lehet, hogy nincs is messze onnan, ahol most laksz, csak még nem tudsz róla. Ne add fel, keress tovább és próbáld meghallani a lelked rezgését." Hát, Natikám, a próféta szólt belőled. Annyira nincs messze mostani lakhelyünktől, hogy az erkélyen állva nézhetjük végig, hogyan nő majd ki a földből a házunk. Pontosabban a házban egy lakásunk. Megtaláltuk a legtökéletesebb alaprajzot, park is épül a házhoz, végre az autónk sem az utcán fog állni, szóval izgatottak vagyunk nagyon, és be kellett látnom, lokálpatrióta lettem, jó érzéssel tölt el, hogy nem hagyjuk el kis "hazánkat". Na jó, azért annyira nem hazudtolom meg magam, hogy majdani okosotthonom erkélyén bámészkodva ne fantáziálgassak arról, mi lett volna ha... (meglépjük a házvásárlást, a vidéki életet...), de megnyugtat a tudat, hogy nem kell hajnalban kelni, hogy munkába jöjjünk, nem leszek messzebb 20 percnél tőletek, nem kell majd logisztikázni a hazakerüléseteket, nem kell bosszankodni, hogy nincs idő a kertre, hogy nem is tudjuk kiélvezni a ház előnyeit, hogy tönkremegy ez, tönkremegy az, hogy betörhetnek (ha nem olyan alvós portásunk lesz, mint Eráéknak...) és még tűzrakó helyünk is lesz!!! Most napról napra dokumentálom az építkezést, mert egy webkamera élőben mutatja. (Még azt is látom, ha félreáll pisilni egy munkás.) És persze Tomi, neked is élménymozi a sok markoló és kőtörőfejes homlokrakodó! Nagyon klassz lesz a végén visszanézni a folyamatot!  

Ma végre megjött a január 7-én megrendelt matracunk és a vasárnap vett ágyunk is! Két hónap földön alvás után de jó lesz pihe-puha álomba zuhanni!!!

Tomi, most már biztos, hogy nem fogjuk erőltetni az iskolát, és ennek mindenki örül is, hiszen addig jó nektek, míg oviban lehettek, függetlenül attól, mennyit tudtok már a számokról, betűkről, a világ dolgairól. Az oviban jársz Marika nénihez, aki segít fejleszteni azokat a területeket, amikben még fejlődnöd kell; jársz Ildikó nénihez TSMT-re, amit nagyon szeretsz. Csilla néni sokszor mondja, mennyire érdeklődő vagy és milyen okosakat, jókat kérdezel! Ha megyek értetek, olyan édesen üdvözlitek egymást! Nagy ölelés, puszik, hiányoztál, szeretlek! És mint két igazi jó testvér, elkezdtek idétlenkedni nagy boldogságotok közepette. Az anger management szintén egy fejlesztésre szoruló területed még. (Ahogy anyádnak is, lássuk be.) Hiába a nagy harmónia egy perce: ha Réka (tegyük hozzá, sokszor csak szórakozásból provokálva téged) megkaparint valamidet, és meglátod nála, van, hogy dúvad módjára nekirontasz, és püfölöd. Persze ez inkább színpadias mint vérre menő, és két perc múlva újra úgy vagytok, mint a borsó meg a héja, de aki nem ismer titeket, huhuhú, mit gondolna, ha látná! 

Mami pusziját múltkor letörölted az arcodról, szerintem már volt, hogy az enyémet is. Kezdesz kajlulni, de közben még mindig az a jószívű kis emberke vagy, aki azt mondja, ne együk meg az összes pizzát, hagyjunk Apának is, ha hazaér, aki épít majd nekünk egy házat és vesz nekem fűnyíró traktort, és tüneményesen tanítgatja a kishúgát az okosságokra, és ti vagytok a legeslegcukibb oviba menő vagy onnan jövő testvérpár, mikor csak úgy megfogjátok egymás kezét és sétáltok előttünk.
Már nagyon sok dolog foglalkoztat a világ dolgaival kapcsolatban. Néha egészen megdöbbentő, milyen mélységekig elmész, és a szavakkal is nagyon ügyesen bánsz. Biztos természetes már egy ötévestől, de engem hihetetlenül szórakoztat és persze büszkeséggel tölt el, mikor csak úgy odabököd, hogy "tulajdonképpen", "elvileg", vagy "gyakorlatilag", hosszas okfejtéseid közben.
Egy reggel, ez még januárban volt, péntek 13-án (csak mert leírtam a dátumot is..), én még a matracon fekszem kómásan, Apa már tesz vesz a konyhában, hangtalanul kijössz a szobátokból, majd megtörve a reggel harmatos csendjét, ártatlan gyermeki hangon felteszed a Kérdést:
"Darth Vader miért állt át a sötét oldalra?" - egész napomat vidámmá varázsoltad.
Következő napon, (január 14-én!) pedig a következő dolog foglalkoztatott, és tetted fel újra a kérdést Apának:
"Darth Vader hány éves volt, mikor én születtem?" - nagy vonalakban elmagyaráztuk. Cukifej.

Rékuci. Keményen nyomod a hároméves dacot. Huhú. Ha valami nem úgy történik, ahogy te elgondoltad... A zoknit nem jól húztam a lábadra, a cipzárt túl felhúztam a nyakadon és fuldokolsz (megj.: a mellkasodig van felhúzva, kivan az egész nyakad -10 fokban, nem baj...), a bagolytakarót nem a bal kezemben tartom, stb, stb, na akkor jön a műsor. Drama Queen, Blaha Lujza és társai. Cipeljelek, mert elfáradtál, jé, ott egy pénzbedobós járgány, már szaladsz is oda, nahát, pedig milyen elcsigázott voltál 5 másodperce. Jócskán kivesz belőlünk ez minden nap. Egy reggel,  - felkelés körüli mizéria: nem akarsz, mert még aludnál, nem akarsz, mert nem Anya jött be ébreszteni, egyéb okok... - vergődsz, sivalkodsz, dühöngsz. Mondom, nyugodj meg, és gyere ki, kész a tápi. Pár kör még ebből. Aztán jött egy olyan döbbenetes három szó belőled, hogy még most is beleborzongok. Annyira megható volt. Egy segélykiáltás, egy magából kifordult hároméves kis agyából: "Nem --- tudok --- megnyu----godniiii!" Úgy megsajnáltalak és rohantam hozzád, hogy megöleljelek, és szorosan tartsalak. Persze, hogy megnyugodtál, és már mentünk is ki kézen fogva a nappaliba mancs őrjáratot nézni. De kárpótolsz is a millió puszival, öleléssel, bújással, kedves szóval, amivel elhalmozol minket, na jó legfőképp engem, mert fene mód anyás vagy (szerencsémre). Közhely ide vagy oda, tényleg ezek egy anya legdrágább kincsei.
Fantasztikus megfigyelő vagy te is mint a bátyád. Csak te még elő is adod, Tomi meg a nagyját magában tartja. Ügyesen megtalálod az összefüggéseket. Például sokszor látod, hogy készítek elő ezt-azt eladásra. Suvickolás, szép beállítás, itt igazítás, ott simítás, fotó. Ettől jön össze az üzlet. Na, ha már nem volt ágyunk, elhatároztam, hogy kifestem a szobánkat, van sok hely, szép kis új szoba várja az új ágyat az új matracokkal. Szedem le a függönyt, csíkozom a keretet, szegélyeket. Te állsz alattam és egyszer csak megkérdezed:
"Eladod ezt a szobát?" - meg kellett gyorsan kapaszkodnom a létrába.
Szerepjátékodban is visszaköszönt az attribútum. Jössz-mész, közben nagyon mondod a szitut. Tolod Emmi babát, magyarázol neki: "Megyünk kicsim eladni a cicás könyvet és a szánkós könyvet, sajnos." Ezt jól megkaptam. Pedig hetek óta nem adtam el semmit.

Szombat este nézegetted a "somfadombos" képet, amin Apa, Anya és Tomi ül a szánkózódomb tetején egy szép októberi napsütéses délelőtt(?). Te ott domborodsz a pocakomban. Felsorolod, kiket látsz: "Ez Apa, ez Anya, ez Tomi." Majd szünet. "Réka hol van ezen??"

És nem írtam a farsangról, ami múlt héten volt, és a fantasztikus batmanről meg a bájos kis tündérkirálylányról, és hogy az ovis képeken miért vagy Réka olyan szomorú, mikor Ildikó néni szerint vadi jól érzed magad, és én el is hiszem neki, vagy hogy milyen hosszú hideg heteink voltak januárban, februárban, olyan igazi mínuszok, reméljük a poloskák számán ez meg fog látszani..., vagy hogy emiatt hetekig jégpáncél borította a telepet, ami a szánkózást igazi extrém sporttá tette..., de már így is elég hosszúra nyúlt, asszem... 

Úgy emlékszem 2016-ra, mintha csak tegnap lett volna ;)

2017 január 1. Meglepő módon alszotok, ahhoz képest, hogy egész nap nem mozdultunk ki, inkább zombi üzemmódban többnyire a tv-n lógtatok... kis játék-megszakításokkal. Biztos az éjjel fél kettes lefekvés az oka. Fura, hogy most együtt töltöttük a szilvesztert, már nem vagytok picik, akiket könnyű ágyba dugni, mindenféle magyarázkodás szüksége nélkül. Vagyis de, még egy kicsit azok vagytok, mivel most is éppen angyalian alukáltok. 

December 24-én végre feloldozást kaphattam magamtól, nem vagyok többé sz@ranya, hogy a három évet be nem töltött gyermekemet oviba járatom. Mostantól igazi nagy ovis lehetsz, Rékuci. Nem mintha eddig nem teljesítettél volna messze várakozásaimon felül, hihetetlenül stramm módon helyt álltál, nagyobbakat is meghazudtolva gyűrted az ovis napokat, az ügyeleteket. 

December 16-án volt a néptánc bemutatótok. Őszintén megmondom, nem sok reményt fűztem hozzá, hogy láthatlak táncolni, de úgy voltam vele, ahogy a kedved és energiád engedi, úgy és annyit csinálsz, nem foglak kapacitálni. Elképzeltem, hogy majd az ölemből nézed a többiek műsorát. Ehhez képest, azután, hogy lenyomtad a szokásos ovis napot, és a jól megérdemelt pihenés következhetett volna, szépen engedted, hogy a csinos táncosruhát rád adja Ildikó néni, mosolygósan várakoztál a többiekkel a tornaterem előterében, míg a picinyke terem dugig megtelt a családokkal, majd szépen bevonultál a csoporttal, és zokszó nélkül végigtáncoltál egy komplett 20 perces pörgős műsort nekünk!!! Annyira de annyira édesen megható voltál a kitartásoddal, borzasztó büszke voltam rád! Még akkor sem hagytad abba, mikor minden porcikádra, arcodra is kiült a mérhetetlen fáradtság. Mami azt mondta, mikor a videót látta, hogy a gombolyításnál már csak úgy megtörténtek veled a dolgok, ennél találóbban nem is fogalmazhatott volna, azóta is sokszor el kell ezen mosolyodnom, édes kicsi szívem. 

Még egy szösszenet a néptáncról, vagyis azzal kapcsolatban. Egyik nap ebéd közben Tomit biztattuk, hogy fűrészelje a késsel a húst, úgy fogja tudni elvágni, mire Réka jót nevetett és közölte velünk, hogy azt Attila bácsinál kell csinálni! Na ja, a fűrészelés...:) 

Tomi karácsony után még maradt pár napot Bonyhádon Mamival és Orsival. Milyen jó is volt neki, mert lemehetett még egyszer Dezsőhöz! Igaz, a megígért "ifáztatásra" most sem kerülhetett sor, mert nem indult a motor, de volt azért egy különös élményben részetek, mert mikor a kombájnt csodáltátok Orsival, egyszer csak megpillantottál egy sötét kis kupacot a birkák között. Közelebb mentél és láttad, hogy egy icipici barna bárányka az, aki épp akkor született meg, még a burok is rajta volt. Gyorsan szóltál Orsinak és Dezsőnek, hogy találtál egy bárányt, és Dezső már fogta és vitte is a pajtába. Ilyen azért nem minden pesti gyerekkel történik meg, igaz? 

Aztán Mami bevitt Pécsre is, ahol megnéztétek a székesegyházat, felmentetek az állatkertbe, és ettetek egy jót a Korhelyben, ahol tényleg korhely módra is illik viselkedni, mert Mami mesélte, hogy a padló tele volt szórva mogyoró héjjal, mert az oda kell szórni! Tavasszal én is szeretnék Pécsre menni és végigjárni ezt a jó kis utat veletek. 

Még novemberi elmaradásaim is vannak, hát idefirkantom őket. Szóval november 14-én este, miután lefeküdtetek, megnéztem a gépnél a 2013-as összes és 2014 februárig megtalálható videóinkat. Rájöttem az utóbbi időben, hogy felesleges több szász képet összekattogtatni, az úgy elég unalmas visszanézve, rengeteg időt elvesz, és úgysem fogtok nekiülni végignézegetni őket. A videók sokkal izgalmasabbak, látszik rajtuk a mozgásotok, hallatszik a hangotok, kiderül, hogy miért volt érdekes ezt vagy azt megörökíteni, szemben sok fényképpel. Hát mennyivel értékesebb így megőrizni a múlt pillanatait! Nézem, nézem a videókat, és elszégyelltem magam. Mérhetetlenül szégyelltem magam. Vissza szerettem volna menni ahhoz a másfél-kétéves kisfiúhoz, akit nem értett meg akkor az anyukája, apukája, és meg szerettem volna ölelni hosszú, hosszú percekig. (persze úgysem hagyta volna ;)) Biztatgattunk Apával, hogy ugorj át a puffról a kanapéra, ha már nekikészültél a mutatványhoz, de csak mutogattál és beszédkészség híján nyökögtél a kanapé felé, ahol épp a lábam volt a mutatványod útjában, de ez akkor egyikünknek sem esett le, se nekem, sem Apának... Ne haragudjatok ránk, amiért nincs elég türelmünk sokszor és nem jól vesszük a jelzéseiteket. Nem tudjuk, mit cselekszünk. De ezt csak később tudjuk igazából meg, amikor nézzük a 2-3 évvel ezelőtti videókat... Megpróbálok tanulni belőlük. Remélem, bevillannak a legközelebbi türelmetlen pillanatomban.   

Hú, lassan ideje lenne felkelnetek, holnap munka, ovi, kissé meg leszünk így zakkanva.

2016 sok szempontból izgalmas, különös, néha nagyon fájó, de sok szépet is adó év volt. Nem kívánok többet 2017-re sem, csak az egészségünk maradjon meg, ne veszítsünk el senkit szeretteink közül, tudjunk dolgozni, és akkor minden tökéletesen adott a további szép életünkhöz.