Hosszú hétfő

Reggel elmentem dokinéninkhez, mert mióta megszületett Bébike, a bal mellem úgy fáj, mintha boxzsáknak használták volna. Le is állítottam a Medela projektet, a továbbiakban rábízom magam Tamáskánk saturendszerére. Doktornéni azt mondta, nincs aggódni való, vegyem úgy, mintha hagyományos szoptató anyuka lennék kis mellgyulladással, jegeljem, lázcsillapító, ami ilyenkor kell...ha huzamosabb ideig fennáll, csinálunk egy mammográfiát...Hát jó.
Ma 200 km-t futott alattunk a kocsi. Pedig csak itt jártunk a környéken. Fél kettőre mentünk Battára találkozni Gabikával és Életetadónkkal, hogy onnan együtt elmenjünk az illetékes anyakönyvi hivatalhoz aláírni az örökbefogadást engedélyező határozatot, így a mai naptól előléptettek gyámmá, tehát mostantól én vagyok többek között a gyermek vagyonának kezelője vagy perindítási szándéka esetén a törvényes képviselője is. Mindez csupán szűk két órát és Gabika részéről erőteljes érdekérvényesítést vett igénybe.
Ezután elbúcsúztunk Életetadónktól, hát nem ment könnyek nélkül. Ajándékot is kaptunk: egy babanaplót és egy trendi, csajozós farmernacit. Nagyon jó volt hallani Tőle, hogy Gabi néni jó szülőket választott a Babának, és mi sem kívánhattunk volna jobb Életetadót, mint Ő, ezt kezdettől fogva éreztük.
Negyed hatkor indulás haza, bekapni pár falatot, csekkolni, hogy macska reggel óta előkerült-e, nem, még csavarog, aztán tovább a kórházba, ahol Tamás pillanatok alatt kisimította az összes idegszálunkat. Olyan tündér volt. Úgy kaptuk meg, hogy a pólyából félig kibontva lógott a csecsemős nővér karján, hogy tegye-e tisztába, mert ez a gyerek annyit eszik és kakál, hogy az szégyenletes, de másik nővérke biztosította őt afelől, hogy anyuka már csinálta, elboldogul majd vele. Nagyon elégedettek voltunk a hír hallatán, és tényleg szépen meg volt rakva az a pelus. Annyira édes, ahogy elvan, miközben pelenkázom. Aztán evett egy jó 60-ast, jó emberesen telerakta a friss pelust, jött egy adag buksi, rápihent, aztán kis nazgul téma (lásd augusztus 28., Frodó), ezt már tudjuk, mit jelent, pólyából kihámoz, műsoros pelust eltávolít, kising, pólya visszavarázsolva, öv ízlésesen megkötve, kész a kicsi Jedi. Aztán legnagyobb gyönyörűségünkre mosolyogva csicsikált egyet a karjaimban.
  

Vasárnap este

Újabb két nap telt el. Naponta kétszer bemegyünk a kórházba délutáni és esti etetésre. Tegnap óta feltűnően jól eszik bébikénk; úgy bepuszilja az 50 ml-jét, hogy azt öröm nézni és hallgatni. Jól meg is leptük a csecsemős nővéreket, alig hittek a szemüknek!

Túl vagyunk az első pelenkázásokon is, végre megismerkedhettünk kicsi fiunk nyak alatti részével is. Ahhoz képest, hogy életemben nem pelenkáztam még csecsemőt, - kivéve egyszer, 2004-ben barátnőm végtelenül türelmes és megértő másfél éves kisfiát, aki zokszó nélkül kivárta azt a 7 percet, míg rájövök, hogy a pelenka ragasztócsíkjáról nem kell lehámozni a védőfóliát, mert az nincs neki, hanem egyszerű tépőzár elvén működik -, egész jól elboldogultam a feladattal, pedig most sem avattak be a pelenkázás rejtelmeibe. Láthatóan Tamás is élvezte, hogy kicsomagoltam abból a borzasztó angol pólyából, sőt azt sem bánta, hogy ide-oda forgatjuk, hogy megtaláljuk a kisinge széleit, biztos jól esett neki a "friss" levegő.

Ahogy visszabugyoláltam, vége lett az idillnek, arc sírásra torzul, vihar előtti csend, aztán kitör, a hangja egy az egyben olyan sivítás, mint amikor jönnek a gyűrűlidércek Frodóért azokon a repülő gyíkokon. Nem csodálkoztunk, mindez egy 6 négyzetméteres helyiségben történik, ahol figyelmességből ránk is csukják az ajtót, tehát röpke fél óra alatt olyan levegőtlenség lesz, hogy mi is úszunk a csatakos ruháinkban. De egyszer ennek is vége lesz. Holnap remélem, elkezdhetünk végre papírozni és felcsillan a remény a hazamenetelre.      

