...és itt most nem arra gondoltam, hogy Rékára vártunk sokat. Ezt a bejegyzést december 24. estéje óta írom. Irattartó mappa belső oldalára, fejben, ide be-be jelentkezve...egyszer csak elkészül...
Ugyan volt választott orvosom, mert mégiscsak megnyugtató, ha van az embernek, és amúgy egy tündér, mindenkinek ilyen, csupa kellemes élménnyel teli terhesgondozást kívánok, mégsem szültünk együtt, mert - teljesen korrekt módon - már nyáron közölte, ha karácsony napjaira esne a szülés, nem számíthatok rá, a négy gyermeke mellől nincs az a hivatástudat, ami karácsonykor elrángathatná. Viszont nyugodt szívvel rábíz bármelyik kollégájára a Bajcsyban, egytől-egyig jól felkészült, kedves, empatikus orvosok. Így nyugodt szívvel vártuk a napot, amit más tele aggályokkal vár, ha az ügyeletes dokinál kénytelen szülni.
Ugyan volt választott orvosom, mert mégiscsak megnyugtató, ha van az embernek, és amúgy egy tündér, mindenkinek ilyen, csupa kellemes élménnyel teli terhesgondozást kívánok, mégsem szültünk együtt, mert - teljesen korrekt módon - már nyáron közölte, ha karácsony napjaira esne a szülés, nem számíthatok rá, a négy gyermeke mellől nincs az a hivatástudat, ami karácsonykor elrángathatná. Viszont nyugodt szívvel rábíz bármelyik kollégájára a Bajcsyban, egytől-egyig jól felkészült, kedves, empatikus orvosok. Így nyugodt szívvel vártuk a napot, amit más tele aggályokkal vár, ha az ügyeletes dokinál kénytelen szülni.
December 20-án este találkoztunk utoljára a kórházban, megnézett és kellemes ünnepeket kívánva búcsúzott el tőlünk, részben a fent említettek miatt, részben pedig azért, mert a jelek alapján szerinte 28-áig, legközelebbi ügyeletes napjáig nem sok minden fog történni velünk. A kiskönyvben 25-ére voltam kiírva, saját számításaim szerint teljesen biztos voltam a 24-ben. Dédimamád is akkor született, családi vonás. És így kerek a pocaktörténet: húsvéttól karácsonyig tartott.
23-án, hogy Tamásnak se legyen elkapkodva a karácsonya, szép kényelmesen nekiálltam feldíszíteni a fát. A sok álldogálástól el is ment a nyákdugó. Ebéd közben hirtelen olyan áramütés-szerű fájdalmakat éreztem a derekamban, hogy nagyon megijedtem. Egészen más elképzeléseim voltak a jóslófájásokról, ezek nagyon ijesztőek voltak, szinte lerántottak a lábamról. Milyen lesz, mikor igazán fáj?? Utólag tudom, a jóslófájások nálam simán csak a pocakom keményedései és "összeugrásai" voltak, ezek már a vajúdás kezdetét jelezték. Annyira megijedtem, hogy innentől kezdve csak a kanapén kucorogva vártam, mikor jön az újabb áramütés. Szerencsére több nem volt, viszont megnézhettem végre a Vadászatot Mads Mikkelsennel, egy újabb film, egy nagy kedvenccel, mint a Django a kezdetek kezdetén.
Este lefeküdtünk, majd éjjel egykor fel is keltünk, mert elkezdtem vérezni. Nagy-nagy tipródás után - mert bejött a félelmem, hogy "Mi van, ha éjjel kettőkor kell hívjalak?"... "Akkor éjjel kettőkor hívsz."... - végül felhívtam Mónit, a szülésznőnket, hogy most akkor mi van, menjünk, ne menjünk. Kérdezte, hogy fájások vannak-e? Mondtam, hogy hátul baromira feszít a keresztcsontomnál, derekamban. De hogy elöl vannak-e? Nem, ott csak néha összerándul, de nem fáj. Akkor itt még nem sok minden fog történni, de a vérzés miatt azért menjünk be, nézzenek meg és ha kell, ő is bejön majd. Kettőre be is értünk, NST-re tett az ügyeletes doki vagyis egy nagyon kedves Zsófi nevű szülésznő. A vérzés tágulásos vérzés volt, de csak egy ujjnyira volt nyitva a méhszáj. 5 perces fájásaim voltak, de a doki szerint elég kószának tűntek, így választhattunk, vagy felvesz osztályra, vagy hazamegyünk.
