A hétvégén olvastam egy gólyahíres szülő bejegyzését. Az Aranyóráról volt szó. Ezt a kifejezést használja az irodalom arra az időre, amikor az újszülött édesanyján piheni ki a születés gyötrelmeit, anya és gyermeke külvilági kötődése egyesek szerint ezekkel a pillanatokkal alapozódik meg. Kérdezte a posztoló, hogy nálunk, örökbefogadóknál ki hogyan élte meg (magzatmázasan odaadták neki a babát, elvághatta a köldökzsinórt, stb).
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas nyomot hagyott bennem az élmény. Onnan derült ki, hogy felkeltem a kanapéról, hogy beszámoljak Apának az olvasottakról és mire odaértem, hogy azt sem tudtuk, melyik kis csomag lehetsz te, elcsuklott a hangom és zokogásban törtem ki, mint egy kisgyerek.
A blog elején még biztos rózsaszín púderfelhőben úszva írtam le a gondolataimat, mert abban úsztam és mindent szépnek láttam, mikor megérkeztél hozzánk. A mostani eszemmel, és az időközben felébredt anyatigris énemmel ha visszamehetnék, lehet, hogy még pofonokat is osztogatnék. Jobb is, hogy nem tudok visszamenni. Haragszom, mert nem lehettem ott a világrajöveteledkor, csak mint egy tehetetlen, szorongással és aggodalmakkal teli idegen várakozhattam a folyosón, teljes bizonytalanságban tartva, hol vagy, mi történik veled, mikor láthatunk, mikor ölelhetünk. Ez volt az mi Aranyóránk. Tiszteletben tartottam Életetadód kérését: egyedül szeretné. Egyszer már végigcsinálta, most is megoldja. Nem tekintett anyádnak, nem érezte a mérhetetlen fájdalmamat, hogy is érezhette volna, meghalni készült egy része. Ezt elfogadom. Talán ő is az én fájdalmamat. Azért is haragszom, mert míg nem mi voltunk egy szaros papíron a gondviselőid, hozzád sem érhettünk, fotót is csak titokban készíthettünk rólad, mert volt ott egy kedves empatikus nővér, aki segített nekünk. Ahelyett, hogy végre magamhoz ölelhettelek volna és a füledbe súghattam volna, mennyire boldog vagyok, hogy az anyukád lehetek, egy szobában ültettek le minket, hogy végighallgassuk a védőnő monológját, a fene se tudja, miről, mert minden idegszálammal azon pörögtem, hogy mi a fészkes fenét csinálok én itt, amikor a gyerekem mellett lenne a helyem. Miért nem lehetek a babámmal??!!
Kedves vér szerinti gyermeket szült anyatársaim! Csak egy pillanatra képzeljétek el, hogy ez Veletek és a babátokkal történik meg. Borzasztó érzés, ugye? Tegye össze mindkét kezét, akinek megadattak ezek az első csodálatos pillanatok. Rékával sem tölthettem sok időt együtt első találkozásunkat követően, olyan lila voltál, mint a milka tehén, gyorsan elvittek melegíteni. De vele legalább megadatott ami Tomival nem: Apa veled lehetett, és én is akkor láthattalak, dajkálhattalak, amikor csak akartalak. Na, kiadtam magamból. Egy kicsit jobb lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése