Legfrissebb megfigyeléseim

Megint összegyűlt egy csokorra való, megörökítésre váró kis szösszenet. Kezdjük tán a változatlan pedantériáddal és kiváló megfigyelő képességeddel. Fürcsi közben előszeretettel ragadod meg a habfürdős flakonokat és ha nem vagyok elég éber, már döntöd is a tartalmukat a kádba, de ha olyan napunk van, fogod és rögtön teszed őket át a mosdókagylóba, ahogy anya szokta, hogy mentse őket előled, és még rám is mordulsz, hogy már megint elfelejtettem. Ha pedig azt mondom, tedd szépen vissza őket a helyükre, szépen vissza is teszed, esztétikusan beigazítva a kád sarkába, majd visszacsücsülsz a vízbe, majd ugyanazzal a lendülettel újra felállsz, mert észreveszed, hogy az egyiknek nem az eleje néz kifelé, gyorsan meg kell fordítani. Vagy ha Kornél száraz eledelének kiporciózása után apa véletlenül nem úgy teszi vissza a dobozt a hűtő tetejére, hogy a cicák nézzenek kifelé, máris figyelmezteted őt, hogy meg kellene igazítani.

Ha teregetünk, kapásból megmondod, melyik ruhadarab kié. Még akkor is, ha kifordítva vagy félbehajtva teszem a kötélre. Ja, nem én kérdezlek, csak úgy mondod, szépen egymás után.

A mérlegre sem csak úgy tessék-lássék módon állsz rá, nagy-nagy koncentráció és erőkifejtés közepette addig igazítgatod a kis talpaidat rajta, míg azok pontosan a kijelölt területen nem állnak, mert ugye apa és anya is így állnak rá, hogy pontosan megmérje a zsírszázalékukat és a BMI-jüket.

Egyre jobban izgatja a fantáziámat, hogy beszerezzünk neked egy kiskonyhát. Nem rejtem véka alá, anyád büszke lenne rád, ha séf lenne belőled, de ha csak hobby szinten űznéd a konyhaművészetet, hát egye fene.  Mindenesetre szemmel láthatóan élvezed a konyhai sertepertét. Míg az IKEÁban voltunk Diával és Lillával, alig lehetett veled bírni, úgy pörögtél, de mikor megláttad a minikonyhát a kis igazi edénykékkel, mintha kicseréltek volna, hosszasan elbíbelődtél a különböző konyhai folyamatokkal, és olyan finom répát főztél, hogy a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.

A főzés mellett azért az autószerelés, vagy egyáltalán bármi szerelése továbbra is nagy szerelem. Tegnap képes voltál lehasalni a porba, csak hogy jobban hozzáférj a motorod kerekéhez a bot-csavarhúzóddal. Hiába is mondtam, hogy guggolva csak másfél centi lenne a különbség, én ehhez nem érthetek. Apa becses Aston Martin Vanquish-ét is olyan átéléssel tudod szerelni, jó alaposan, makro módban átnézve, hogy szerintem nemcsak apa, de Aston is megbocsátotta már neked, hogy többé nem a vitrin az otthona.

A betyár üzemmódról is muszáj egy-két szót írnom. Az utóbbi néhány hétben az a fixa ideád a játszótéri pajtásaiddal, hogy ha sapka vagy kendő van a fejükön, attól meg kell szabadítanod őket. Ezt sajnos a többség zokon is veszi és ha anya nem elég gyors és határozott, bizony potyognak a könnyek. Szerencsére itt a jó idő és eltűntek a sapik... és ez a hét különösen nyugalmasra sikeredett ebből a szempontból. Van egy Lívia nevű kislány babakocsiban levegőzik. Neki még van sapija. Szereted őt nézegetni, látom, hogy alig bírsz a kezeiddel, elindulnak, aztán lefogod őket, majd úgy csinálsz, mintha a karját szeretnéd megsimogatni, de látom, hogy a szemed a sapkáján van, na ilyenkor odébbállunk. Líviáról jut eszembe, a néni, aki vigyáz rá, meghallotta, hogy mondom, esélyes név, ha kishugi lesz, erre Áron anyukája is bekapcsolódik, és rögtön kérdezi, hogy mikor lesz. Hát, elmondtam röviden a történetünk lényegét, és mindketten nagyon megdöbbentek. Tudod, miért? Mert a néni épp azt akarta mondani, mennyire hasonlít a kisfiú az anyukára, itt a szájuknál meg az arcuknak itt az orruk melletti vonala, az különösen. Zsuzsi pedig már megállapította korábban, hogy mennyire egy a mozgásunk és úgy mész, mint anyád. Aztán beszélgettünk még kicsit, aminek anya nagyon örült.

