Tegnap, a soron következő sáros pocsolyába hentergésed után nagyon csúnyán összevesztünk. Ilyenkor rettenetesen gyűlölöm magam, mert tudom én a szakirodalmat, a természetem mégsem arra visz ott és akkor; a szép szó, de már a csúnya szó sem ér célba. Inkább üvöltök és miért-miértezek, mintha meg tudnád válaszolni a kérdéseimet. Már megint, miért? Miért kell belefeküdni, miért nem bírsz csak úgy toporogni benne, mint más? Hogy miért csak te? Miért nem hallgatsz ránk? Miért nem gátol meg semmi de semmi az égvilágon? A jelszó: kitartani és következetesen tovább vinni! Tudom, a tiéd is ez, és jobban is csinálod, mint én, de elhatároztam, minden este úgy olvasom a trükkládát szülőknek, ahogy a Bibliát is kellene, míg egészen a tudatalattimba nem integrálódik az anyag.
De amiért ezt leírom, és nekem EZ marad meg belőle: délután visszamentünk a tett helyszínére. Mert a lóra is visszaülünk, ha ledobott. Én sétálok, te gurulsz a járgányodon, van nálam kis nasi keksz is, mint egy kutyatrénernél, jó kisfiú kap finom falatot. Menet közben kinyújtod felém a kezed. Á, adok kekszet, tessék. De nem az kell. A kezemet fogod meg. És nem engeded el, így megyünk, egészen a játszótérig. Hát ez az, ami minden magyarázatnál többet ér nekem. A szívem túlcsordult, és könnyes szemmel öleltelek és csókoltam azt a betyár kis buksidat. Ebben benne volt minden. Hogy szeretsz még, hogy jó leszel és teljesen tisztában vagy azzal, mit jelent kettőnknek ez a pillanat. Leültem a padra és hosszú percekig csak néztelek csendben. Nem érdekelt már az a hülye pocsolya. És te sem kerested. Ellenben Vivi elé álltál és nagy büszkén az arcába mondtad, hogy AAAALDI! Mert ott voltunk reggel a megnyitóján és kaptunk szép kék lufit is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése