Előszó Rékához

Nem is tudom, meddig érdemes visszamenni az előzményeket tekintve. Hogy mi mindennek kellett egybeesnie, vagy csak egyvalami döntötte el, hogy Réka ránk találhasson... Talán nem is érdemes, egyszerűen így volt megírva. Sokat gondolkodtam ezen, míg vártam őt a pocakomban. De arra tisztán emlékszem, hogy egy márciusi napon - pardon - ülök a wc-n (mert a nagy gondolatok ott jönnek!) és végre kimondom magamnak, hogy kész, vége, nincs több ciklusszámolgatás, kísérletezgetés, reménykedés, hogy talán most. Még becsületből végigcsináltam egy cérnabeültetéses akupunktúra kúrát a télen, ezzel még tartoztam magamnak, mert 2005-ben, mikor a többiek a lombikos társaságból megcsinálták, valahogy nem gondoltam, hogy pont ez segíthetne, macerás az utazás, fáj is, nem kell ez nekem. Talán a Gondviselés terelgetett egyre közelebb az intézethez: mikor rászántam magam, hogy ezt még tisztességgel lezárom, újra megnéztem a térképen és elképedtem, milyen közel költöztünk hozzá 2008-ban. A doktornő felfigyelt az örök pesszimista hozzáállásomra, mindig igyekezett visszaterelni legalább egy lesz, ami lesz állapotba, azt hiszem, ez sikerült, és januárban úgy váltunk el, bárhogy is alakul a sorsom, majd adok hírt magamról. Szóval ez a nagy kinyilatkoztatás most teljesen más volt, végre őszintén ki tudtam mondani és el tudtam engedni a görcsös ragaszkodást, amit a számtalan ezt megelőző fogadalmam során ezek szerint nem sikerült. Hatalmas súly esett le ott a vállaimról, szabad voltam, elkezdhetek élni, nincs több akarás, csalódás, csak mi vagyunk hárman, Apa, Anya és Tamás, és majd jövőre jöhet a gólyahíres kistesó. 

A március amúgy egy igen hektikus hónap volt, és itt eszembe jut, amit a pszichológus mondott nekem, "Magának mentőznie kellene, mert krízishelyzetekben van toppon, ott kapcsol ki az az állandó feszültség, ami Magánál az alapjárat." Hát a március számomra ilyen volt. Ingáztam Pest és Bonyhád között, képzés, szereplés, programok; teljesen kifordultam a megszokott "szürke hétköznapjaimból". Még a HVG is írt rólunk egy félreértett facebook-os posztom miatt a nagy hóhelyzetben. Aztán lassan vége lett a hónapnak. Március utolsó szombat estéjén megnéztem a Django-t (Tarantino, Christoph Waltz... csak jó lehet) és közben eszembe jutott, hogy annyira el voltam foglalva a saját kis pörgésemmel, hogy Apára nem is jutott időm. Így a film után megszeretgettük egymást.

Aztán ahogy szokott lenni, a nagy pörgés után jött a lerobbanás. Április elején annyira legyengült a szervezetem, hogy egy benyalt vírus rendesen ledöntött a lábamról. Csak vánszorogtam és közben dühöngtem, hogy ennyi drága vitamin szedése mellett hogy lehetek ilyen nyápic, hogy jön egy kis szél és én már bele is betegszem. És csak nem akartam kilábalni belőle. Volt közben áprilisban egy Wekerlés gólyatali, még ott is elég ramatyul voltam, de azért a kedvenc focista lányokkal nem hagyhattam kis egy kis focit, viszont ki kellett állnom, mert egyszerűen nem bírtam az iramot. Itt még nem gyanakodtam, csak az jutott eszembe, hogy hoppá, hol is tartunk most a ciklusban?? Mert ugye annyira megfogadtam, hogy nincs több számolgatás, hogy teljesen meg is feledkeztem róla. Bizony hosszú, hosszú évek óta először fordult elő, hogy készületlenül flangáltam mindenfelé, mikor már igen csak időszerű volt! De nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a késésnek, hiszen ilyen pocsék fizikai állapot mellett nem csoda, hogy nem jött még meg. Aztán pár nap múlva szépen meg is jött. Illetve nem szokásosan, csak olyan maszatolósan és másfél napig tartott. Mégsem ez keltette fel a gyanút, hanem - most már viccesnek látom, de akkor egyáltalán nem így éreztem - mikor itt voltak nálunk Dia barátnőmék pár napra és elmentünk az IKEÁ-ba. Annyira kiborított az, hogy míg én a megszokott napirendünk felborulása miatt egyre türelmetlenebbül szerettem volna már kijutni és hazaérni, hogy Tamás lefekhessen, vagy fürödhessen vagy vacsorázhasson, vagy a fene se tudja már, mi volt épp soron, Dia és Lilla ráérősen jöttek mögöttünk, néha szem elől is veszítettem őket, és az ágyneműknél már Tamással is goromba voltam, bevártam őket és egy olyan hisztit levágtam, hogy nem ismertem magamra. Külön mentünk ki, mindenki jól megsértődve, de szerencsére ez csak a parkolóig tartott, ahol egymás nyakába borultunk, bocsánatot kértem, bőgtem, hogy én ilyet még sosem és ne haragudjon, ő meg hogy majd kibontunk egy újabb palack bort és jól berúgunk otthon. És itt kérdeztem meg az autót indítva, úgy gondolkodás nélkül, zsigerből, hogy "De mi van, ha terhes vagyok?" Persze elpoénkodtuk, mert ugye 10 év az 10 év, terhes, ugyan már... De a bort nem tudtam meginni. És a kávét sem másnap reggel. 

Diáék elmentek, mi pedig a szokásos szombati bevásárlásunkon úgy döntöttünk Apával, veszünk egy terhességi tesztet, csináltunk már ilyet, ezen ne múljon... Miközben vártunk az eredményre Tamással (igen, minden alkalommal elkísér a wc-re a mai napig), megint egy olyan érzés fogott el, amilyen még soha azelőtt: nyugodtan vártam, semmi szapora szívverés és verejtékezés, mint a lombikoknál, tudtam, hogy ez most más lesz. És brutál pozitív lett. Kisomfordáltam Apához a konyhába és nagy vigyorogva mondtam valami poénosat, amire már nem emlékszünk, valami olyasmi, hogy na, ezt most jól összehoztuk, egymás nyakába borultunk és vihogtunk, mint két idétlen kamasz. Apa is egyből tudta, hogy Django-hoz van köze, de mégsem nevezhetjük Djangonak, legyen akkor Kristóf, Christoph Waltz után. De persze nem éljük bele magunkat. Ehhez, mármint az utóbbi kijelentéshez végig tartottam is magam, néha már Apát is idegesítő módon, de kellett ez a védelem, hogy nyugodt maradhassak, ne egy paragép kismama legyek. Rábíztam magunkat a Jóistenre, Ő adta, Neki vannak velünk tervei. 

Bejelentkeztem a Forgács Intézetbe, mert náluk maradtam a lombikok után éves szűrésekre járni, és mielőtt megnéztük a Tanár úrral ultrahangon, mi a helyzet, Ibolya jól összepuszilgatott és ölelgetett, ő rutinos boszorkány, tudta már. Akkor láttalak először, egy kis giliszta egy fekete folt csücskében, lehettél úgy 3 milliméter. Hihetetlen, milyen utat tettél meg. Azt egy idő után tudtuk, hogy nekünk úgy nem lesz babánk, ha kívülről piszkálnak bele ebbe a csodába. Soha nem indult el egy kistestvérkéd sem a lombikok alatt. Gyengén muzsikált a petefészek, nem jól reagált a petesejt ICSI-re, vastag volt a zona pellucida, beágyazódás soha nem volt. Állítólag magától nem is érlelt már petesejtet a szervezetem. Te meg jöttél és átverekedted magad Anya heges jobb petevezetékén (mert a bal zárva van), megtaláltad a legjobb helyet, ahova bekuckózhattál, és megajándékoztál 9 csodálatos hónappal, amiből az émelygéseket, a hányásokat és az álmatlan csillagbámulásokat is szépnek tudom csak látni már.   

Arra is gondolok néha, hogy egy éve ilyenkor ismerkedtünk meg Vivi és Vince anyukáival, és valami olyan kezdődött, amitől szintén felengedtem, nem volt látványos és drasztikus, de én tudtam, hogy ez sokat jelentett, onnantól, hogy elmeséltem a történetünket nekik, nem csak úgy voltuk egymás mellett a játszótéren, és nem voltunk többé csodabogarak, teljesen természetesen fogadtak minket, pedig mennyi félelmem volt, hogy örökanyaként mindig kívülálló leszek. 

És eljutottunk oda, ami talán a legegyértelműbb oka Réka létezésének. Tamás. Ha nincs Tamás, a Gólyahír, Életetadónk, hiába is nem hittem soha abban az idegesítő mantrában, amit annyian, de annyian mondogattak nekünk, hogy meglátjátok, az örökbefogadás után lesz vérszerinti babátok is... biztos vagyok benne, hogy Réka nem minket választ. Ez tényleg igazolódni látszik. Csak nem kell hinni benne.