Hirtelen búcsúztunk a cumitól

Ha volt valami jó ebben a betegeskedő hétben, az kétségkívül a cumitól való búcsú volt. Nem mondom, hogy nem érzek egy csöpp fojtogató bánatféleséget a torkomban, ha úgy nézem, mint egy újabb búcsút a kisded korodtól, de azért már elég cikinek éreztük mindannyian, ahogy komoly nagyfiúsan játszol, szerelsz, figyelsz, közben meg még mindig azzal a csecsemős technikával csettegsz a cumiddal, mert "véletlenül" a szádban maradt alvás után. 

Két utolsó darabot használtál felváltva, az epreset és a baglyosat. Saját megnyugtatásunkra párszor ki is főztük már őket, téged egyáltalán nem zavart, hogy gusztustalanok, nem higiénikusak, nem zavart, hogy nem kaptál már jó ideje újabbakat. Aztán jött a hányás. Cumival kezdődött, cumival vigasztalódtál utána. De mikor már sokadszorra jött vissza az aznapi menüsor, és elképzeltem, ahogy mindenestül beszivárog a cumi zegzugaiba, a kifőzést is egyből kizártam, mentek szépen a kukába. Pontosabban a kedves, beszélő kukásautónak a videóról adta anya, míg aludtál. Legnagyobb ámulatomra bejött a sumákolásom, igaz, többször el kell mesélnem neked, hogy is történt, de mintha még jó érzéssel is töltene el téged, hogy ez a derék kukásautó kaphatta meg a cumijaidat. Egyszer-kétszer halkan kérted a cumit lefekvéskor, akkor emlékeztettelek a kukásautóra, és ennyi elég is volt, semmi követelőzés, semmi hiszti!!! El sem hiszem, hogy ez ilyen egyszerűen ment. Mennyit sopánkodtunk pedig Mamival már jó előre, hogy de nehéz is lesz ovira leszoktatni téged a cumiról...

Most, hogy ez a nyavalya rajtad, apán és anyán is végigsöpört, remélem, itt meg is áll és nem jön vissza többet. Reméljük, ezek után Papi is körültekintőbben szervezi meg a látogatást.

Nem kopogtam elég ügyesen vagy nem jó kézzel az államon, mikor legutóbb a játszón meséltem, hogy Tominak még soha semmi komoly baja nem volt. Tegnap, lefekvés után, minden előjel nélkül elkezdtél öklendezni, majd jött a hányás is. Ilyet még nem láttunk, hallottunk, hogy hánysz, aztán mikor úgy gondoljuk, rápihenhetünk az ijedtségre, mert valószínűleg csak összeettél minden vackot és a gyomrod megelégelte, jött a következő adag... és így tovább, egészen éjfél utánig, negyedórás szünetekkel. Apa veled aludt, őrzött, de szerencsére nem kellett többet szaladni a tállal. Olyan hősiesen csináltad végig, még sosem éreztél ilyen rosszat, megijedtél nagyon, nem értetted, mi történik veled, mégis olyan ügyesen hajoltál a wc kagyló fölé, vagy tartottad a tálat. Reggelre jobban lettél, mentél is kuckóba, azt gondoltam, elfelejthetjük végre, majd mikor délutáni alvásodból felkeltettelek, mert már több mint három órát aludtál, hát hallom, megint öklendezel. Kérdezem, Tomika, kell hányni? "Nem." Viszed a cumidat a mosogatóhoz, hallom, leesik, és találkozunk a kanapénál. Ahol jön ki belőled az ebéd. És a konyhában sem a cumi esett le, hanem már ott csattant a kövön az első eresztés. 

Aggaszt, hogy nem eszel, de legalább néhány kortyot tudsz inni. Reméljük, nem ismétlődik meg az éjszaka, és mehetünk a Heim Pálba, amit viccesen annyiszor emlegetsz. Holnap mindenképpen megmutatunk a doktornéninek. Próbálok rájönni, mi lehet ez. Vagy a kuckóból hoztad haza, ami sajnos elkerülhetetlen, előbb-utóbb tudtam, hogy a közösséggel ilyenekre is számíthatunk, esetleg papi hozott nekünk egy kis vírust, de amit még kénytelen vagyok sejteni: tegnap elhasaltál egy nagy pocsolyában, és nem vagyok biztos benne, hogy nem került a szádba is belőle. Akkor aztán bármi lehet, hát, csak reménykedni tudok, hogy nem komoly a dolog. 