Vicces ez a skype, ti vagytok a skype generáció. Mikor mi voltunk gyerekek apával, csak a sci-fikben láttunk olyat, hogy a szereplők a tévé képernyőjén keresztül beszélgetnek egy másik szereplővel. Neked ez már természetes. Mesélem maminak, hogy mi minden történt, te végig engem nézel, és újra átéled a kaszálógépekkel való találkozásunk minden részletét, majd a végén odafordulsz a tévén mamihoz, hogy büszkén begyűjtsd a sok Hű-t, meg Aztá-t! Azt még nem érted, hogy a puszit nem a képernyőre kell nyomni vagy hogy mami sajnos nem érzi ott, ha megsimogatod az arcát, de nagyon ügyesen integetsz és mutatod amit  kérünk, hogy mutass meg neki és Orsinak.

Míg várunk a szavakra...

Csúnya, csúnya Anya! Hát, én is beleestem abba a hibába, hogy akaratlanul is hasonlítgatok és türelmetlenkedek. Úúúúgy várom már, hogy szólj hozzánk, hogy azt a rengeteg mondanivalódat, véleményedet és gondolatodat, ami abban az okos kis fejedben megfogalmazódik, ki tudd végre mondani! Nagyon mondanád, ezt mindenki látja, akinek az életében neked is jutott szerep, hogy kézzel-lábbal-arccal mondod, épp csak a szavak hiányoznak. Míg nem hallottam Vince tökéletesen megformált markoló-ját, majd Vivi édes kamion-ját, nem vágytam így erre, de ma hallottam, és énisénisénis akarom hallani a te markolódat és a te kamionodat!

De míg megérkeznek a szavak, kiélvezzük mindazt, amit azok nélkül nyújtasz. Annyira édes vagy, mikor odaállsz valaki elé, legyen az egy családtag, egy barát, vagy mondjuk egy kutya, és felemeled egyik karod azzal a Tamásos, ég felé nyitott tenyérrel, másik kezed a hátad mögött, mintha éppen közölni szeretnéd tudományos kutatásaid legújabb eredményeit, majd egy hmm-hmm-vel nyugtázod mindezt. A hmm-hmm-nek is vannak változatai; van élesen felmenő, első hmm és rövidre záró, második hmm, olyan "jajjmitörtént"-szerű jelentéssel, de van amolyan "c'est la vie"-féle felütéssel bíró hmm-d is.  Már alig várom, hogy bővebben is kifejtsd őket!

Ha felemelt hanggal megbántunk, mert meghúztuk a határt és nincs tovább, mindkét kezedet beveted, hogy a lehető legmélyebb szánalmat keltsd bennünk: lassan, leszegett fejjel lépkedsz, könnyeid két kitárt tenyered közé hullanak..., már-már vallásos attribútummal átitatott testtartást veszel fel, míg körülbelül fél perc múlva megkapod a sikeresen kivívott engesztelő ölelést, simogatást és puszit, majd rövid eszmecserénk után visszafogottabban folytatod ténykedéseidet.    

Míg a szavakra várunk, - pontosabban mondva, bizonyos szavak első szótagja utáni részeire várunk, mert ugye elkezdték már azok elhagyni az ajkaidat, csak egy szótag kimondása után egy kicsit megijednek és inkább nem vetik magukat az első szótag után -, elmesélem, milyen okos, ügyes és találékony vagy sok más dologban. Vegyük például a gyerekbiztos vitaminos zárókupakot. Mikor Mami könnyelműen letette az asztalra, és te villámgyorsan le is csaptál a fiolára, a legnagyobb nyugalommal konstatáltam, hogy ezzel végül is eljátszogathatsz egy ideig, még mosolyogtam is, emlékszem, hogy ezt bizony nem fogod tudni kinyitni, csak nehogy nagyon felhergeld magad rajta. Beszélgetünk Mamival, egyszer csak rikkantasz egy "Ááhh!"-t, olyan "Nahát, milyen szép piros bogyók vannak ebben a dobozban!"-szerűt, lenézünk, hát sikerült kinyitnod a szuper biztos, még anyának is néha kihívást jelentő kupakot! Azóta is ezen agyalok, vajon HOGYAN???

Egy másik döbbenetes pillanat volt számomra, mikor szokásosan mondom neked a szövegemet játszóterezés előtt, öltözködés közben, többek között, hogy vajon milyen hideg lehet kint, mit gondolsz. "Nézzük meg, hány fok van!" És már mennék is a szobádból a nappaliba, a tévé mellett található időjárás állomás felé, ha te nem pattannál fel és előznél meg, én a nyomodban loholok, utolérlek és azt látom, hogy az időjárás állomás előtt állsz és lelkesen bökdösöl a kijelzője felé: "Anya, itt kell megnézni, milyen hideg van kint!" Hiszen csak másfél éves vagy, ezt most hogy??? Soha nem magyaráztuk el, hogy mi az a kütyü, annyit tudsz róla, hogy "Tamás! Nem! Tamás, tedd szépen vissza!", akkor hogyan??? Bámulatos, mi mindent leutánozol belőlünk. Ilyeneket is, amiről nem is sejtjük, hogy érdekel, hogy foglalkoztat, hogy meglátod benne az összefüggést.

Maminál voltunk, épp az asztalt terítette ebédhez, sürgött-forgott, mi is tettünk-vettünk. Egyszer csak azt látjuk, hogy a kezedben van egy váza és az étkezőasztal felé cipeled. Nekem lövésem nem volt, miért teszed mindezt, azon túl, hogy újabb kihagyást okozz a szívritmusomban, de Mami hamar rájött, hogy csak vissza akartad tenni a helyére, mert egészen addig az ott állt az asztal közepén, csak Mami elrakta, mert terített. Szaladgálsz fel-le, jobbra-balra, ki gondolná, hogy a félreeső sarokban megbúvó, csak vendégség idején használt étkezőasztal közepén nyugvó vázáról bárminemű tudomásod lenne. És van. És továbbra is rend a lelke mindennek.

HVG

Nos, aki egy újságíró szemszögéből is kíváncsi hóban rekedt történetünkre, elolvashatja a HVG következő számában, mint érdekes kis szösszenetet a nagy káoszban. Mert az imént keresett meg engem a cikk szerzője. Furcsa, hogy a CNN még nem jelentkezett.

A hó fogságában

Mostanában sokat nyüzsög anyád. Utazunk, csavargunk, sok mindent kipróbálunk. Ha utunk során egy traktorral vagy kukásautóval találkozunk, addig onnan el nem megyünk, míg le nem tesztelhetted a vezetőfülkét. Szerencsére a legtöbb vezető bácsi nagyon jóindulatú, és készségesen felajánlja a tesztelési lehetőséget, mielőtt egyáltalán megszólalnánk. Profi módon tudjuk együtt csodálni ezeket a monstrumokat, úgy csillog a szemünk, hogy annak lehetetlen ellenállni, még ha próbaidőn is van épp az a bácsi. Ezért most nem is teszünk közzé árulkodó fotókat.

A héten muszáj volt újra hazaszaladnunk Bonyhádra. Életünkben először, csak te meg én tettük meg ixivel a nagy utat. Borzasztó büszke voltam magamra, hogy a nem éppen barátságos időjárás és a hatalmas felelősség nyomása ellenére magabiztosan levezettem veled a távot, sőt, arra is külön gondom volt, hogy minden piros lámpánál valami új elfoglaltságot adjak neked, és ez remekül be is vált. Azért azt is meg kell jegyeznem, hogy nagyon ügyesen és nagyfiúsan alkalmazkodtál a szokatlan helyzethez, megértetted, hogy anyának korlátosak a lehetőségei. Olyannyira együttműködő voltál, hogy amikor úgy gondoltam, itt az ideje egy kis testmozgásnak, és elkezdtem énekelni a Lóg a lába lógát, lelkesen emelgetted mindkét lábadat, pedig máskor egy határozott karmozdulattal leintesz, hogy hallgassak el, te már kinőttél a babás énekekből.