Természetesen az utóbbit választottuk, Zsófi tanácsára vettem egy meleg fürdőt, nézegettem, hogy rándul össze szépen szabályos időközönként a pocakom, két fájás közt kitornáztam magam a kádból, és átmentem a nappaliba a nagy kék labdán folytatni a fitness gyakorlatokat. Aludni már nem tudtam volna, legalább Apának sikerült egy kicsit. Szépen kezdett már világosodni, a fájások pedig erősödni, így nem sokkal 7 után azt mondtam Apának, hogy talán menjünk vissza, engem onnan már senki fia nem fog haza küldeni, punktum. 8-ra be is értünk, megvolt az ügyeletes váltás is, és egy, a felkészítő előadásról ismerős fiatal doki - akit én simán valami őssejtfagyasztásban érdekelt marketinges srácnak néztem mielőtt előadást tartott volna a vizsgálóeljárásokról a terhesség és a szülés alatt -, és szintén ismerős szülésznő fogadott minket. Megnézett a doki, semmi tágulás azóta sem, menjünk el kicsit büfézni (!), sétálgatni, két óra múlva megnéz újra. Büfézni már csak azért sem tudtunk volna lemenni, mert szenteste napján nem is volt nyitva, másrészt nekem egy ágyra lett volna égető szükségem, nem egy két órás, evéssel egybekötött andalgásra. Utólag mesélték mások is, hogy ez bevett szokás a Bajcsyban, simán elküldik a kismamákat lépcsőzni vajúdás közben. Így egy szavam nem lehetett, ha még büfét is beiktathattunk volna. A sétálgatás részt a nővérszobáig és vissza a szülőszoba biztonságot nyújtó közelségéig tartó táv egyszeri megtételével ki is pipáltuk, majd bevettem magam a folyosón terebélyesedő fügefa ágnyúlványai alá és mikor jött a fájás, Apa nyakába kapaszkodva lógtam, fekete polárfelsőjének rinocérosz logóját többszöri alkalommal jó alaposan szemügyre vehettem. Ő nem is tudta, hogy van ilyen a karján.
Látogatók jöttek mentek, néha a szülésznő is vetett egy-egy sajnálkozó pillantást ránk, és egyszer elmagyarázta, miért is fáj ilyen baromira ez a vajúdás: fentről tágultam lefelé, vagy bentről kifelé, a méhszájam makacsul tartotta az egy ujjnyi nagyságát, miközben a kis kobak már nyomakodott rendesen lefelé. 11 körül megszánt minket és megnézte, hol tart a tágulás. Mutatta az ujjaival karikát formázva, hogy mekkora, és a biztató mosolyból arra következtettem, hogy ez már talán nagyobb mint egy ujjnyi, mehettünk is a zöld szobába, ami a legkisebb volt és az égvilágon semmi alternatív eszköz nem fért bele, hiába a sok, előzetesen megismertetett szuper dolog, végül is egy szülőágyra vágytam, így nem kezdtem el firtatni, hogy akkor most min is fogom eltölteni a következő órákat. A fájásokat már csak előre görnyedve, markolva kapaszkodva, lábujjhegyre állva és a lábfejeimet valami idióta formában mozgatva tudtam csak elviselni. Ha Apa épp töltögette a papírokat, az ágynak támaszkodva markoltam, egy idő után már nem volt elég az ágy, Apa kellett és az ő polárfelsője a rinocérosszal.
Nemsokára megjött Móni is. Azért köszöntem neki, mielőtt megkérdeztem, hogy epidurált ugye majd lehet. Elsomolyogta magát, ő már akkor tudta, hogy nem lesz itt epidurál, mikor elindult otthonról. Úristen, én is az arra nincs már idő kategória lettem! Nem kell, én annál ügyesebb vagyok, csak kitolná a folyamatokat. Felfeküdhettem az ágyra, manuális vizsgálattal kezdte, amitől egy pillanat alatt megrepedt a magzatburok és zúdult ki a víz. Egy kis megkönnyebbülést éreztem. Aztán jöttek az újabb és egyre erősebb összehúzódások. Úgy éreztem, szétszakad a derekam, a csípőm, a combcsontjaim. Érdekes, hogy azelőtt mindig is azt gondoltam, a szülési fájdalmak megsokszorozott menstruációs görcsök, de ezeknek a fájdalmaknak közük nem volt hozzájuk, sőt, elöl én egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Móni adott egy "méhszájlazító" szurit, ami elvileg faros lett volna, de én akkor képtelen voltam egy centit is oldalra fordulni, így az oldalamba szúrt. Hozott ezután egy labdát is, hogy a gravitációt is bevonjuk a mókába, azon üldögéltem egy darabig. Itt már annyira fájt, hogy hiába is határoztam el, kemény csaj leszek, meg sem nyikkanok, hát jöttek az ősember hangok belőlem, legelkeseredettebb pillanataimban, mikor titkon azt kívántam, bárcsak elájulnék és vinnének a császárműtőbe, csak azt tudtam nyivákolni, hogy Móóóóóóónííííííííííííí! Nagyon fááááááááááááááááááááj! én ezt nem tudom végigcsinálni!!! Móni hihetetlenül kedves és empatikus volt, mindig tudta, mit szeretnék hallani, hogyan biztasson, simogatott, gyöngyömnek hívott, ami lehet, hogy most mulatságosnak hangzik, de akkor pontosan erre volt szükségem. A szülőágyról közben majdnem lehúztam az összes, szépen előkészített lepedőt és nájlont, mert Apa kezét a labdán ülve nem tudtam épp karmolászni. Móni kérdezte, nem érzem-e kábának magam. Bambán jeleztem a fejemmel, hogy nem, dehogynem, csak akkor ezt nem éreztem. A szuri valószínűleg olyan jól hatott, hogy az elkövetkező napok alatt is meglehetősen kábán tartott, mert visszagondolva olyan hülyeségeket csináltam, vagy éppen nem csináltam, hogy most nagyon szívesen visszatekerném az időt, hogy kicsit másképp csinálhassam őket. Például tuti nem adnálak oda a csecsemősöknek első éjszaka, mondván hogy aludni szeretnék... Ilyenkor képtelen aludni a frissen szült anya, a hormonok, az ösztönök nem hagyják, hiszen egy gyámoltalan újszülöttről kell gondoskodnia! A három nap alatt egy szemhunyásnyit sem aludtam, ellenben az első percektől meghatározó kontaktusról meg jól lemaradtunk és még meg is spékeltem azzal, hogy leadtalak éjszakára, pfff. Szóval kábának nem éreztem magam, de hirtelen azt kellett mondanom, hogy hányingerem van. Nem is értettem, honnan jött ez a sugallat, de Móni már szaladt is és fél perc múlva egy vesetálat láttam magam előtt, amibe abban a pillanatban érkezett is a korábban elfogyasztott csoki folyékony változata.
Mindig fura volt nekem a filmekben látni, mennyire leizzadnak a szülésben a nők, őszintén szólva, mint nagyon ritkán izzadó ember, túlzásnak is tartottam azt a sok hatásvadász verejtéket... na, most megtapasztalhattam, cseppet sincsenek eltúlozva azok a jelenetek, csatakos lettem tetőtől talpig, még a hajamról is csurgott a víz. Nagyon jó esett, ahogy Móni törölgette a homlokomat és a nyakamat. Ülök a labdán, Apa mögöttem, Móni mellettem, két fájás közt beszélgetni is tudunk. Menni kéne majd a kádba, de most vannak benne. Hatan vagyunk összesen a szülőszobákban. Nem csoda, jó kis dátum ez a december 24...
Vissza az ágyra, mert azt hiszem, elkezdődtek a tolófájások. Hú, de ki akar bújni ez a gyerek. Maga a nyomás nem fáj, csak ami utána van, mikor pihenni kellene, hát, az kemény. Olyan hangok jönnek ki belőlem, amiket még soha nem adtam ki. Jön a doki, készülődik mindenki. Aztán lelassulunk. Móni feltérdeltet az ágyra, kapaszkodjak Apa nyakába és úgy várjak ki 5-6 fájást (mennyit!!????), hogy érezzem, hova kell nyomni. Aztán mehetünk majd a kádba. Én innen sehová, egy tapottat sem. És valóban, itt a feje, hú, mennyi haja van, nem lesz kád, ezek már tényleg a tolófájások. Én már csak csukott szemmel vagyok jelen, csakis a kis fejedet látom magam előtt, ahogy szépen jön lejjebb és lejjebb, majd bújik kifelé. Móni szól, hogy ne a bokámba kapaszkodjak, hanem a térdembe, szót fogadok, tényleg így szokták csinálni mások is. Egyszer csak friss levegőt érzek az orrom alatt, Apa tartja nekem oda az oxigént. Jól esik. Ha nem a térdemet ragadom meg, Apa kezén ejtek újabb és újabb sebeket a szorításommal. Móni elszalad és a főorvossal jön vissza, aki rábólint az oxitocin bekötésére és megállapítja, hogy elfáradt a méhem. Nyomja a hasamat, présel kifelé, olyan érzés volt, mintha hullámoztatná, nem volt rossz, sőt, mondhatni, jól esett a segítség. Jól van, most lehet lazítani. "Nem tudok lazítani!" ordítom a fájdalomtól. És egyből elnézést is kérek, mikor már tudok civilizáltan is beszélni; "Nem gondoltam, hogy ennyire puhány vagyok." Á, dehogyis, nagyon jól csinálja. Megragadom a főov. karját, kapaszkodom belé, mert éppen ott ért a következő fájás, de tudatosítom közben magamban, hogy legközelebb jobbra kapjak, arra van Apa. Felkapcsolják a műtőlámpát, ha már van. És nyomok, nyomok, nyomok, levegő bent tart, nem fejbe, ez nem jó, fejbe ment, újból, nagy levegő, ide le, ide le, jó lesz, jó lesz, jaj, de szépen jön, következőre meglesz! Nem lett meg. Már semmit nem hiszek el nekik. Csak nyomok csukott szemmel. Végre! Apa látja a fejecskédet!!! Ettől hatalmas energialöketet kapok és nyomok tovább. És érzem, hogy jössz! Megállíthatatlanul jössz! Az a fránya köldökzsinór a nyakadon sem tud már visszatartani. Most már végig tudom csinálni. Fej, vállak, zutty a többi. Kinyitom a szemem és ott vagy! Pislogsz a világra, kicsit lilán és kicsit szomorkásan, hogy ott kellett hagyni azt a jó kis kuckót. Köszöntelek, "Hát, szia, kicsikém!" mindenki örül, Apa vedd elő gyorsan a gépet! Fényképek készülnek, orvosok viccelődnek: "A fényre kijött!", köldökzsinór, Anya fényképezi Apát miközben elvágja. Apa nagyon ügyesen helyt állt, semmi ájuldozás, rosszullét.
Bébikét rám helyezik, de sajnos gyorsan el kell vinni, mert nagyon fázik. Nem is kapjuk vissza, inkubátorba megy. A bőrszínen kívül minden APGAR érték maximális. Pihenek, jól érzem magam, felhívom az örömhírrel dédit, aki szintén ezen a napon született. Visszajön a doki, és ahelyett, hogy lesegítene az ágyról, bejelenti, hogy most egy kicsit kellemetlenkedni fog. Ja, hogy nincs vége? Varrni fog. És mivel könyökkel jött előre a kisasszony - akit szerinte ne hívjunk Eszternek, mert két barátnője is volt Eszter és nem túl jók az emlékei róluk -, szépen felszántott belülről is. Jó sok öltés lesz. De kellemesen elcsevegtünk két közös témánkról, a fotózásról és a szegedi diákévekről. Egy kis kézimunka a főorvos úrtól is a nehezebben hozzáférhető zugokban és kész, mehetünk a kórterembe.
A kórházi napok mindent egybe véve jól teltek. Kezdve onnan, hogy a kedves fiatal doki, teljesen saját kezdeményezésből, elintézte, hogy ne kelljen együtt feküdnöm azzal a két kismamával, akiknek a nagy-nagy családja naponta többször, de lehet, hogy haza sem mentek, vagy ötösével váltották egymást, ki-be járkált, hangoskodott, szemetelt, stb., stb. Szóval örök hálám ezért. Azt mondtam már, hogy a szoptatást sokkal-de sokkal komolyabban vettem volna, mint ahogy vettem. Szépen, nyugodtan telt a három nap, Tomi megkapta a Jeepet, te a cicádat és mindig nagyon jól esett, mikor jött Apa, Mami, Tomi, egyszer Orsi is.
Még sok mindent tudnék itt mesélni, például, hogy a fájdalommal együtt is mennyire csodálatos és megrendítő volt átélni ezt az elemi erőt, aminek én csak az eszköze voltam, de inkább veletek töltöm az időt, ha meg közben eszembe jutnak emlékek, vagy Apa lektorálja, még fogok bele írogatni. Csak el ne vesszen egyszer. Lehet, mégis ki kéne adatni könyvben? :P
Este lefeküdtünk, majd éjjel egykor fel is keltünk, mert elkezdtem vérezni. Nagy-nagy tipródás után - mert bejött a félelmem, hogy "Mi van, ha éjjel kettőkor kell hívjalak?"... "Akkor éjjel kettőkor hívsz."... - végül felhívtam Mónit, a szülésznőnket, hogy most akkor mi van, menjünk, ne menjünk. Kérdezte, hogy fájások vannak-e? Mondtam, hogy hátul baromira feszít a keresztcsontomnál, derekamban. De hogy elöl vannak-e? Nem, ott csak néha összerándul, de nem fáj. Akkor itt még nem sok minden fog történni, de a vérzés miatt azért menjünk be, nézzenek meg és ha kell, ő is bejön majd. Kettőre be is értünk, NST-re tett az ügyeletes doki vagyis egy nagyon kedves Zsófi nevű szülésznő. A vérzés tágulásos vérzés volt, de csak egy ujjnyira volt nyitva a méhszáj. 5 perces fájásaim voltak, de a doki szerint elég kószának tűntek, így választhattunk, vagy felvesz osztályra, vagy hazamegyünk.
Természetesen az utóbbit választottuk, Zsófi tanácsára vettem egy meleg fürdőt, nézegettem, hogy rándul össze szépen szabályos időközönként a pocakom, két fájás közt kitornáztam magam a kádból, és átmentem a nappaliba a nagy kék labdán folytatni a fitness gyakorlatokat. Aludni már nem tudtam volna, legalább Apának sikerült egy kicsit. Szépen kezdett már világosodni, a fájások pedig erősödni, így nem sokkal 7 után azt mondtam Apának, hogy talán menjünk vissza, engem onnan már senki fia nem fog haza küldeni, punktum. 8-ra be is értünk, megvolt az ügyeletes váltás is, és egy, a felkészítő előadásról ismerős fiatal doki - akit én simán valami őssejtfagyasztásban érdekelt marketinges srácnak néztem mielőtt előadást tartott volna a vizsgálóeljárásokról a terhesség és a szülés alatt -, és szintén ismerős szülésznő fogadott minket. Megnézett a doki, semmi tágulás azóta sem, menjünk el kicsit büfézni (!), sétálgatni, két óra múlva megnéz újra. Büfézni már csak azért sem tudtunk volna lemenni, mert szenteste napján nem is volt nyitva, másrészt nekem egy ágyra lett volna égető szükségem, nem egy két órás, evéssel egybekötött andalgásra. Utólag mesélték mások is, hogy ez bevett szokás a Bajcsyban, simán elküldik a kismamákat lépcsőzni vajúdás közben. Így egy szavam nem lehetett, ha még büfét is beiktathattunk volna. A sétálgatás részt a nővérszobáig és vissza a szülőszoba biztonságot nyújtó közelségéig tartó táv egyszeri megtételével ki is pipáltuk, majd bevettem magam a folyosón terebélyesedő fügefa ágnyúlványai alá és mikor jött a fájás, Apa nyakába kapaszkodva lógtam, fekete polárfelsőjének rinocérosz logóját többszöri alkalommal jó alaposan szemügyre vehettem. Ő nem is tudta, hogy van ilyen a karján.
Látogatók jöttek mentek, néha a szülésznő is vetett egy-egy sajnálkozó pillantást ránk, és egyszer elmagyarázta, miért is fáj ilyen baromira ez a vajúdás: fentről tágultam lefelé, vagy bentről kifelé, a méhszájam makacsul tartotta az egy ujjnyi nagyságát, miközben a kis kobak már nyomakodott rendesen lefelé. 11 körül megszánt minket és megnézte, hol tart a tágulás. Mutatta az ujjaival karikát formázva, hogy mekkora, és a biztató mosolyból arra következtettem, hogy ez már talán nagyobb mint egy ujjnyi, mehettünk is a zöld szobába, ami a legkisebb volt és az égvilágon semmi alternatív eszköz nem fért bele, hiába a sok, előzetesen megismertetett szuper dolog, végül is egy szülőágyra vágytam, így nem kezdtem el firtatni, hogy akkor most min is fogom eltölteni a következő órákat. A fájásokat már csak előre görnyedve, markolva kapaszkodva, lábujjhegyre állva és a lábfejeimet valami idióta formában mozgatva tudtam csak elviselni. Ha Apa épp töltögette a papírokat, az ágynak támaszkodva markoltam, egy idő után már nem volt elég az ágy, Apa kellett és az ő polárfelsője a rinocérosszal.
Nemsokára megjött Móni is. Azért köszöntem neki, mielőtt megkérdeztem, hogy epidurált ugye majd lehet. Elsomolyogta magát, ő már akkor tudta, hogy nem lesz itt epidurál, mikor elindult otthonról. Úristen, én is az arra nincs már idő kategória lettem! Nem kell, én annál ügyesebb vagyok, csak kitolná a folyamatokat. Felfeküdhettem az ágyra, manuális vizsgálattal kezdte, amitől egy pillanat alatt megrepedt a magzatburok és zúdult ki a víz. Egy kis megkönnyebbülést éreztem. Aztán jöttek az újabb és egyre erősebb összehúzódások. Úgy éreztem, szétszakad a derekam, a csípőm, a combcsontjaim. Érdekes, hogy azelőtt mindig is azt gondoltam, a szülési fájdalmak megsokszorozott menstruációs görcsök, de ezeknek a fájdalmaknak közük nem volt hozzájuk, sőt, elöl én egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Móni adott egy "méhszájlazító" szurit, ami elvileg faros lett volna, de én akkor képtelen voltam egy centit is oldalra fordulni, így az oldalamba szúrt. Hozott ezután egy labdát is, hogy a gravitációt is bevonjuk a mókába, azon üldögéltem egy darabig. Itt már annyira fájt, hogy hiába is határoztam el, kemény csaj leszek, meg sem nyikkanok, hát jöttek az ősember hangok belőlem, legelkeseredettebb pillanataimban, mikor titkon azt kívántam, bárcsak elájulnék és vinnének a császárműtőbe, csak azt tudtam nyivákolni, hogy Móóóóóóónííííííííííííí! Nagyon fááááááááááááááááááááj! én ezt nem tudom végigcsinálni!!! Móni hihetetlenül kedves és empatikus volt, mindig tudta, mit szeretnék hallani, hogyan biztasson, simogatott, gyöngyömnek hívott, ami lehet, hogy most mulatságosnak hangzik, de akkor pontosan erre volt szükségem. A szülőágyról közben majdnem lehúztam az összes, szépen előkészített lepedőt és nájlont, mert Apa kezét a labdán ülve nem tudtam épp karmolászni. Móni kérdezte, nem érzem-e kábának magam. Bambán jeleztem a fejemmel, hogy nem, dehogynem, csak akkor ezt nem éreztem. A