A két, még meglévő cumidat, mert "bekoszolódtak", bedobtam a kukába. Lehet, hogy ez lesz a nagy pillanat, hogy végleg búcsút intsünk nekik, de az is lehet, hogy kénytelenek leszünk odaadni hugi egyik cumiját, hogy kihúzzuk a holnapi dm nyitásig... Mindjárt meglátjuk!

Hogy egy kis szívderítőt is írjak, Réka hál'Isten jól van, és kezd olyan édibédi hangocskákat kiadni, mint amikkel te is mindenkit levettél anno a lábáról ilyen korodban. És már ő is elkezdte azt a komoly lábmunkát, amiben te verhetetlen voltál, kíváncsian várom, lesz-e olyan fürge mint te. Na és a fürdőkádas nézés is megvan ám! Tudod, ami után anyát úgy kellett felmosni. Ma le is fényképeztük. Ha van egy kis időm ideülni, nézegetem a képeidet, amiket akkor fényképeztünk, mikor annyi idős voltál, mint most Réka. Jönnek elő az emlékek. Mosolygok, elérzékenyülök, nosztalgiázom. Meglepődök, hogy rád már adtam azokat a ruhákat, amiket Rékának még csak tartogatok, hogy majd jó lesz egy-két hónap múlva... Pedig azt hiszem, te még kisebb is voltál, mint most ő. Na jó, soknak az ujja fel van hajtva. 

És amire oly rég vártunk... Réka érkezése

...és itt most nem arra gondoltam, hogy Rékára vártunk sokat. Ezt a bejegyzést december 24. estéje óta írom. Irattartó mappa belső oldalára, fejben, ide be-be jelentkezve...egyszer csak elkészül...
Ugyan volt választott orvosom, mert mégiscsak megnyugtató, ha van az embernek, és amúgy egy tündér, mindenkinek ilyen, csupa kellemes élménnyel teli terhesgondozást kívánok, mégsem szültünk együtt, mert - teljesen korrekt módon - már nyáron közölte, ha karácsony napjaira esne a szülés, nem számíthatok rá, a négy gyermeke mellől nincs az a hivatástudat, ami karácsonykor elrángathatná. Viszont nyugodt szívvel rábíz bármelyik kollégájára a Bajcsyban, egytől-egyig jól felkészült, kedves, empatikus orvosok. Így nyugodt szívvel vártuk a napot, amit más tele aggályokkal vár, ha az ügyeletes dokinál kénytelen szülni.  

December 20-án este találkoztunk utoljára a kórházban, megnézett és kellemes ünnepeket kívánva búcsúzott el tőlünk, részben a fent említettek miatt, részben pedig azért, mert a jelek alapján szerinte 28-áig, legközelebbi ügyeletes napjáig nem sok minden fog történni velünk. A kiskönyvben 25-ére voltam kiírva, saját számításaim szerint teljesen biztos voltam a 24-ben. Dédimamád is akkor született, családi vonás. És így kerek a pocaktörténet: húsvéttól karácsonyig tartott.