Bonyhádra csak egy napot szántam, másnap már jöttünk is volna vissza. Ha közben nem jön egy olyan hóvihar, amit eddigi életem során még nem tapasztaltam. Mindez március 14-én. Olyannyira komoly volt, hogy katasztrófahelyzet miatt riadót rendeltek el, mert néhol a hó autókat temetett be és tömegek ragadtak autópályákon, utakon. Nekünk hál'Isten csak annyi problémánk volt, hogy mivel egy napra készültem, egy napra való felszereléssel indultunk útnak. Még a pelenka adag is másfél napnyi volt. Ez nem is lett volna olyan tragikus, ha nem éppen március 15-re virradóra eszméltem volna mindennek vonzatára, amikor megáll az élet, bezár minden üzlet. Neked pedig valamiért épp akkor indult el a hasikád és kétóránként produkáltál a nagyobbik dologból a pelusba. Itt ragadtam billentyűzetet és írtam egy S.O.S felhívást az ismerőseimnek, hátha eljut olyan bonyhádi anyukához, aki ki tud minket arra a napra segíteni néhány pelussal. Kata nénéd egyből fel is világosított engem a bonyhádi nonstop üzletek mindenhatóságáról, mert ők még március 15-én is nonstopok! Szaladtam is a legközelebbibe és volt is nekik pelenkájuk, meg voltunk mentve. Aztán elkezdett csörögni a telefonom. Aztán még vagy 25-ször újra meg újra. És jött ugyanennyi sms. Mert ugye a nagy izgalomban, hogy nehogy épp úton legyek pelenkát kutatva, valaki ne tudjon elérni, odabiggyesztettem a telefonszámomat is. És jószándékú emberek szépen bemásolták a felhívásomba és elkezdték megosztani. Még másnap is folyamatosan jött a sok hívás a pelenka, meleg ital, takaró, szállás felajánlásokkal. Ugyanis aki nem ismert, az nem tudhatta, hogy mi a Maminál rekedtünk Bonyhádon és nem az úton, és nagyon aggódtak miattunk, amiért így ismeretlenül is hálás vagyok, fantasztikus érzés volt megtapasztalni ennyi ember segítőkészségét. Tegnap Bárdosról hívtak a Lujzi mamiék, hogy a szombathelyi TESCO-ban hallották Imre bácsiéktól, hogy elakadtunk a hóban. Most azért drukkolok, nehogy karácsony tájékán újra előkerüljön a posztunk, hogy kétségbeesetten keresünk Bonyhádon pelenkát. Mindenesetre levontam a megfelelő konzekvenciákat, és legközelebb körültekintőbben esek kétségbe.

Változások

Legutóbbi bejegyzésem óta kicsit más ember lettem. Volt mostanában ez a tízmilliószoros nap, mikor a vonzás törvénye ennyiszer erősebben hat, gondoljunk épp jóra vagy rosszra, azt bitang erősen fogjuk bevonzani az életünkbe. Nem tudom, aznap éppen miken járt az eszem, mert rendszerint megállás nélkül kattog, lényeg, hogy történt jó is, és kevésbé jó is ez idő tájt. Kezdem a kevésbé jóval: felhőtlen kisgyermekes életünket immár beárnyékolja az a szomorú tény, hogy nem vár vissza a munkáltató, immár én is belekóstolhattam a nagy magyar valóságba. Kis szerencsével talán lesz helyem máshol, egy másik asztal mögött, valameddig. Ez még csak ezután fog kiderülni. Így érdekes lesz elkezdenünk a bölcsit, ha egyáltalán elkezdjük, mert mi van, ha ez egy égi jel? Hogy eszembe ne jusson téged nap mint nap átcibálni hajnalok hajnalán és kora este metrón, buszon, villamoson az otthonunktól 12 kilóméterre található munkahelyi bölcsődébe. Mert nem ér ennyit az egész. Még ha a Rózsadombon is van az a flancos bölcsi. Szeptemberben okosabbak leszünk már; mindig is azt vallottam, ha nem próbálod ki, sose tudod meg, milyen. Elkezdjük, kipróbáljuk, ha nem jó, változtatunk. Addig is elkezdek ráhangolódni az angol tanításra, szerettem tanítani, ha mennem kell, megyek angolt tanítani.

Sokkal jobb hír, hogy végre elkezdtünk bandázni a szomszédos házakban lakó kollégáiddal és szüleikkel. Vicces, mert ugyebár már másfél éve elkezdhettük volna, mindig is láttuk őket, egy időben tologattunk titeket a mózesben, sokszor egy időben játszótereztünk, láttuk egymást, de valahogy eddig sosem mentünk tovább egy "sziasztok"-nál. Aztán esett sok hó. Mentünk szánkózni. Ott is találkoztunk, nekik volt karfás szánkójuk, nekünk nem, csak a felfújható pingvin, amin Anya egyelőre sokkal jobban élvezte az egyszemélyes lesiklást, mint te. Neked pedig nagyon tetszett a karfás szánkó, ki is próbáltad, mi, szülők pedig elkezdtünk beszélgetni. Anya meg is kapta, hogy mire várt eddig, és tényleg, fogalmam sincs, mire vártam. Valahogy mindig elvoltunk, láttuk, hogy ők már egy banda, mi meg mentünk a Désire, messzi ismerősökkel játszani. Persze mindig volt bennem egy kis örökanyai tétovázás, elmondjam, ne mondjam, kinek mondjam, hogy örökanya vagyok, kinek felesleges, mert úgysem találkozunk annyiszor, így mindig a könnyebb felé mentünk, ahol minden kerek egész, én vagyok az anyukád, te vagy a fiam, és kész. És a Désin nem kérdezett senki semmit. Tudtam, hogy ha közelebb kerülünk valakihez, elmesélem a történetünket, hiszen végtelenül boldog és büszke vagyok, hogy én vagyok az anyukád és nagyon szeretek mesélni magunkról, a Gólyahíres nagycsaládról. Egyedül az tartott vissza, hogy nem tudtam, hogyan fogadják majd. De nem is kellett sokáig vívódnom, mert a második bandázásunkkor fel is tette Tünde a kérdést, hogy tervezünk-e kistesót. Hát mondtam, hogy 3 éves korodra elvileg lesz. És elmeséltem, miért vagyok ebben olyan biztos. A döbbenet helyett azt a választ kaptam, hogy nem vagyunk ám egyedüliek. Pont a mi házunkban lakik egy kisfiú, aki szintén szívszerinti gyermek (megj.: a velünk szemben lévő házban).

Így most már együtt múlatjuk az időt, minden nap 11-től délig; ha kérdezlek Vivienről és Vincéről, nagy vigyorral olvadozol, hogy ők milyen aranyosak. Vivien Tominak hív, annyira édes, mikor mondja a neved, de úgy mindenestül is édes kislány, Vince pedig Tamásnak hív, Tamás, aki bemászott a kukásautóba. Mert Vince nem mert akkor beülni a kukás bácsik mellé, mint te, pedig még CB rádiójuk is volt! Vince igazi gavallér, nagyon vigyáz Vivienre, ajánlott jóban lenned vele! Persze Julikát sem felejtetted el a Désiről, akivel mindössze egyetlen nap különbséggel születtetek és akinek az apukája többet tud mesélni a bukovinai székelyekről, mint bukovinai székely anyád. Még fogunk velük találkozni.

És most már azt is tudjuk, hogy hívják Áron anyukáját! És amióta bandázunk, sorra fogadunk vendégeket is: az elmúlt hét nagyon mozgalmas volt, annyian jártak nálunk, mint máskor fél év alatt! És ez jóóóó!

Kinek mit jelent...

Csak ismételni tudom mostanában magam, hogy mennyire csodálatos megtapasztalni, ahogy a kicsi agyad napról napra egyre összetettebb információkkal képes dolgozni, és ennek a legváratlanabb szituációkban láthatjuk jelét. Tegnap este is, mikor szokásos családi bohóckodásunkat műveltük a kanapén, felcsúszott a hasamon a pólóm, mire te egyből elkezdted paskolni a pocakom. Apa mondja, hogy fújj bele Anya pocakjába. Mert ugye ezt mint mindenki más, ha alkalom kínálkozik, mi is előszeretettel tesszük pőre testrészeiden. Na, neki is készülődsz, vagyis emeled jobb lábad és elkezded vele taposni a hasamat. Mi meg kezdünk is méltatlankodni, hogy nem egészen erre gondoltunk, hogy is jut ilyen eszedbe. Aztán leesett. Hiszen így fújtunk levegőt a a felfújható pingvin szánkódba a lábpumpával, tehát akkor Anya hasába is így fog bejutni a levegő. Ó, de jót kacagtunk megint.

2013. február 11.

Nem mindennapi bejelentést tett ma XVI. Benedek pápa. A Szentatya, miután tudomására jutott, hogy a Wekerle plébánián nem adták tovább a plébánosnak Anya üzenetét, hogy Benedek legyen a második neved, és így az nem kerülhetett rá a keresztleveledre sem, mély megdöbbenéssel csak annyit mondott, "Ha Tamás barátom nem lehet Benedek, én sem akarok tovább az lenni." Ezek után bejelentette lemondását Szent Péter egyházának vezetéséről.

(A fenti bejegyzés természetesen csak egy komolytalan gondolatsor, a szerzőnek nem áll szándékában ezzel senkit megbántani vagy felzaklatni. Tiszteljük a Szentatyát és az Egyház élén végzett munkáját, és további jó egészséget kívánunk neki a jövőben is.)