szuri valószínűleg olyan jól hatott, hogy az elkövetkező napok alatt is meglehetősen kábán tartott, mert visszagondolva olyan hülyeségeket csináltam, vagy éppen nem csináltam, hogy most nagyon szívesen visszatekerném az időt, hogy kicsit másképp csinálhassam őket. Például tuti nem adnálak oda a csecsemősöknek első éjszaka, mondván hogy aludni szeretnék... Ilyenkor képtelen aludni a frissen szült anya, a hormonok, az ösztönök nem hagyják, hiszen egy gyámoltalan újszülöttről kell gondoskodnia! A három nap alatt egy szemhunyásnyit sem aludtam, ellenben az első percektől meghatározó kontaktusról meg jól lemaradtunk és még meg is spékeltem azzal, hogy leadtalak éjszakára, pfff. Szóval kábának nem éreztem magam, de hirtelen azt kellett mondanom, hogy hányingerem van. Nem is értettem, honnan jött ez a sugallat, de Móni már szaladt is és fél perc múlva egy vesetálat láttam magam előtt, amibe abban a pillanatban érkezett is a korábban elfogyasztott csoki folyékony változata.
Mindig fura volt nekem a filmekben látni, mennyire leizzadnak a szülésben a nők, őszintén szólva, mint nagyon ritkán izzadó ember, túlzásnak is tartottam azt a sok hatásvadász verejtéket... na, most megtapasztalhattam, cseppet sincsenek eltúlozva azok a jelenetek, csatakos lettem tetőtől talpig, még a hajamról is csurgott a víz. Nagyon jó esett, ahogy Móni törölgette a homlokomat és a nyakamat. Ülök a labdán, Apa mögöttem, Móni mellettem, két fájás közt beszélgetni is tudunk. Menni kéne majd a kádba, de most vannak benne. Hatan vagyunk összesen a szülőszobákban. Nem csoda, jó kis dátum ez a december 24...
Vissza az ágyra, mert azt hiszem, elkezdődtek a tolófájások. Hú, de ki akar bújni ez a gyerek. Maga a nyomás nem fáj, csak ami utána van, mikor pihenni kellene, hát, az kemény. Olyan hangok jönnek ki belőlem, amiket még soha nem adtam ki. Jön a doki, készülődik mindenki. Aztán lelassulunk. Móni feltérdeltet az ágyra, kapaszkodjak Apa nyakába és úgy várjak ki 5-6 fájást (mennyit!!????), hogy érezzem, hova kell nyomni. Aztán mehetünk majd a kádba. Én innen sehová, egy tapottat sem. És valóban, itt a feje, hú, mennyi haja van, nem lesz kád, ezek már tényleg a tolófájások. Én már csak csukott szemmel vagyok jelen, csakis a kis fejedet látom magam előtt, ahogy szépen jön lejjebb és lejjebb, majd bújik kifelé. Móni szól, hogy ne a bokámba kapaszkodjak, hanem a térdembe, szót fogadok, tényleg így szokták csinálni mások is. Egyszer csak friss levegőt érzek az orrom alatt, Apa tartja nekem oda az oxigént. Jól esik. Ha nem a térdemet ragadom meg, Apa kezén ejtek újabb és újabb sebeket a szorításommal. Móni elszalad és a főorvossal jön vissza, aki rábólint az oxitocin bekötésére és megállapítja, hogy elfáradt a méhem. Nyomja a hasamat, présel kifelé, olyan érzés volt, mintha hullámoztatná, nem volt rossz, sőt, mondhatni, jól esett a segítség. Jól van, most lehet lazítani. "Nem tudok lazítani!" ordítom a fájdalomtól. És egyből elnézést is kérek, mikor már tudok civilizáltan is beszélni; "Nem gondoltam, hogy ennyire puhány vagyok." Á, dehogyis, nagyon jól csinálja. Megragadom a főov. karját, kapaszkodom belé, mert éppen ott ért a következő fájás, de tudatosítom közben magamban, hogy legközelebb jobbra kapjak, arra van Apa. Felkapcsolják a műtőlámpát, ha már van. És nyomok, nyomok, nyomok, levegő bent tart, nem fejbe, ez nem jó, fejbe ment, újból, nagy levegő, ide le, ide le, jó lesz, jó lesz, jaj, de szépen jön, következőre meglesz! Nem lett meg. Már semmit nem hiszek el nekik. Csak nyomok csukott szemmel. Végre! Apa látja a fejecskédet!!! Ettől hatalmas energialöketet kapok és nyomok tovább. És érzem, hogy jössz! Megállíthatatlanul jössz! Az a fránya köldökzsinór a nyakadon sem tud már visszatartani. Most már végig tudom csinálni. Fej, vállak, zutty a többi. Kinyitom a szemem és ott vagy! Pislogsz a világra, kicsit lilán és kicsit szomorkásan, hogy ott kellett hagyni azt a jó kis kuckót. Köszöntelek, "Hát, szia, kicsikém!" mindenki örül, Apa vedd elő gyorsan a gépet! Fényképek készülnek, orvosok viccelődnek: "A fényre kijött!", köldökzsinór, Anya fényképezi Apát miközben elvágja. Apa nagyon ügyesen helyt állt, semmi ájuldozás, rosszullét.
Bébikét rám helyezik, de sajnos gyorsan el kell vinni, mert nagyon fázik. Nem is kapjuk vissza, inkubátorba megy. A bőrszínen kívül minden APGAR érték maximális. Pihenek, jól érzem magam, felhívom az örömhírrel dédit, aki szintén ezen a napon született. Visszajön a doki, és ahelyett, hogy lesegítene az ágyról, bejelenti, hogy most egy kicsit kellemetlenkedni fog. Ja, hogy nincs vége? Varrni fog. És mivel könyökkel jött előre a kisasszony - akit szerinte ne hívjunk Eszternek, mert két barátnője is volt Eszter és nem túl jók az emlékei róluk -, szépen felszántott belülről is. Jó sok öltés lesz. De kellemesen elcsevegtünk két közös témánkról, a fotózásról és a szegedi diákévekről. Egy kis kézimunka a főorvos úrtól is a nehezebben hozzáférhető zugokban és kész, mehetünk a kórterembe.
A kórházi napok mindent egybe véve jól teltek. Kezdve onnan, hogy a kedves fiatal doki, teljesen saját kezdeményezésből, elintézte, hogy ne kelljen együtt feküdnöm azzal a két kismamával, akiknek a nagy-nagy családja naponta többször, de lehet, hogy haza sem mentek, vagy ötösével váltották egymást, ki-be járkált, hangoskodott, szemetelt, stb., stb. Szóval örök hálám ezért. Azt mondtam már, hogy a szoptatást sokkal-de sokkal komolyabban vettem volna, mint ahogy vettem. Szépen, nyugodtan telt a három nap, Tomi megkapta a Jeepet, te a cicádat és mindig nagyon jól esett, mikor jött Apa, Mami, Tomi, egyszer Orsi is.
Még sok mindent tudnék itt mesélni, például, hogy a fájdalommal együtt is mennyire csodálatos és megrendítő volt átélni ezt az elemi erőt, aminek én csak az eszköze voltam, de inkább veletek töltöm az időt, ha meg közben eszembe jutnak emlékek, vagy Apa lektorálja, még fogok bele írogatni. Csak el ne vesszen egyszer. Lehet, mégis ki kéne adatni könyvben? :P
"Lehet, mégis ki kéne adatni könyvben?" - IGEN!!!:)))
VálaszTörlés