23-án, hogy Tamásnak se legyen elkapkodva a karácsonya, szép kényelmesen nekiálltam feldíszíteni a fát. A sok álldogálástól el is ment a nyákdugó. Ebéd közben hirtelen olyan áramütés-szerű fájdalmakat éreztem a derekamban, hogy nagyon megijedtem. Egészen más elképzeléseim voltak a jóslófájásokról, ezek nagyon ijesztőek voltak, szinte lerántottak a lábamról. Milyen lesz, mikor igazán fáj?? Utólag tudom, a jóslófájások nálam simán csak a pocakom keményedései és "összeugrásai" voltak, ezek már a vajúdás kezdetét jelezték. Annyira megijedtem, hogy innentől kezdve csak a kanapén kucorogva vártam, mikor jön az újabb áramütés. Szerencsére több nem volt, viszont megnézhettem végre a Vadászatot Mads Mikkelsennel, egy újabb film, egy nagy kedvenccel, mint a Django a kezdetek kezdetén.
Este lefeküdtünk, majd éjjel egykor fel is keltünk, mert elkezdtem vérezni. Nagy-nagy tipródás után - mert bejött a félelmem, hogy "Mi van, ha éjjel kettőkor kell hívjalak?"... "Akkor éjjel kettőkor hívsz."... - végül felhívtam Mónit, a szülésznőnket, hogy most akkor mi van, menjünk, ne menjünk. Kérdezte, hogy fájások vannak-e? Mondtam, hogy hátul baromira feszít a keresztcsontomnál, derekamban. De hogy elöl vannak-e? Nem, ott csak néha összerándul, de nem fáj. Akkor itt még nem sok minden fog történni, de a vérzés miatt azért menjünk be, nézzenek meg és ha kell, ő is bejön majd. Kettőre be is értünk, NST-re tett az ügyeletes doki vagyis egy nagyon kedves Zsófi nevű szülésznő. A vérzés tágulásos vérzés volt, de csak egy ujjnyira volt nyitva a méhszáj. 5 perces fájásaim voltak, de a doki szerint elég kószának tűntek, így választhattunk, vagy felvesz osztályra, vagy hazamegyünk.
Természetesen az utóbbit választottuk, Zsófi tanácsára vettem egy meleg fürdőt, nézegettem, hogy rándul össze szépen szabályos időközönként a pocakom, két fájás közt kitornáztam magam a kádból, és átmentem a nappaliba a nagy kék labdán folytatni a fitness gyakorlatokat. Aludni már nem tudtam volna, legalább Apának sikerült egy kicsit. Szépen kezdett már világosodni, a fájások pedig erősödni, így nem sokkal 7 után azt mondtam Apának, hogy talán menjünk vissza, engem onnan már senki fia nem fog haza küldeni, punktum. 8-ra be is értünk, megvolt az ügyeletes váltás is, és egy, a felkészítő előadásról ismerős fiatal doki - akit én simán valami őssejtfagyasztásban érdekelt marketinges srácnak néztem mielőtt előadást tartott volna a vizsgálóeljárásokról a terhesség és a szülés alatt -, és szintén ismerős szülésznő fogadott minket. Megnézett a doki, semmi tágulás azóta sem, menjünk el kicsit büfézni (!), sétálgatni, két óra múlva megnéz újra. Büfézni már csak azért sem tudtunk volna lemenni, mert szenteste napján nem is volt nyitva, másrészt nekem egy ágyra lett volna égető szükségem, nem egy két órás, evéssel egybekötött andalgásra. Utólag mesélték mások is, hogy ez bevett szokás a Bajcsyban, simán elküldik a kismamákat lépcsőzni vajúdás közben. Így egy szavam nem lehetett, ha még büfét is beiktathattunk volna. A sétálgatás részt a nővérszobáig és vissza a szülőszoba biztonságot nyújtó közelségéig tartó táv egyszeri megtételével ki is pipáltuk, majd bevettem magam a folyosón terebélyesedő fügefa ágnyúlványai alá és mikor jött a fájás, Apa nyakába kapaszkodva lógtam, fekete polárfelsőjének rinocérosz logóját többszöri alkalommal jó alaposan szemügyre vehettem. Ő nem is tudta, hogy van ilyen a karján.
Látogatók jöttek mentek, néha a szülésznő is vetett egy-egy sajnálkozó pillantást ránk, és egyszer elmagyarázta, miért is fáj ilyen baromira ez a vajúdás: fentről tágultam lefelé, vagy bentről kifelé, a méhszájam makacsul tartotta az egy ujjnyi nagyságát, miközben a kis kobak már nyomakodott rendesen lefelé. 11 körül megszánt minket és megnézte, hol tart a tágulás. Mutatta az ujjaival karikát formázva, hogy mekkora, és a biztató mosolyból arra következtettem, hogy ez már talán nagyobb mint egy ujjnyi, mehettünk is a zöld szobába, ami a legkisebb volt és az égvilágon semmi alternatív eszköz nem fért bele, hiába a sok, előzetesen megismertetett szuper dolog, végül is egy szülőágyra vágytam, így nem kezdtem el firtatni, hogy akkor most min is fogom eltölteni a következő órákat. A fájásokat már csak előre görnyedve, markolva kapaszkodva, lábujjhegyre állva és a lábfejeimet valami idióta formában mozgatva tudtam csak elviselni. Ha Apa épp töltögette a papírokat, az ágynak támaszkodva markoltam, egy idő után már nem volt elég az ágy, Apa kellett és az ő polárfelsője a rinocérosszal.
Nemsokára megjött Móni is. Azért köszöntem neki, mielőtt megkérdeztem, hogy epidurált ugye majd lehet. Elsomolyogta magát, ő már akkor tudta, hogy nem lesz itt epidurál, mikor elindult otthonról. Úristen, én is az arra nincs már idő kategória lettem! Nem kell, én annál ügyesebb vagyok, csak kitolná a folyamatokat. Felfeküdhettem az ágyra, manuális vizsgálattal kezdte, amitől egy pillanat alatt megrepedt a magzatburok és zúdult ki a víz. Egy kis megkönnyebbülést éreztem. Aztán jöttek az újabb és egyre erősebb összehúzódások. Úgy éreztem, szétszakad a derekam, a csípőm, a combcsontjaim. Érdekes, hogy azelőtt mindig is azt gondoltam, a szülési fájdalmak megsokszorozott menstruációs görcsök, de ezeknek a fájdalmaknak közük nem volt hozzájuk, sőt, elöl én egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Móni adott egy "méhszájlazító" szurit, ami elvileg faros lett volna, de én akkor képtelen voltam egy centit is oldalra fordulni, így az oldalamba szúrt. Hozott ezután egy labdát is, hogy a gravitációt is bevonjuk a mókába, azon üldögéltem egy darabig. Itt már annyira fájt, hogy hiába is határoztam el, kemény csaj leszek, meg sem nyikkanok, hát jöttek az ősember hangok belőlem, legelkeseredettebb pillanataimban, mikor titkon azt kívántam, bárcsak elájulnék és vinnének a császárműtőbe, csak azt tudtam nyivákolni, hogy Móóóóóóónííííííííííííí! Nagyon fááááááááááááááááááááj! én ezt nem tudom végigcsinálni!!! Móni hihetetlenül kedves és empatikus volt, mindig tudta, mit szeretnék hallani, hogyan biztasson, simogatott, gyöngyömnek hívott, ami lehet, hogy most mulatságosnak hangzik, de akkor pontosan erre volt szükségem. A szülőágyról közben majdnem lehúztam az összes, szépen előkészített lepedőt és nájlont, mert Apa kezét a labdán ülve nem tudtam épp karmolászni. Móni kérdezte, nem érzem-e kábának magam. Bambán jeleztem a fejemmel, hogy nem, dehogynem, csak akkor ezt nem éreztem. A szuri valószínűleg olyan jól hatott, hogy az elkövetkező napok alatt is meglehetősen kábán tartott, mert visszagondolva olyan hülyeségeket csináltam, vagy éppen nem csináltam, hogy most nagyon szívesen visszatekerném az időt, hogy kicsit másképp csinálhassam őket. Például tuti nem adnálak oda a csecsemősöknek első éjszaka, mondván hogy aludni szeretnék... Ilyenkor képtelen aludni a frissen szült anya, a hormonok, az ösztönök nem hagyják, hiszen egy gyámoltalan újszülöttről kell gondoskodnia! A három nap alatt egy szemhunyásnyit sem aludtam, ellenben az első percektől meghatározó kontaktusról meg jól lemaradtunk és még meg is spékeltem azzal, hogy leadtalak éjszakára, pfff. Szóval kábának nem éreztem magam, de hirtelen azt kellett mondanom, hogy hányingerem van. Nem is értettem, honnan jött ez a sugallat, de Móni már szaladt is és fél perc múlva egy vesetálat láttam magam előtt, amibe abban a pillanatban érkezett is a korábban elfogyasztott csoki folyékony változata.
Mindig fura volt nekem a filmekben látni, mennyire leizzadnak a szülésben a nők, őszintén szólva, mint nagyon ritkán izzadó ember, túlzásnak is tartottam azt a sok hatásvadász verejtéket... na, most megtapasztalhattam, cseppet sincsenek eltúlozva azok a jelenetek, csatakos lettem tetőtől talpig, még a hajamról is csurgott a víz. Nagyon jó esett, ahogy Móni törölgette a homlokomat és a nyakamat. Ülök a labdán, Apa mögöttem, Móni mellettem, két fájás közt beszélgetni is tudunk. Menni kéne majd a kádba, de most vannak benne. Hatan vagyunk összesen a szülőszobákban. Nem csoda, jó kis dátum ez a december 24...
Vissza az ágyra, mert azt hiszem, elkezdődtek a tolófájások. Hú, de ki akar bújni ez a gyerek. Maga a nyomás nem fáj, csak ami utána van, mikor pihenni kellene, hát, az kemény. Olyan hangok jönnek ki belőlem, amiket még soha nem adtam ki. Jön a doki, készülődik mindenki. Aztán lelassulunk. Móni feltérdeltet az ágyra, kapaszkodjak Apa nyakába és úgy várjak ki 5-6 fájást (mennyit!!????), hogy érezzem, hova kell nyomni. Aztán mehetünk majd a kádba. Én innen sehová, egy tapottat sem. És valóban, itt a feje, hú, mennyi haja van, nem lesz kád, ezek már tényleg a tolófájások. Én már csak csukott szemmel vagyok jelen, csakis a kis fejedet látom magam előtt, ahogy szépen jön lejjebb és lejjebb, majd bújik kifelé. Móni szól, hogy ne a bokámba kapaszkodjak, hanem a térdembe, szót fogadok, tényleg így szokták csinálni mások is. Egyszer csak friss levegőt érzek az orrom alatt, Apa tartja nekem oda az oxigént. Jól esik. Ha nem a térdemet ragadom meg, Apa kezén ejtek újabb és újabb sebeket a szorításommal. Móni elszalad és a főorvossal jön vissza, aki rábólint az oxitocin bekötésére és megállapítja, hogy elfáradt a méhem. Nyomja a hasamat, présel kifelé, olyan érzés volt, mintha hullámoztatná, nem volt rossz, sőt, mondhatni, jól esett a segítség. Jól van, most lehet lazítani. "Nem tudok lazítani!" ordítom a fájdalomtól. És egyből elnézést is kérek, mikor már tudok civilizáltan is beszélni; "Nem gondoltam, hogy ennyire puhány vagyok." Á, dehogyis, nagyon jól csinálja. Megragadom a főov. karját, kapaszkodom belé, mert éppen ott ért a következő fájás, de tudatosítom közben magamban, hogy legközelebb jobbra kapjak, arra van Apa. Felkapcsolják a műtőlámpát, ha már van. És nyomok, nyomok, nyomok, levegő bent tart, nem fejbe, ez nem jó, fejbe ment, újból, nagy levegő, ide le, ide le, jó lesz, jó lesz, jaj, de szépen jön, következőre meglesz! Nem lett meg. Már semmit nem hiszek el nekik. Csak nyomok csukott szemmel. Végre! Apa látja a fejecskédet!!! Ettől hatalmas energialöketet kapok és nyomok tovább. És érzem, hogy jössz! Megállíthatatlanul jössz! Az a fránya köldökzsinór a nyakadon sem tud már visszatartani. Most már végig tudom csinálni. Fej, vállak, zutty a többi. Kinyitom a szemem és ott vagy! Pislogsz a világra, kicsit lilán és kicsit szomorkásan, hogy ott kellett hagyni azt a jó kis kuckót. Köszöntelek, "Hát, szia, kicsikém!" mindenki örül, Apa vedd elő gyorsan a gépet! Fényképek készülnek, orvosok viccelődnek: "A fényre kijött!", köldökzsinór, Anya fényképezi Apát miközben elvágja. Apa nagyon ügyesen helyt állt, semmi ájuldozás, rosszullét.
Bébikét rám helyezik, de sajnos gyorsan el kell vinni, mert nagyon fázik. Nem is kapjuk vissza, inkubátorba megy. A bőrszínen kívül minden APGAR érték maximális. Pihenek, jól érzem magam, felhívom az örömhírrel dédit, aki szintén ezen a napon született. Visszajön a doki, és ahelyett, hogy lesegítene az ágyról, bejelenti, hogy most egy kicsit kellemetlenkedni fog. Ja, hogy nincs vége? Varrni fog. És mivel könyökkel jött előre a kisasszony - akit szerinte ne hívjunk Eszternek, mert két barátnője is volt Eszter és nem túl jók az emlékei róluk -, szépen felszántott belülről is. Jó sok öltés lesz. De kellemesen elcsevegtünk két közös témánkról, a fotózásról és a szegedi diákévekről. Egy kis kézimunka a főorvos úrtól is a nehezebben hozzáférhető zugokban és kész, mehetünk a kórterembe.
A kórházi napok mindent egybe véve jól teltek. Kezdve onnan, hogy a kedves fiatal doki, teljesen saját kezdeményezésből, elintézte, hogy ne kelljen együtt feküdnöm azzal a két kismamával, akiknek a nagy-nagy családja naponta többször, de lehet, hogy haza sem mentek, vagy ötösével váltották egymást, ki-be járkált, hangoskodott, szemetelt, stb., stb. Szóval örök hálám ezért. Azt mondtam már, hogy a szoptatást sokkal-de sokkal komolyabban vettem volna, mint ahogy vettem. Szépen, nyugodtan telt a három nap, Tomi megkapta a Jeepet, te a cicádat és mindig nagyon jól esett, mikor jött Apa, Mami, Tomi, egyszer Orsi is.
Még sok mindent tudnék itt mesélni, például, hogy a fájdalommal együtt is mennyire csodálatos és megrendítő volt átélni ezt az elemi erőt, aminek én csak az eszköze voltam, de inkább veletek töltöm az időt, ha meg közben eszembe jutnak emlékek, vagy Apa lektorálja, még fogok bele írogatni. Csak el ne vesszen egyszer. Lehet, mégis ki kéne adatni könyvben? :P          

