Tomi sérve

Hányszor mondogattam már a napokban magamnak, hogy ideje lenne írni új bejegyzést, de sosem akart összejönni, vagy mert időm nem engedte, vagy mert energia nem volt hozzá. De tegnap és ma, meg holnap valami olyasmi történt és fog történni, ami rendesen felkavarta a megszokott kis életritmusunkat. Mire ezt olvasod, már büszkén fogsz mesélni róla: én is voltam már kórházban, engem is műtöttek már. Legalábbis anyád egy ragtapasszal a térdén képes volt hencegni, hogy micsoda kínokat állt ki vele. De amin te keresztül mentél tegnap és ma, az valóban nem kismiska. Úgy kezdődött, hogy tegnap telefonált Judit a kuckóból, hogy van egy zöldalmájuk. Ez voltál te. Fájlalod a pocakodat, nem vagy jól. Mire odaértem, már nagyon sírtál, úgy, ahogy még sosem, bevallom őszintén, nem is gondoltam, hogy te vagy az odabent, aki ilyen keservesen jajveszékel. De mondom, még sosem hallottam ezt a hangodat. Azt gondoltuk, megint a hányós-fosós téma jött vissza, hát jó, otthon ápolgatunk, aztán megint kuckózunk. Fura volt, hogy nem akartad vitetni magad, inkább megkértél, tegyelek le, jobban esik sétálni. Itthon már nagyon bágyadt voltál, soha nem láttunk ennyire levertnek, a mi kis eleven, rosszcsont Tomink csak ült a kanapén szótlanul, maga elé meredve. Se enni, se inni, se lefeküdni nem akartál, a fájdalom pedig bizonyos időközönként jelentkezett, ami nagyon furcsa volt, mert a hányós-fosós állapotot nem ilyennek ismertük. Milyen jó, hogy Mami pont jött megint, egyedül nagyon megijedtem volna ettől a váratlan helyzettől, egy beteg kicsit és egy taknyában szörcsögő picit felváltva ápolni. Az orvos már nem rendel, marad az ügyelet a Heim Pálban este nyolctól. Apa végre hazajött, vázoljuk a helyzetet, és mérlegelünk. Ha rosszabbodik, megyünk, ha csak így szundikálsz, csak holnap viszünk orvoshoz. 

Eljött a fürdés ideje. Előtte már kijött belőled egy adag gyomortartalom. Csak ültél a kádban, ha jött a fájás, keservesen sírtál. Mikor kértük, hogy állj fel, hogy Apa kivegyen, egyszer csak megláttam egy hatalmas duzzanatot a jobb lágyékodon. Nagyon ijesztő volt, de "végre" kiderült, hogy mi okozza a fájdalmat, nincs kérdés, megyünk a Heim Pálba, úgyis valami bizarr okból kifolyólag szoktad néha kérni, hogy menjünk el oda...

Mielőtt elindultunk volna, jött megint a hányinger, Apa gyorsan kikapott ixiből, közben én visszaszaladtam a tálért, amit erre szoktunk használni, mire leértem, már túl voltál rajta és végre beszéltél egy kicsit: Hánytam, ide, Anya. Egyem a szívedet. 

A Heim Pálban hárman is megnéztek, és úgy ítélték meg, hogy sürgősen látnia kell sebésznek, de mivel nem volt sebészeti ügyeletük, menjünk a II-es Gyermekklinikára, a Tűzoltó utcába. Eddig háromszor kellett a Heim Pálba mennünk, abból kettő alkalommal továbbküldtek minket, már nem is lepett meg annyira a dolog. De legalább nem Budára kellett mennünk. Mentőt nem hívnak, mert autóval gyorsabban megjárjuk! Valószínűleg csavarodás, de ne aggódjunk, manuálisan is meg tudják oldani. De siessünk! 

Odaértünk, megtaláltuk a sebészetet, és vártunk és vártunk és vártunk. Mikor már kínunkban azt gondoltuk, azért nem jönnek vissza értünk, mert megy az Édesélet, vagy a  Jóbanrosszban, egyszer csak elment mellettünk egy doktorbácsi és reménykedtünk, hogy talán őrá kellett eddig várnunk a Heim Pálból oly sürgetően továbbirányított problémánkkal. Aztán végre szólítottak minket. Igen, ez a doktorbácsi volt az. Megnézett, elmondta, hogy mi is az, amit látunk, hogy születés előtt, mikor leszállnak a herék, magukkal húzzák a hashártya egy részét, ami bezárja a kaput mögöttük, és van, hogy ez valamiért nem így történik, nyitva marad az a kapu. Mint a te esetedben. És ha jön egy betegség, ami nálad is fennáll, folyadék szivárog át a járaton és felgyülemlik a lágyékban. Erre fogta és elkezdte visszapréselni a folyadékot a lyukon, közben meg finoman rádpirított, hogy ez egyáltalán nem fájdalmas művelet, miért kell így sivalkodni. Még a papírra is ráírta, hogy nyomásra nem érzékeny a duzzanat. Apával meg csak néztünk, hogy mondhat ilyet, mikor látszik és hallatszik is, hogy a kínok kínját éled át. Aztán abbahagyta a kínzásodat, kaptál egy spriccelőt (fecskendőt), amivel lespriccelheted majd Anyát a kádban, te inkább Apát választottad, kifejtette, hogy ezt majd meg kell egyszer műteni, de előbb a betegségedet derítsük fel, holnap egy ultrahangra jöjjünk vissza, hogy a pocakodat is megnézzék, biztos, ami biztos. Apa és Anya lesápadva kapartak össze, kicsit örülve, hogy végre mehetünk haza, kicsit aggódva, hogy most mi lesz..., egyszer meg kell műteni, jó, de mikor, és addig mindig visszajárunk, hogy nyomkodják vissza a duzzanatot??? Ha rosszabbodik, éjjel jöjjünk, ha nem, viszlát holnap, addig is itatni bőséges folyadékkal.
Hát ez nem ment természetesen, de legalább itthon voltunk, legalább kb. tudtuk, mi a helyzet. Éjjel sokszor felsírtál, Apa megint a szobádban vigyázott rád. Reggel ultrahang előtt már nem bírtam sírás nélkül, látva a sok kis beteg gyámoltalan, de ugyanakkor egytől egyig kicsi hősnek látszó gyereket. És te az ölemben elaludtál a kimerültségtől. 

Az ultrahangon hamar kiderült, nem folyadék az, hanem már a kis beleid türemkedtek oda. Sérved van. Hát persze! Az ismétlődő görcsök a perisztaltika miatt jelentkeztek, villan be a felismerés. Anya vigasztal és csendben bőg, potyogó könnyek és cseppenő takony közt próbál lelket önteni beléd. Ki akarsz menni, nem szereted. 

Megyünk vissza a sebészetre, most nem kell annyit várnunk, felismernek minket, behívnak. A tegnapi doktorbácsi fogad. Jajj. Belátja, hogy valóban nem folyadék és tegnap nem is ott volt a duzzanat, ahol most van. Megint vissza akarja nyomni. Ó, Istenem, csak azt neee! Apával fogjuk a kezed, te küzdesz és szólsz, hogy "Nem szabad, Doktorbácsi!" A szívem majd' megszakad. Kapsz valami kábító cuccot az orrodba, folytatja a műveletet, de még mindig fel akarsz ülni, nem hat a szer. Kapsz még egy adagot! Még mindig küzdesz, nem is hiszik el. Aztán mikor végre hatni kezd és kókadozol, be is fejezi a doktorbácsi... Anyát szétveti a düh, de sajnos vagy szerencsére nem olyan fajta, aki nekiesik ilyenkor az orvosnak, csak magában szitkozódik. Mindegy, legalább már nem fáj. Na és akkor egészen más a helyzet, nem várna tovább a doktorbácsi, akár holnap is lehetne operálni. Apával egy másodpercet sem haboztunk, persze, legyünk túl rajta minél előbb! Kapsz egy kiságyat, és két és fél órát alszol végre. Közben hazaszaladtam Rékához, és összeszedtem néhány dolgot, amire szükségetek lehet Apával. 

Mikor visszaértem, már magadhoz tértél és nagyon megörültem, mikor a bágyadt kis beteg babám helyett újra az élénk kis szómenéses Tominkat találtam Apa ölében. Lehet, hogy az alvás segített, lehet, hogy a koktél feledtette veled a fájdalmat, de nem számít, az a lényeg, hogy jól voltál és végre éhes voltál!!! Bevágtál egy vajas kenyeret, majd a nem létező karórádat nézegetve kérdezted, mikor ad megint a néni megkenős kenyeret sonkával. Nemsokára kaptál és azt is jóízűen megetted. Na jó, a sonkát vagyis zala felvágottat nem. Aztán szépen játszottál, huncutkodtál, kicsit még botladozva jöttél-mentél. Remélem, azóta is a pocakodban vannak, mert én ugye megint csak hazajöttem a hugihoz. Holnap reggel veled kezdenek, megyek is be, amint tudok, és remélem, minden jól fog alakulni!!! Azt mondták, akár már holnap délután haza is jöhetsz.    

Telefonált Lujzi mami is és ha ő nem kérdezi meg, hogy talán valami nehezet emeltél, attól jött ki a sérv, lehet, eszembe sem jut, hogy hétfőn azzal vártál engem a kuckóban, hogy felemelted Milánt, aki egy szemmel láthatóan nálad nehezebb kisfiú...

Ja, és hogy valami viccessel zárjam mai bejegyzésemet: ugye Apának is volt, Anyát is műtötték sérvvel pici baba korában: le sem tagadhatnánk, hogy a mi fiunk vagy!!!