Kórházi napok

Péntek van, rendes körülmények között ma jöhetnénk haza Tamással. Legalább Életetadónkat hazaengedték végre és újra láthatja a szeretteit. Picikénk nagyon jól bírja a kórházi létet, és a majd' 40 fokos hőséget; alszik, alszik, alszik, állítólag sírni is tud, de arra figyel, hogy ezt mi ne halljuk meg, eszik, alszik, mikor alszik, édesen grimaszol, mosolyog, vagy morcos arcot vág, és tündéri hangokat bocsát ki.
Ha minden jól alakul, hétfőn aláírhatjuk a papírokat és talán a hét közepén haza is mehetünk, végre együtt. Ezt kissé hátráltathatja az a szomorú és érthetetlen tény, hogy Életetadónknak a kórházban eltűnt a pénztárcája, minden fontos iratával együtt és a mai napig nem került meg. Amúgy 300 Ft ha lehetett abban a pénztárcában...

Day One

Hát megérkezett!!! Reggel 8:40-kor jött a telefon: burkot repesztettek. Fél tízre beértünk a kórházba, borzasztóan izgultunk, közben semmilyen információt nem kaptunk, csak néztünk, találgattunk a sürgő-forgó kórházi személyzet mozgásából,...nem egy kellemes állapot. Az orvosok, mint utólag kiderült, császár mellett döntöttek. Életetadónk sok áldozatot hozott ma, egyikünk sem számított császárra. Kicsi Tamás 11:54-kor látta meg a napvilágot, 47 centivel és 2700 grammal. Azt mondják, pici, persze, minden relatív, de biztató, hogy nem a koraszülött osztályra vitték, hanem szépen sorakozóba állították (tényleg szinte állítva teszik a pólyákat a kosarakba!) a többi időre érkezett újszülöttel. Apa szerint sem kicsi, mert ő is ennyi volt, mikor született (és lám, ma már szép szál, nyolcvan kilós, okos nagyfiú).
Mondtam már, hogy ma van a nyolcadik házassági évfordulónk?  
Holnap elkezdünk ismerkedni egymással!

Még két nap

Két nap van hátra az oroszlánból, holnapután már a szűz csillagjegy alatt járunk. Most mi lesz az oroszlános ágybetéttel???? Augusztus elején nem gondoltam volna, hogy 22-én még mindig itt fogunk tartani. Mintha valami lassú örvénybe keveredtünk volna, ami csak körbe-körbe visz minket. Lehet, hogy csak a holnapi napra vár kicsi fiunk, ő lesz az ajándék nyolcadik házassági évfordulónkra.

Végre megvan az autó

Ezúton szeretnénk ünnepélyes keretek közt kifejezése juttatni kicsi fiunk felé irányuló első komoly szülői elismerésünket: megvárta, míg megkapjuk a kocsit! Büszkék vagyunk Rád, Tamáska! Tegnap óta boldog tulajdonosai vagyunk egy csodaszép Hyundai ix20-as gépjárműnek és a vele járó, már majdnem üres pezsgős palacknak.    

Valami elindult

Tegnap meglátogattuk Életetadónkat, sok mindenről beszélgettünk. Minden elismerésem Őt illeti, hiszen már komoly fájásai vannak, de olyan hősiesen viseli, hogy két fájás közben képes egy jót nevetni a sok sületlenségünkön. Kicsit rosszul is éreztem magam, hogy a terhére vagyunk, de remélem, nem bánta, hogy meglátogattuk és "röpke" két órán át elszórakoztattuk.
Véglegessé vált a név. Elmondta, hogy múltkor, mikor a nevekről beszélgettünk, egy pillanatra sikerült Őt lesokkolni. Arról beszélgettünk, hogy mi miket írtunk anno a lapra, hogy mit szeretnénk (Ádám, tényleg ezt írtuk? Miért írtuk azt, hogy Ádám? Na mindegy, rég volt.) és hogy Neki mennyire nem jönnek be, de mit szólnánk a Dávidhoz? Hát, nem koccintottunk rá. Pár perccel később jutott eszembe, hogy hoppá, hát a Tamást, a legesélyesebbet még nem is mondtam. Megkérdeztem, mit szólna hozzá. Kicsit felvont szemöldökkel, félmosollyal bólogatott, mint aki nem akar megbántani egy újabb nemmel. Nos, kiderült, hogy rosszul olvastam a reakciójából, ami tulajdonképpen arról szólt, hogy derült égből egyszer csak rákérdeztem a számára legkedvesebb névre, mely egyébiránt az apuka neve is. Innentől fogva nem volt kétség, mi lesz a kisfiunk neve. Az élet apró csodái ezek az egybeesések.
Este mikor épp a Facebook előtt ültem, Gabika egyszer csak posztolt egyet: "Lehet, hogy ma még szülés lesz." Lefagytam. Illetve az egeret bírtam annyira megmozdítani, hogy egy stílszerű, ámbár a helyzet komolyságához képest kissé esetlen lájkot nyomjak rá... Egyszerűen se kép, se hang, nem tudtam semmit sem reagálni, miközben a többiektől sorra jöttek a kommentek. Aztán Gabika megírta, hogy lehet nekünk is drukkolni. Záporoztak a kommentek. Aztán végre megmozdult a többi ujjam is, de vagy ötször neki kellett futnom annak, hogy "Igen, mi jövünk. Vagyis Tamáska." Szóval a Facebookról tudtam meg, hogy hamarosan megszületik a kisfiam! Tud valaki ilyet mutatni még?
Életetadónkat este vitte be a mentő a kórházba. Gabival beszéltünk telefonon, hogy jobb reggel bemenni, mert ki tudja, hogy alakul az éjszaka, de amint megtud valamit, hív minket. Nem aludtunk túl mélyen. Reggel ötkor már mindketten forgolódtunk az ágyban, aztán fél hatkor úgy döntöttünk, kötelességünk a kismama mellett lenni a kórházban, akárhogy is alakult az éjszaka. Mivel autónk csak holnapután lesz, most is a buszos városnézést választottuk. Életetadónk még egyben volt, de legalább megcsinálták a ctg-t, amit szeretett volna, hogy megnyugodjon, minden rendben van. Elég lehangoló a hely, sajnáltam, hogy egyedül kell lennie egy olyan helyen, ahol a "Gólyahíres" szónak egészen más csengése van, ha nővér vagy orvos ejti ki, ezt mi is hallhattuk a saját fülünkkel. Van még mit tanulnunk nekünk, magyaroknak empátia terén.
Most ez a helyzet. Kissé kialvatlanul (haha, mennyire fogok még vágyni erre a fajta kialvatlanságra, mikor megtudom, milyen az igazi!), kissé zavarodottan, várunk és reméljük, minden úgy fog történni, hogy az mindenkinek a legjobb legyen.

Augusztus 9., kedd

Március 9-én, kedden születtem. Mint ma kiderült idevágó eszmecserénk közben, drága barátném, Anikó is kedden született, június 9-én. Ma augusztus 9. van, kedd. Na nem mintha bárkit is sürgetni szeretnék!

Medela

Ma megrendeltem egy brutál kórházi mellszívót, ami terveim szerint majd sikeresen indukálja a laktációmat, vagyis képes leszek saját cickóból szoptatni a babát. Ha már úgyis mindig az egekben volt a prolaktin szintem, gondoltam, ezt a hullámot meg kell lovagolni. Egy kis bibi van: a baba érkezése előtt 3-4 héttel el kell kezdeni stimulálni a mellet, minden nap 2-2,5 ÓRÁNKÉNT kellene fejni. Most egy pillanatra elképzeltem, hogyan mutatnék a hivatalban fejőstehénként, hát, nem mindennapi látvány volna. Ha valami csoda folytán egy laktációs szakember, gyakorlott Medela használó olvassa e sorokat, nagyon örülnék pár lelkesítő szónak, tanácsnak. Este elővettem a másik Medelát, az SNS "szoptanít" készüléket, hogy tanulmányozzam használatát, hogyan kell sterilizálni, és hasonló ijesztő dolgokat, közben a híradóban közlik, hogy ma van a szoptatás világnapja. Na tessék...

A második telefon

2011. július 29-én, pénteken újból megcsörrent Apa telefonja, végén Gabika gólyahírével. Egy kisvárosból érkezett az Életetadó, pont annyi idős, mint amennyi én voltam, mikor az első babánkat terveztük, 28. Megvolt a szombati program: megyünk Százhalombattára, találkozunk az Életetadóval.
Sosem tartott még ilyen sokáig eljutni Budapestről Battáig és ez nemcsak annak volt betudható, hogy autó híján busszal kellett utazunk. Tavasszal határoztuk el, hogy nehéz szívvel, de megválunk Igitől, hétéves Suzukinktól és egy csöppet nagyobb autóra váltunk. Július vége/augusztus elejére ígérték az új autónkat. Mr. Murphy régi ismerősünk, tudtuk, hogy most is számíthatunk rá, természetesen a telefon akkor csörrent meg, mikor régi autó eladva, új még futószalagon, ezen már nem is akadtunk fenn...Azért reméljük, a kórházból hazafelé nem a 123-as busz enteriőrjében gyönyörködhet majd családunk legifjabb tagja.
Életetadónk pocakja egy kisfiút rejt, 2-3 hét múlva várható a szülés. Első találkozásunkkor kölcsönösen szimpatikusnak találtuk egymást, nagyon megkönnyebbült, hogy nem "kockafejek" léptek be az ajtón. Ez bíztató! Reméljük a legjobbakat, reméljük, hogy a nehéz döntésben kitart eredeti szándéka mellett, reméljük, úgy lesz, hogy az mindenkinek a legjobb legyen.