A tapasztaltak prompt és hatékony visszaforgatása a gyakorlatba, avagy útmutató nehezebb napokra

Anya ma jó tanuló volt. Rögtön egy dicsérettel kezdett, amitől szárnyakat kapott.

 

Reggel elmentünk a Wekerlére, hogy meglátogassuk a Csigazáhat, ahol jelenlegi elkézeléseim szerint szívesen eltöltesz majd néha egy kis időt kortársaid és Timi néni társaságában, mert a közösségi szocializációra ugye szükség van, hogy minél zökkenőmentesebben éljük meg az óvodai beilleszkedés nehézségeit, hogy felvértezzük magunkat a bacik ellen, és hogy egy kicsit elszabaduljunk anyától, aki egy nyivákoló kis csomagot tologat a babakocsiban, akivel semmi izgalmasat nem lehet csinálni.

Miközben a kis utcákat róttuk a találkozó előtt, te a bicajodon, én utánad bandukolva, egyszer csak megállsz, és azt mondod:
"Anya! Ájj! Buc!"

"Busz? Hol, nincs is itt busz."
"Púc! Púc!"

És mire odaérek hozzád, megfogod a kezem és csücsöríted a kis szádat, hogy puszit adj nekem. Azóta is lebegek a föld fölött. Ráadásul az idő sem lehetett volna tökéletesebb, gyönyörű napsütéses őszi reggelen a szép kis wekerlei házak között kaptam egy puszit csak úgy az én gyönyörűszép, okos tündér fiamtól! 

 

Na, ez volt a dicséret része, most jön a tanulás és alkalmazás. Megnéztük a helyet, beszélgettünk Timi nénivel, jól elvoltál, kérdésemre, hogy szívesen játszanál-e majd még itt, határozott igennel válaszoltál, vagyis úgy néz ki, neked is tetszett a Csigaház. Kicsit még játszottunk a téren is, aztán megvettük a kisboltban a palacsintához valókat. Legutóbbi tapasztalatunkat felidézve gyorsan a kezedbe nyomtam egy kosarat, amit kötelességtudóan hoztál is pár lépés erejéig, így nem maradt kezed a polcok átvizsgálására. Mikor hirtelen felszabadultak a kis matatók, gyorsan ki is adtam a következő feladatot: te pakolsz a kosárba. És lám, működött! Igaz, került bele egy-két palacsintához nem igazán szükséges árucikk is, de mire való anya keze, ha nem arra, hogy visszakerüljenek a polcukra. Aztán odaszóltál a néninek a felvágottas pult mögött, hogy jöjjön ki onnan, de szerencsére nem vette magára. A kasszánál is eszembe jutott egy fantasztikus ötlet, te leszel a hátizsák felelős. És ez is bevált! Olyan katonásan álltál anya mellett, hátadon a nagy zsákkal, egy lépéssel sem tágítva, hogy öröm volt nézni. Hát így könnyű! Ennyi az egész???
Aztán itthon, mikor kiszálltunk az autóból, azért rákezdtél a szokásos verklire, visítva, toporzékolva követelted a slusszkulcsot, majd látván, hogy nincs rá esélyed, a földre ültél nagy dulifulival. És anya, mivel még mindig a föld fölött lebegett az ő tündér fiacskája puszijától, és mert jó tanuló módjára igyekszik, fogta magát, föléd hajolt, megsimogatta a buksidat, és elmesélte, milyen boldog, hogy kapta tőled a Wekerlén azt a puszit. Ez a lépés eléggé meglepett téged, mert egyből felderült a kis méregzsák arcod. Felmentem a lépcsőn, és a tetejéről megkérdeztem, mi lenne, ha most jönne egy autó és pont oda szeretne parkolni, ahol ücsörögsz. Jujujujjj. Na, azzal a lendülettel már ugrottál is fel, és szaladtál felém nagy komoly arccal, hogy hogyan is lehettél ilyen felelőtlen, hogy egy parkolóhelyre ültél le. És láss csodát, pont kanyarodott is be egy autó, hogy parkolóhelyet keressen magának. Ha anya nem ilyen okos, akkor mondjuk csak felkapott volna téged és a biciklidet, és nagy méltatlankodva felcipelt volna a lépcsőn, és még egy kis rúgkapát, vállonharapást és hajhúzást sem úszott volna meg közben. Milyen szép is így az élet! 

 

Anya ma elégedett lehet magával, mert ügyesen alkalmazta azt, amit az okos bácsiktól és néniktől már annyiszor olvasott, hogy a kétévesek világában mindent a pillanat határoz meg, és ha még kellő nyugodtsággal és energiával is fel van vértezve a találékony szülő, úgy csuda dolgokra lesz képes. Ha majd egyszer te is apuka leszel, emlékezz ezekre a szavakra és meglátod, te is tudsz majd varázsolni!