Túl vagyunk az első pelenkázásokon is, végre megismerkedhettünk kicsi fiunk nyak alatti részével is. Ahhoz képest, hogy életemben nem pelenkáztam még csecsemőt, - kivéve egyszer, 2004-ben barátnőm végtelenül türelmes és megértő másfél éves kisfiát, aki zokszó nélkül kivárta azt a 7 percet, míg rájövök, hogy a pelenka ragasztócsíkjáról nem kell lehámozni a védőfóliát, mert az nincs neki, hanem egyszerű tépőzár elvén működik -, egész jól elboldogultam a feladattal, pedig most sem avattak be a pelenkázás rejtelmeibe. Láthatóan Tamás is élvezte, hogy kicsomagoltam abból a borzasztó angol pólyából, sőt azt sem bánta, hogy ide-oda forgatjuk, hogy megtaláljuk a kisinge széleit, biztos jól esett neki a "friss" levegő.
Ahogy visszabugyoláltam, vége lett az idillnek, arc sírásra torzul, vihar előtti csend, aztán kitör, a hangja egy az egyben olyan sivítás, mint amikor jönnek a gyűrűlidércek Frodóért azokon a repülő gyíkokon. Nem csodálkoztunk, mindez egy 6 négyzetméteres helyiségben történik, ahol figyelmességből ránk is csukják az ajtót, tehát röpke fél óra alatt olyan levegőtlenség lesz, hogy mi is úszunk a csatakos ruháinkban. De egyszer ennek is vége lesz. Holnap remélem, elkezdhetünk végre papírozni és felcsillan a remény a hazamenetelre.
Remélem, minden rendben ment :-)
VálaszTörlés