Ma jöttem csak rá, hogy elmúlt az az időszak is, mikor a pelenkázón azokat az édes kis nyöszörgős cincogásokat hallatta Tamás. Helyébe léptek a komolyabb, fiús gőgicsélős hangkieresztések - Anya legnagyobb gyönyörűségére -, sokuk széles vigyorral körítve. A hasfájós és táplálékkövetelős sikítások már komoly veszélyt jelentenek a hallójárataimra, kiváltképp mikor a visító kis fejecske a vállamon nyugvó pozícióból hirtelen a fülem felé veszi az irányt. Azért biztató, hogy a pocak már érezhetően jobban elboldogul a macerákkal.
Tegnap erőteljesen beindultak a lábikók is, ha ébren van bébike, szinte megállás nélkül rugdalózik velük. Épp a laptopot bámultam a földön ülve, mikor felfigyeltem arra, hogy hosszú percek óta csöndben van, csak a lábai járnak, mint a motolla, közben komoly tekintettel koncentrál, aztán...rotty...rotty...rotyotyotty: szépen kitornászta magából a kakkert! Egy nyikkanás nélkül. Borzasztóan büszke voltam az én nagy fiamra! A lábikók a kádban is rendesen tekernek, kezdi felfedezni a pancsizás örömeit is.
Most, hogy az előbb benéztem a kiságyába - mert nem alszik az ebadta kölke, Apával dumálnak - eszembe jutott még egy újdonság: már nem lehet csak úgy kislisszanni ám a szobából, az úrfi tudja, honnan jövünk, hol megyünk ki és simán végigkövet a tekintetével. Hol van az már, mikor az ágy sarkánál lestem, alszik-e már...Lebukunk egy pillanat alatt.
:-)) Boldog szülikéthónapot a Nagyfiúnak :-)
VálaszTörlés