Mert erről még nem írtam

2003-ban kötöttük össze életünket Apával. Augusztus 23-án, ezt ugye tudjuk. :) Nászutunkon, Máltán én már rettentően türelmetlen voltam, azonnal szerettem volna egy kisbabát a pocakomba. Apa türelemre intett, adjunk magunknak egy fél évet bár, élvezzük ki a szabadságunkat, ráérünk még babázni. Igaza volt, beleegyeztem. Nagyon nehéz volt kivárni azt a néhány hónapot. A szilveszteri buliba már úgy mentünk, hogy előtte beugrottunk egy gyógyszertárba terhességi tesztért, ihatok-e aznap este. Ihattam. Oké, januártól akkor izgatottan várhatjuk a csodát!!! Hallottam ettől-attól, hogy nehezen jön a baba, az első hónapokban még sajnálgattam is őket, ó, nekünk sem jött össze elsőre. Dia, drága barátném még meg is fenyegetett, hogy ne merészeljek előbb teherbe esni, mikor nekik 3 hónappal előbb volt az esküvőjük. Kicsit felhúztam az orrom ezen (természetesen viccnek szánta), de megígértem. Annyira jól tartottam az ígéretemet, hogy 2004 júliusára már teljesen romokban hevertem. Emlékszem, ott ülünk Apával (milyen jó is ezt a szót leírni így utólag, akkor hogy fájt, mikor mástól hallottam) szóval Badacsonyban ülünk a vasútnál és ahelyett, hogy finom borokat szürcsölgettünk volna, csak ültünk a padon és Apa hallgatta, hogyan zokogok. Zokogtam, hogy Dia mindjárt szül és hogy mondhatott olyat hogy ne merészeljek előbb szülni. 

Azt mondják, egy évet illik várni, míg orvoshoz fordulunk. 8 hónapot tudtam várni; ha kérdezik, egy évet mondok, kész. Nem kérdezte senki, szerencsére. Hiszen biznisz. Bekerültünk a gépezetbe. Addig csak sajnálkoztam a lombikosok történetein, úristen, micsoda szörnyű tragédia lehet, ha lombikozni kell. Én ezt nem is bírnám ki. Egyszer csak ráeszméltem, hogy már benne is vagyok. Ja, így már nem is olyan vészes. Feladat van, csináljuk. HSG (Most minek sír, ez csak műhiszti, hát csinálok magának gyereket, tündérke!), ott minden eldőlt. Vagyis inkább fejre állt a világ. 2004. szeptember 28. lett addigi életem legsötétebb napja. Akkor mutatta ki a HSG - mialatt majdnem lepattantam a vizsgálóasztalról, annyira elviselhetetlenül fájt, és tűnődtem, már amennyire képes voltam tűnődni, hogy én akarok szülni, amikor még ebbe is majdnem belehalok??? - hogy se jobbra, se balra nincs szabad út a petevezetékeimben. Milyen zseniális időzítés a sorstól: a kórházban kaptam Zoli sms-ét, "Szia! Úgy néz ki, szülünk." (Dia majdnem ráment, de hálisten, ma egy csodálatos boldog család az övék és Lilla szülinapja sem olyan rémisztő már nekem.) És hogy még drámaibb legyen e nap, Apa ezen a napon kapta a hírt: meghalt a nagypapája.
Tehát indult a verkli. Vérvétel, prolaktin, gyógyszertár, vérvétel, konzultáció, UH, protokoll, szuri, szuri, UH, szuri, szuri, UH, vérvétel, szuri, punctio (azért azt a kábulatot mindig imádtam), izgulás, telefon, jöhet beültire, 2 hét egy paralell univerzumban, barnázás, padló. Vagy negatív teszt, padló. Ez hatszor. Plusz egy fagyibaba beültetés. Millió hála és köszönet a jó humorú Kósa dokinak, cuki Forgács tanár úrnak és asszisztenseinek. És a babanetes sorstársaknak. A rengeteg biztató szóért, hú, egy másik élet volt. Klassz csapat voltunk, sikerült sok gyönyörű baba, kis, dehogy kis, NAGY CSODÁK spontán! A dokikat így utólag szívesen kihagynám a történetből, na nem a természetük, hanem a sikertelenség miatt, de az összetartó lombikos csapatért hálás vagyok a sorsnak. És persze Apának, Maminak, akik mindenben, mindvégig mellettem álltak. 

Aztán a végén már csak ketten voltunk baba nélkül a csapatból. Mindeközben csak egyetlen dolgot zártam ki az életemből: a babámat. Nem tudtam elképzelni. Nem fantáziálgattam, milyen lesz a karomban tartani, pelenkázni, magamhoz ölelni, szagolni... Lombikozni kell!!! Egy gép voltam. Ma már tudom, hogy ez egy tudatalatti védekezés volt. Nem mertem elképzelni, beleélni magam, mert a kudarcok ezt nem engedték meg. A folyosón a hosszú órák alatt jutott bőven idő, hogy a sok száz, falra ragasztott babakép közül kiválasszam a kedvenceimet: na olyat akarok! Jaj, de szép kis formás, remélem, a miénk is ilyen szép lesz. Közben meg nem éreztem semmit. De. Mérhetetlen sajnálatot. Úgy sajnáltam magam, hogy annál jobban nem is lehet már. Ha megláttam egy HSG vagy egy IVF rendszámú autót, egyszerre rándult össze a gyomrom és a méhem, és futott végig a jeges nyilallás a gerincemen a lábam ujjáig. Üvölteni tudtam volna az elkerülhetetlen IKEÁs pocakos kismamáktól, rettenetesen nehéz volt elviselni, hogy másnak van és újabb jön és az enyém is már ekkora lehetne...

2006-ban, mikor 30 lettem, egy újabb sikertelen lombik után, a következő laparos műtét előtt olyan furán jött meg. Meg is meg nem is. Istenem, csak nem csoda történt?! Jaj, de hát most voltam altatási vizsgálatokon, röntgen is volt! Á, biztos nem. Bonyhádon voltunk, remegő kézzel vettem elő a tesztet, amit korábban vásároltam. Csoda, hogy rá tudtam pisilni. Halvány második csík! Anyák napja reggelén!!! Még egy teszt, határozott második csík!!! Hát van ilyen! És velünk is megtörtént!!! Jaj istenem, menjünk már Pestre, nézze meg Kósa, hogy jó helyen van-e! Jó helyen van!!! Igaz, csak egy szép kis szikhólyag látszik, de várjunk egy kicsit és előbújik a baba is. Doktor úr gratulál, meséli az elképesztő, kettő beültetettből hármasikres, majd spirál mellett negyedik babás anyuka sztoriját, én a fellegekben és persze rettenetes aggodalmak közt hullámvasutazok. Végre újabb UH. Doki feje nem jó. A szépen alakuló petezsákban csak a lufi, nincs vele emberke. Következő UH-n már a petezsák is egy gyűrött maszat. A doki gyönyörűen szavakba öntötte az akkori pillanatokat: "Ekkora kibaszás nincs." 

A terhességet, akár volt benne élet, akár nem, műszeresen kellett befejezni. Én ezen már csak nevetni tudtam kínomban, a könnyek elfogytak: ott feküdtem és vártam az abortuszomat fél tucat bagózó, rutinból abortuszra járó nővel egy kórteremben. Akkor bőgtem el magam egy picurkát, mikor a doki diszkréten tájékoztatta a műtős asszisztenciát, hogy "ő egy tündérke", hogy ne úgy nézzenek rám...

2007-ben döntöttünk. Nem ez a mi utunk, jelentkezünk örökbefogadásra. Baromira nem akarta egyetlen porcikám sem. De láttam Apán, hogy ő minden kétséget kizáróan készen áll rá. Ez adott erőt. Jelentkezünk, közben még lombikozhatunk is, telik az idő, szokom a gondolatot, és még bármi lehet. Így el tudtam fogadni. Nekem kellett az a 3 és fél év várakozás. Nem értettem, miért szenvednek annyira a várakozók, meg zaklatják Gabi nénit a sorszámukért, hogy hol tartanak. Hova szaladtok? 

Kezdetben a várakozók országos találkozóit sem szerettem. Idegennek éreztem magam ott, mit keresek én ott... De a találkozók végén, mikor sorra bemutatkoztak az abban az évben családdá vált házaspárok a pici babájukkal, a könnyeimet nyelve, a lelkemben mindig minden a helyére került. Aztán már vártam, és mentünk is lelkesen minden tavaszi és őszi találkozóra. Hihetetlenül jól csinálja a Gólyahír Egyesület! Emlékszem, mennyit fortyogtam azon, hogy Budapesten élők nem kaphatnak budapesti babát, nehogy az Életetadó szembejöjjön a villamoson. Aztán végül csak Budapesten született meg a mi kis gyönyörűnk, mert a krízislakásban töltötte az utolsó heteit az Életetadónk, onnan pedig Budapestre viszi a mentő őket. Apropó, gyönyörűnk. Macaulay Culkin óta - mert ciki, nem ciki, nekem 1992-ben még Szent Képes Albumom is volt a kölökről, annyira imádtam (Mami és Orsi tudna mesélni, a csodás nemrégi megkerüléséről is) - sokat töprengtem anno, hogyan is lehetne nekem ilyen cuki szőke kékszemű fiacskám, mint ő, amikor hiába a kékszemű felmenők, erőst barna leánka lettem. Kikötni olyat a jelentkezési lapon, hogy szőke, kékszemű, nem illik és eszünkbe sem jutott, de tényleg. Egészséges legyen, neme mindegy. A kislány után, akit végül hazavittek és nem mi lettünk a szülei, jött egy szöszi, kékszemű, formás kis fiúcska, akinek mi lehettünk boldog szülei. Pedig Gabi néni azt is mondta nem egyszer a találkozókon, teljesen jogosan, hogy ez nem kívánságműsor, ne arra várjunk, hogy szőke kékszemű kis tündérek pottyannak az ölünkbe. Mi ez, ha nem a Gondviselés hatalmas ajándéka? Vér szerint ez nem nagyon működhetett volna, ugye?     

Hogy miért írtam mindezt most le? Mert most volt itt az ideje. Mikor az ember azt hiszi, az elmúlt évek csodálatos egymásutánja feledtetett minden addigi rosszat,... csak szépen letakarta egy lepellel, de az attól még ott van. El kell engedni, el kell gyászolni a veszteséget, a hiányt is. Azt a 30 pici életet, akiknek az első pillanatainál természetellenes módon jelen lehettem, láthattam, lefényképezhettem őket kétsejtes állapotukban, kaptam róluk képet blasztocitaként, hogy milyen fantasztikus lesz majd együtt nézegetni azokat nagykorukban. Abból is tudom, hogy még mindig van üledék, hogy mikor ezeket a bekezdéseket pötyögöm ide le, előtörnek az indulatok, a keserűség, a sírás. Persze csak a szomorú részeknél. Nem gyógyult még be a seb, mert meg lehetett piszkálni. Félreértés ne essék, nem a sorsom ellen nyávogok, hiszen ami velünk történt az elmúlt 6 év során, azt senkinek oda nem adnám, bármilyen másikat ígérne cserébe! Takarítanom kellett kicsit. Jobban érzem most ettől magam? Igen, sokkal jobban!
Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedüli eset. Ha már ezzel segíthetek valakinek szembenéznie a saját leple alatt rejlő porcicáival, már azért is megérte írnom.