A tapasztaltak prompt és hatékony visszaforgatása a gyakorlatba, avagy útmutató nehezebb napokra

Anya ma jó tanuló volt. Rögtön egy dicsérettel kezdett, amitől szárnyakat kapott.

 

Reggel elmentünk a Wekerlére, hogy meglátogassuk a Csigazáhat, ahol jelenlegi elkézeléseim szerint szívesen eltöltesz majd néha egy kis időt kortársaid és Timi néni társaságában, mert a közösségi szocializációra ugye szükség van, hogy minél zökkenőmentesebben éljük meg az óvodai beilleszkedés nehézségeit, hogy felvértezzük magunkat a bacik ellen, és hogy egy kicsit elszabaduljunk anyától, aki egy nyivákoló kis csomagot tologat a babakocsiban, akivel semmi izgalmasat nem lehet csinálni.

Miközben a kis utcákat róttuk a találkozó előtt, te a bicajodon, én utánad bandukolva, egyszer csak megállsz, és azt mondod:
"Anya! Ájj! Buc!"

"Busz? Hol, nincs is itt busz."
"Púc! Púc!"

És mire odaérek hozzád, megfogod a kezem és csücsöríted a kis szádat, hogy puszit adj nekem. Azóta is lebegek a föld fölött. Ráadásul az idő sem lehetett volna tökéletesebb, gyönyörű napsütéses őszi reggelen a szép kis wekerlei házak között kaptam egy puszit csak úgy az én gyönyörűszép, okos tündér fiamtól! 

 

Na, ez volt a dicséret része, most jön a tanulás és alkalmazás. Megnéztük a helyet, beszélgettünk Timi nénivel, jól elvoltál, kérdésemre, hogy szívesen játszanál-e majd még itt, határozott igennel válaszoltál, vagyis úgy néz ki, neked is tetszett a Csigaház. Kicsit még játszottunk a téren is, aztán megvettük a kisboltban a palacsintához valókat. Legutóbbi tapasztalatunkat felidézve gyorsan a kezedbe nyomtam egy kosarat, amit kötelességtudóan hoztál is pár lépés erejéig, így nem maradt kezed a polcok átvizsgálására. Mikor hirtelen felszabadultak a kis matatók, gyorsan ki is adtam a következő feladatot: te pakolsz a kosárba. És lám, működött! Igaz, került bele egy-két palacsintához nem igazán szükséges árucikk is, de mire való anya keze, ha nem arra, hogy visszakerüljenek a polcukra. Aztán odaszóltál a néninek a felvágottas pult mögött, hogy jöjjön ki onnan, de szerencsére nem vette magára. A kasszánál is eszembe jutott egy fantasztikus ötlet, te leszel a hátizsák felelős. És ez is bevált! Olyan katonásan álltál anya mellett, hátadon a nagy zsákkal, egy lépéssel sem tágítva, hogy öröm volt nézni. Hát így könnyű! Ennyi az egész???
Aztán itthon, mikor kiszálltunk az autóból, azért rákezdtél a szokásos verklire, visítva, toporzékolva követelted a slusszkulcsot, majd látván, hogy nincs rá esélyed, a földre ültél nagy dulifulival. És anya, mivel még mindig a föld fölött lebegett az ő tündér fiacskája puszijától, és mert jó tanuló módjára igyekszik, fogta magát, föléd hajolt, megsimogatta a buksidat, és elmesélte, milyen boldog, hogy kapta tőled a Wekerlén azt a puszit. Ez a lépés eléggé meglepett téged, mert egyből felderült a kis méregzsák arcod. Felmentem a lépcsőn, és a tetejéről megkérdeztem, mi lenne, ha most jönne egy autó és pont oda szeretne parkolni, ahol ücsörögsz. Jujujujjj. Na, azzal a lendülettel már ugrottál is fel, és szaladtál felém nagy komoly arccal, hogy hogyan is lehettél ilyen felelőtlen, hogy egy parkolóhelyre ültél le. És láss csodát, pont kanyarodott is be egy autó, hogy parkolóhelyet keressen magának. Ha anya nem ilyen okos, akkor mondjuk csak felkapott volna téged és a biciklidet, és nagy méltatlankodva felcipelt volna a lépcsőn, és még egy kis rúgkapát, vállonharapást és hajhúzást sem úszott volna meg közben. Milyen szép is így az élet! 

 

Anya ma elégedett lehet magával, mert ügyesen alkalmazta azt, amit az okos bácsiktól és néniktől már annyiszor olvasott, hogy a kétévesek világában mindent a pillanat határoz meg, és ha még kellő nyugodtsággal és energiával is fel van vértezve a találékony szülő, úgy csuda dolgokra lesz képes. Ha majd egyszer te is apuka leszel, emlékezz ezekre a szavakra és meglátod, te is tudsz majd varázsolni!