Anya: Végre kisütött a nap! Jó volt kint a napon játszani, Tomi?
Tamás: Ahha, élveztem a napot.

Teregetünk. Kezedben egy ruhadarab, talán egy alsó. "Egyáltalán mi ez?"

Apa vaníliás krémtúrót vesz elő neked uzsira, anya mondja, hogy igen, azt lehet, neki vettem, de kérek szépen egy kicsit belőle. Mire te: "Szívesen adok anyának abból." Az az áldott jó, két és fél éves kicsi szíved!!!

Adhatok neked egy puszit?
"Aha, persze."

Akarok neked segíteni a sarokpántos papucsodat felvenni. Kiveszed a kezemből: "Egyedül megoldom."
Ezeket mégis honnan???? :D

Eszter

2013. december 9-én, terhességem 38. hetében még mindig nagy dilemmában voltam, hogy milyen nevet is adjunk neked. Még mindig nem volt meg az az érzés, hogy kimondom a neved és megtelik a szívem azzal a bizonyos megnyugvással, hogy igen, EZ a TE NEVED. Apa és az én listámat összeadva kb. 40 névvel indítottunk. Amellett, hogy megvolt a réges régen kiválasztott és nagy egyetértésben ízlelgetett Lívia név is. Mígnem egy nap azt kellett olvasnunk valahol róla, hogy a jelentése rosszindulat, rosszakarat. Vagy kékes, ólomszínű. Az előbbiek annyira beárnyékolták a névválasztás örömét, hogy szép lassan letettünk arról, hogy ezen a néven szólítsunk. Butaság, tudom, az összes Lívia ismerősöm kedves, bájos, okos ember. De mégis. Így maradt a Réka, ami számomra egy kedves, szép név, benne éreztem azt a melegséget, játékosságot, amit szerettem volna érezni, mikor kimondom. A jelentése is baráti, patak, vagy akár úrnő is lehet, attól függően, melyik eredetét vizsgáljuk. 

No de 2013. december 9-én, mikor is annyira el voltam keseredve, hogy nincs még meg az az érzés, és veled sem tudom megkommunikálni, gondoltam, teszek egy próbát. Az arkangyalok segítségét kértem. Nagyon régen nem vettem a kezembe az angyalkártyákat. Meg is kellett előtte tisztítani a paklit, feltölteni az energiámmal, vagy mi (Apa simán emlékezett, hogy ezt meg kell csinálni vele!), és miközben egyenként megérintettem a lapokat, rácsodálkoztam, hogy jé, van külön Mihály arkangyal lap is, milyen erőteljes. Keverés közben kértem, hogy segítsenek neked megüzenni a neved. 

A lap, amit húztam, Mihály arkangyal lett...

Éjszaka, álmomban kristály tisztán kirajzolódott: ESZTER

(Vicces, hogy, mennyire működnek ezek a dolgok. Nem vagyok fanatikus spiritiszta, de nem is ellenkezem, ha épp ilyen csatornán érkezik az üzenet, amire várok.)

Mikor másnap hajnalban papírra vetettem ezt, potyogtak a könnyeim. Nem tudtam, mitévő legyek. Itt volt tisztán kivehetően az üzenet előttem, szépen is hangzott a vezetéknevünkkel, de még annyira új és váratlan volt, nem tudtam mit kezdeni vele. Csodálatos jelentése van, csillag, és valóban, rengetegszer néztem veled éjszakánként álmatlanul a csillagos eget, szinte az első pocakos hetektől kezdve. Lehet, már akkor üzentél nekem onnan. A novemberi Baba magazinban is csak egy E betű volt az ajándék ajtódísz, hiába is túrtam át többször a lapokat L vagy R betűt keresve... Olyan szép, ott lóg azóta is a gardróbszekrény ajtógombján és nagyon jó ránézni.

Nem fogadtam szót neked, Réka lettél. Csak remélni tudom, hogy nem hibáztam nagyot. Ha rád nézek, értem már az ESZTERt. Nagyon várom, hogy beszélgethessünk majd róla, addig meg rágom a körmeimet, hogy mit fogok kapni a szófogadatlanságomért. Mindenesetre megígértem, hogy a keresztleveledre rákerül majd a név. És ha már jogodban fog állni, meg is változtathatod majd. 

A pisi meg a traktor

Ma este valami nagyon megható dolog történt. 

Tomi, velem fürödtél (...vagyis én fürdettelek ma), játszottunk, beszélgettünk, aztán egyszer csak - gondolom, érezted, hogy pisilni kell -, megfogtad a kukidat, és úgy fiúsan, ahogy kell, elkezdtél pisilni. Erre én, hogy "Na látod, ennyi lenne az egész, csak éppen a vécébe kellene célozni, ami nagyon jó móka lehet ám!" Te egyből rávágtad nagy őzike szemekkel, hogy "Traktor!" Természetesen tudtam, miért mondod. Már hónapok óta ezzel próbálunk visszaterelgetni a wc-zés felé: egy doboz farm szettet vettünk neked tavaly ősszel, ami azóta a szekrényben várja, hogy végre játssz vele. Sokat meséltünk már róla. Ha sikerül a wc-be pisilni vagy kakilni, a tiéd lesz! Ha pedig csak simán ráülsz és nem történik semmi, azért meg csoki jár. Szegénykém, már nagyon rég nem ettél csokit. Apa nagyon szigorúan betartotta a játékszabályokat, képes volt előtted majszolni csokit, nem hatott rá a legszívbemarkolóbb, legmeghunyászkodóbb kérlelésed sem, Anya meg Mami szíve majd meghasadt, te viszont, mint Apa, hősiesen kitartottál az elveid mellett, inkább csendben továbbálltál és csoki nélkül maradtál, minthogy ráülj a wc-re.

Valamiért nagyon félsz megtenni ezt a lépést, sok-sok tiltakozás és sírás van már a hátunk mögött. De ma este a történet hirtelen pozitív irányt vett. Szóval pisilsz a kádban. Gondoltam, mit veszíthetek, próbálkozzunk újra. Igen, a traktor már nagyon várja, hogy végre találkozzon veled! És igen, csoki is lesz. Az mindössze annyiért, hogy ráülsz. Aztán beszélgettünk arról, hogy van tartálykocsi is a dobozban, meg boci is, és 2 vagy 3 traktor, már nem is emlékszem, és hogy mekkora járművekről is beszélgetünk egyáltalán. Nem akkora, mint a pedálos, amivel kimentünk ma homokot lapátolni, meg tűzoltókat nézni, hanem kicsi mecsi méretű, ami a kád peremén is el tud menni. Akkor egy kicsit egyezkedtél velem, hogy tulajdonképpen már megérdemled, hiszen most pisiltél ügyesen a kádba. De Anya kérlelhetetlen volt, a wc-be kell. Na, kipróbáljuk? 

"Igen!" 

"Tényleg???"

"Igen!"

"Ráülsz a szűkítőre és ott pisilsz?" 

"Igen, és kapok trakort. És csokit is kapok Anyától."

Itt sem hittem még igazán abban, hogy eljutunk a wc ajtajáig. Mondom, akkor megyek, előkészítem! Te meg hogy összeszeded addig a játékokat a kádból! (Azta!) Oké! Kiveszlek úgy kapucnis kifogóstul, és megyünk. És semmi sivalkodás. És ráültetlek a wc-re és szólok hangosan Apának és Maminak, hogy ezt nézzék! Ünnepélyes pillanat. Tomi a wc-n ül!!! Mindenki meghatódik, Mami karján futkos a hideg. Te pedig még őzikébb szemekkel, mosolyogva emlékeztetsz bennünket: Traktor és csoki. Megkapod a csokidat és mint egy kis királyfi a palástja alatt, elégedetten fogyasztod a győzelmi étket. És mikor elfogyott, nekiláttál a munkának: jött a pisi. Hát jöhetett a traktor is. Olyan boldog voltál. És mi is, hogy sikerült és hogy mennyire boldognak láthatunk. 

Most már csak az a kérdés, mi maradt meg benned a történtek után. Vajon folytatódik-e a jó széria, vagy úgy gondolod, végre ezt is letudtuk, megvan a traki, nem nyaggatnak többet a pisivel meg a kakival? Kíváncsian várjuk!  

Tummy blues

Hiányzik a pocakom. Na nem olyan kétségbeejtően klinikai módon, csak úgy icipicit szomorkásan. Hogy olyan jó volt. Hogy ilyen már nem lesz többet. Hogy még mindig milyen hihetetlen, hogy te voltál ott bent. Hogy éjszakánként álmatlan forgolódásaimban finoman jelezted, ha nem volt jó és kicsit változtassak a pozitúrán. Hogy mindig megállapítom, hogy itt és itt utoljára még pocakosan jártam. Hiányoznak a kis rutinjaink, a fürdés utáni pocakkenegetés, a szerdánkénti pocakfotózás..., milyen hülye is tud lenni az ember lánya. Hiszen itt vagy, teljes valódban, ott szuszogsz a kiságyban, belefúrod magad a könyökhajlatomba, vagy a szívem dobbanásait hallgatod szopi után. Lehet, hogy te is nosztalgiázol? 

Tamásról annyi mindent írtam már ilyenkorra, de ugye ismerjük a második gyerekek sorsát: nem jut már annyi idő, energia rájuk, mint a nagytesókra. Így kicsit tömörítve gyorsan bepötyögöm, hol is tartunk most. Aztán majd megbeszéljük..., addig kitalálom, mit hozzak fel mentségemre. Öt hetes vagy, nemsokára 6, tündéri kislány vagy, nyugodt baba. Ha sírsz, annak nyomós oka van. Legtöbbször éhes vagy, azért. Mivel kicsit túlaggódtam a táplálásodat, nemcsak kívülállóknak, de még saját anyádnak is meglehetősen dundusnak látszol. Most kicsit ragyamanci is vagy, mert valami a tejcsiben nem volt kóser, és tejkiütés formájában éktelenkedik a pofikádon. Remélem, nem viszket vagy fáj, mindenesetre kenegetem becsülettel. A fejedet már szinte az első naptól emelgeted, sőt, át is fordítod, ha már nem kényelmes az irány, de azt hiszem, ezt már írtam is. A mosolyod elképesztően cuki, mindig próbálkozom mindenféle trükköt bevetni, hogy kicsaljak tőled újabbakat, mert nem tudok betelni vele. De ez így volt bátyusnál is. Mindig jönnek elő az elfelejtett kis dolgok, amiket Tomival is átéltünk. Ja, és mint Tomi esetében: jó, hogy veled is felpróbáltunk 62-es rugikat, mert kiderült, hogy igen csak eljött az idejük. Szegénykém, pedig már látszott, mennyire feszülnek az 56-osok a lábfejeden. Jó, hogy most kaptunk egy csomó cuki 56-os rucit...

Tomi, ha nem dacolsz, és épp nem a bekattanós, dobálós, rongálós pillanataidat éled, továbbra is tünemény tesó vagy! Jó, tudom, 20 év múlva már nevetünk ezeken is. Mindig mindenben igyekszel segíteni és ezt mondod is: "Szeítek Anyának." Tegnap, mikor készültünk hármasban lemenni egy kis lapátolásra az új nyeles lapátoddal, ragaszkodtál ahhoz, hogy te öltöztesd fel hugit. Letettem őt a puffra, az overáljára, te meg szépen kezdted a sapival, azzal a szakszerű, elölről hátrafelé mozdulattal, ahogy egy sapkát ráügyeskedünk egy pici fejecskére. Igaz, hogy a fél arcán rajta maradt de én nagyon büszke voltam az én ügyes nagyfiamra. Ezután mondtad, mi következzen, szépen bepatentoltuk azt a 25 patentot, ami a kiskardigán és az overál nyílásait zárja, és már mehettünk is tovább a babakocsihoz, ahol megmutattad, hogy pontosan hová is tegyem Rékát. Lent is nagyon aranyos vagy, eddig még sosem kellett könyörögnöm, hogy gyere vagy ne csináld ezt vagy azt. Ha továbbra is így megy majd minden, egy rossz szavam nem lehet.