Szóval megérkezett hugi is. Amilyen felhőtlen és tökéletesen problémamentes volt a pocakosságom, nem terhességem, egy pillanatig sem éreztem tehernek, most bizony vannak pillanatok, hogy kicsit elkeseredek és bizony könnyek is potyognak. Biztos hormonális dolog is ez a pityergősség, de tegnap bizonyossá vált, amit gyanítottam, mert végre jött a doktornéni, és lemértük Rékát, hogy 9 napja, mióta meglátta a napvilágot, még egyszer sem tudott jóllakni, sőt, valójában éhezett szegény kicsikénk. Anya nem tudja őt jóllakatni a cicijéből. El is kezdtük a tápizást, de azt javasolták az okosok, hogy ne cumisüvegből adjak neki, mert akkor leszokik a ciciről, hanem pohárból. Hát, nem mondanám, hogy egy sikertörténet a poharas etetése egy gyenge kis testecskének: a folyadék java része szépen kicsurdogált a szájából. Estére már végleg elszakadt a cérna, zokogva és a bocsánatáért esedezve ragadtam meg a cumisüveget, hogy normális vagyok én, mit szórakozom, hiszen éhezik, és míg ő mohón itta a tápit az ölemben, én a könnyeimmel áztattam, közben pedig, hogy ne hozzam jobban rád a frászt, megpróbáltam elhüppögni neked, miért vagyok ennyire szomorú. Erre te odabújtál hozzánk, megöleltél minket és azt mondtad: Nem baj. Azt hiszem, ez a "Nem baj." tőled többet ért, mint az összes többi bátorítás és biztatás együttvéve, amit eddig kaptam. Ma már nyugodtabb vagyok, Réka is elégedettebb, kap tejcsit is tápit is, ügyes kis csajszi, szépen rendbe fogunk jönni mindannyian.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése