Változások

Legutóbbi bejegyzésem óta kicsit más ember lettem. Volt mostanában ez a tízmilliószoros nap, mikor a vonzás törvénye ennyiszer erősebben hat, gondoljunk épp jóra vagy rosszra, azt bitang erősen fogjuk bevonzani az életünkbe. Nem tudom, aznap éppen miken járt az eszem, mert rendszerint megállás nélkül kattog, lényeg, hogy történt jó is, és kevésbé jó is ez idő tájt. Kezdem a kevésbé jóval: felhőtlen kisgyermekes életünket immár beárnyékolja az a szomorú tény, hogy nem vár vissza a munkáltató, immár én is belekóstolhattam a nagy magyar valóságba. Kis szerencsével talán lesz helyem máshol, egy másik asztal mögött, valameddig. Ez még csak ezután fog kiderülni. Így érdekes lesz elkezdenünk a bölcsit, ha egyáltalán elkezdjük, mert mi van, ha ez egy égi jel? Hogy eszembe ne jusson téged nap mint nap átcibálni hajnalok hajnalán és kora este metrón, buszon, villamoson az otthonunktól 12 kilóméterre található munkahelyi bölcsődébe. Mert nem ér ennyit az egész. Még ha a Rózsadombon is van az a flancos bölcsi. Szeptemberben okosabbak leszünk már; mindig is azt vallottam, ha nem próbálod ki, sose tudod meg, milyen. Elkezdjük, kipróbáljuk, ha nem jó, változtatunk. Addig is elkezdek ráhangolódni az angol tanításra, szerettem tanítani, ha mennem kell, megyek angolt tanítani.

Sokkal jobb hír, hogy végre elkezdtünk bandázni a szomszédos házakban lakó kollégáiddal és szüleikkel. Vicces, mert ugyebár már másfél éve elkezdhettük volna, mindig is láttuk őket, egy időben tologattunk titeket a mózesben, sokszor egy időben játszótereztünk, láttuk egymást, de valahogy eddig sosem mentünk tovább egy "sziasztok"-nál. Aztán esett sok hó. Mentünk szánkózni. Ott is találkoztunk, nekik volt karfás szánkójuk, nekünk nem, csak a felfújható pingvin, amin Anya egyelőre sokkal jobban élvezte az egyszemélyes lesiklást, mint te. Neked pedig nagyon tetszett a karfás szánkó, ki is próbáltad, mi, szülők pedig elkezdtünk beszélgetni. Anya meg is kapta, hogy mire várt eddig, és tényleg, fogalmam sincs, mire vártam. Valahogy mindig elvoltunk, láttuk, hogy ők már egy banda, mi meg mentünk a Désire, messzi ismerősökkel játszani. Persze mindig volt bennem egy kis örökanyai tétovázás, elmondjam, ne mondjam, kinek mondjam, hogy örökanya vagyok, kinek felesleges, mert úgysem találkozunk annyiszor, így mindig a könnyebb felé mentünk, ahol minden kerek egész, én vagyok az anyukád, te vagy a fiam, és kész. És a Désin nem kérdezett senki semmit. Tudtam, hogy ha közelebb kerülünk valakihez, elmesélem a történetünket, hiszen végtelenül boldog és büszke vagyok, hogy én vagyok az anyukád és nagyon szeretek mesélni magunkról, a Gólyahíres nagycsaládról. Egyedül az tartott vissza, hogy nem tudtam, hogyan fogadják majd. De nem is kellett sokáig vívódnom, mert a második bandázásunkkor fel is tette Tünde a kérdést, hogy tervezünk-e kistesót. Hát mondtam, hogy 3 éves korodra elvileg lesz. És elmeséltem, miért vagyok ebben olyan biztos. A döbbenet helyett azt a választ kaptam, hogy nem vagyunk ám egyedüliek. Pont a mi házunkban lakik egy kisfiú, aki szintén szívszerinti gyermek (megj.: a velünk szemben lévő házban).

Így most már együtt múlatjuk az időt, minden nap 11-től délig; ha kérdezlek Vivienről és Vincéről, nagy vigyorral olvadozol, hogy ők milyen aranyosak. Vivien Tominak hív, annyira édes, mikor mondja a neved, de úgy mindenestül is édes kislány, Vince pedig Tamásnak hív, Tamás, aki bemászott a kukásautóba. Mert Vince nem mert akkor beülni a kukás bácsik mellé, mint te, pedig még CB rádiójuk is volt! Vince igazi gavallér, nagyon vigyáz Vivienre, ajánlott jóban lenned vele! Persze Julikát sem felejtetted el a Désiről, akivel mindössze egyetlen nap különbséggel születtetek és akinek az apukája többet tud mesélni a bukovinai székelyekről, mint bukovinai székely anyád. Még fogunk velük találkozni.

És most már azt is tudjuk, hogy hívják Áron anyukáját! És amióta bandázunk, sorra fogadunk vendégeket is: az elmúlt hét nagyon mozgalmas volt, annyian jártak nálunk, mint máskor fél év alatt! És ez jóóóó!