 

 

Ámmáci és Pápápác

Újabb szókincs-gyarapodási hullámot tapasztalhatunk mostanában nálad, ami nagyon izgalmas és élvezetes számunkra. Egyszerűen nem tudok betelni azzal a csodával, ahogy az anyanyelv - és hellyel-közzel már egy második nyelv - napról napra egyre több hajtásával színezi ki mindennapjainkat. Hogy olyan szavakat formálsz meg, amiket nem is tanítottunk kifejezetten, vagy a kis kezdetleges mondataid, vagy a lemásolt sóhajaid és sopánkodásaid, jaj, annyira imádom ezeket! Elkezdtél becézgetni is. Van ugye apuci meg mamuci, és amit most kezdtél el néhány napja mondogatni, az te magad vagy: Ámmáci. Kár, hogy a magyar nyelvben nem tudjuk a rövid és hosszú "á"-t megkülönböztetni, így csak ebben a formában tudom megörökíteni, pontosabb kivitelezését reményeim szerint sikerül majd hangfelvétellel is rögzíteni, mindenesetre tündéri, ahogy mondod, ha éppen rólad van szó vagy hevesen követeled, hogy te magad csinálhasd az adott műveletet.

Kedvenc mesefigurád pillanatnyilag Pápápác vagyis Postman Pat és a cicája. Emlékszem, úgy 15 éve, mikor Angliában voltam, Roryval kitaláltuk, hogy úgy a legviccesebb énekelni a zenéjét, ha vég nélkül csak a Postman Pat, Postman Pat, Postman Pat részt énekeljük. Ezzel nagyon hatásosan lehetett cukkolni a nagyobb testvéreket, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a karma ilyen téren is visszaüt: büntetésből most minden lefekvéskor ezt kell énekelnem. Na jó, nem is akkora büntetés, mert így legalább rendesen megtanultam az egész nótát... és még egész jól bírom! Pápápácnak hívod ennek megfelelően a magyar postás bácsikat is, és hangosan kiáltod az utcán a varázsszót, ha meglátsz egy zöld (nem is mindig postás) furgont vagy postás Józsi bácsit a biciklijén. 

Egy másik kedvelt időtöltésed, hogy Jeep-eket nézel videón, ahogy a leglehetetlenebb terepeken, sziklákon, vízmosásokban másznak és evickélnek keresztül, amit nagy "fúúú"-kkal meg "ajjaj...ajjaj"-okkal kommentálsz. Meg persze ott vannak még a markolók, traktorok, buszok, motorok is, hogy változatosabb legyen a programkínálat.

Ágy, telefon és szerető gondoskodás

Ó, és majd' elfelejtettem, lassan egy hete már a nagyfiús ágyadban alszol! Megálmodtam, milyen kéne, posztoltam a facebookon, 10 perc múlva kaptam is egy üzenetet, hogy valakinek pont van egy olyan ágya, már csak a szállítást kellett megoldanunk, és a hét végére már itt is volt az ágy. Aztán a következő hét vége felé a csavarokat is meghozta a postás bácsi, mert ha még azok is jöttek volna az ággyal együtt, lássuk be, túl unalmasan alakult volna a dolog. Szóval összeszereltük, te is segítettél ám, és szeptember 7-én, szombaton azt mondtad - bár nem pontosan ezekkel a szavakkal -, hogy abban szeretnéd délutáni álomra hajtani a fejed. Hát, kipróbáltuk, lesz, ami lesz. És nem jöttél ki. Néztünk apával egymásra, kuncogtunk jókat, és alig vártuk, hogy megleshessünk végre. Te szépen magad alá gyűjtötted a párnát, a takarót és a két nyuladat, és ugyanúgy szundikáltál a kupacod tetején, akárcsak egy nappal előtte a rácsosban. És ez így megy már hatodik napja, hallani sem akarsz arról, hogy a rácsosban aludj, hiszen azt már odaadtad a babának, az most már az övé.

Még valami eszembe jutott. Bicajozás közben néha rád jön a telefonálhatnék. Miért is ne, ha az embernek eszébe jut valaki, és nincs épp mellette, hát felhívja, ha nagyon fontos a közlendője. Látom, hogy valami jófajta okostelefonod lehet, érintőképernyős. Tartod a kis markodban, pontosan úgy, mint apa meg anya is szokta, pötyögsz rajta, füledhez emeled és nagyon komolyan telefonálsz. Általában apát hívod, mikor kérdezlek, hogy kivel beszélsz. Aztán indulsz tovább a bicajjal, kezedben még mindig a láthatatlan telefonnal, mondom, tedd el, mert így egy kézzel nem tudsz jól kormányozni. Megállsz, és akkurátusan belehelyezed a bal zsebedbe. Én meg sokadszorra, ilyenkor is megzabállak magamban.

Na és hogy milyen gondos gazdi vagy! Az állataid, legyen az a plüsscica vagy a lovak egyike, vagy bárki, akinek feneke van, bizony gyakran kakilnak. Milyen szerencse, hogy pont ott vagy mellettük és segítesz nekik erőlködni, ha szorul a téma, tartod a kezedet, nehogy a kanapéra pottyanjon, mert ugye oda még pucér popóval sem ülünk le, nemhogy ott végezzük el a nagydolgot, aztán ha kijött, szaladsz vele a szemeteshez, mostanában pedig inkább a wc-hez, mert helyretettük közben, hogy csak a pelust dobjuk az előbbibe, ha meg tisztán a kezedbe pottyan a cucc, az mehet egyenesen a fajanszba. Hát, ilyen komoly dolgok történnek, kérem minálunk.   

A végén mindig kisüt a nap

Tegnap, a soron következő sáros pocsolyába hentergésed után nagyon csúnyán összevesztünk. Ilyenkor rettenetesen gyűlölöm magam, mert tudom én a szakirodalmat, a természetem mégsem arra visz ott és akkor; a szép szó, de már a csúnya szó sem ér célba. Inkább üvöltök és miért-miértezek, mintha meg tudnád válaszolni a kérdéseimet. Már megint, miért? Miért kell belefeküdni, miért nem bírsz csak úgy toporogni benne, mint más? Hogy miért csak te? Miért nem hallgatsz ránk? Miért nem gátol meg semmi de semmi az égvilágon? A jelszó: kitartani és következetesen tovább vinni! Tudom, a tiéd is ez, és jobban is csinálod, mint én, de elhatároztam, minden este úgy olvasom a trükkládát szülőknek, ahogy a Bibliát is kellene, míg egészen a tudatalattimba nem integrálódik az anyag.    

De amiért ezt leírom, és nekem EZ marad meg belőle: délután visszamentünk a tett helyszínére. Mert a lóra is visszaülünk, ha ledobott. Én sétálok, te gurulsz a járgányodon, van nálam kis nasi keksz is, mint egy kutyatrénernél, jó kisfiú kap finom falatot. Menet közben kinyújtod felém a kezed. Á, adok kekszet, tessék. De nem az kell. A kezemet fogod meg. És nem engeded el, így megyünk, egészen a játszótérig. Hát ez az, ami minden magyarázatnál többet ér nekem. A szívem túlcsordult, és könnyes szemmel öleltelek és csókoltam azt a betyár kis buksidat. Ebben benne volt minden. Hogy szeretsz még, hogy jó leszel és teljesen tisztában vagy azzal, mit jelent kettőnknek ez a pillanat. Leültem a padra és hosszú percekig csak néztelek csendben. Nem érdekelt már az a hülye pocsolya. És te sem kerested. Ellenben Vivi elé álltál és nagy büszkén az arcába mondtad, hogy AAAALDI! Mert ott voltunk reggel a megnyitóján és kaptunk szép kék lufit is.      

te + én

Nem tudom, vajon Nellike szívbemarkoló zongorázása a fejem fölött, vagy az elmúlt napok történései hoztak ilyen melankolikus hangulatba, leírok most pár sort neked. Azért neked és nem Neked, mert ez a kisbetű nekem mindennél közvetlenebb és bensőségesebb kisbetű, túl a formalitások távolságtartó szabályain; ebben a kisbetűben benne van minden vágyam, hogy a lehető legközelebb érezhesselek magamhoz. 

Ha majd nagyobb leszel, már meg tudod fogalmazni, mi bánt. Most inkább lerántod Lajost a motorjáról, vagy elkapod Ákit a homokban. Én kitartóan abban hiszek, csupán a túlcsorduló érzelmeidnek próbálsz így utat engedni és nem bántani akarsz másokat. Már kezdünk kapni is a fejünkre ezekért, de akik ismernek, elfogadnak minket így is és ez az, ami igazán számít. De már nagyon várom azt az időt, hogy el tudd mondani, mi nyomja a lelked. Lesz olyan, hogy világgá akarsz menni, hogy másik anyukát akarsz, de tudd, hogy amíg én itt vagyok, egész lényemmel szeretni és segíteni foglak az utadon, és ezen nem változtat semmi sem.