Okfejtegetés

Ami evidens és mindennapos, az ugye csak akkor kezd el feltűnni, amikor valamiért megszűnik annak lenni. Így van ez azzal a csodálatos dologgal, ami 6 hónapja minden napomat beragyogta. Réka mosolya. Réka 3 hetes kora óta mosolyog. Rám is, Apára is, Tomira is, de még hogy! Mamira, Orsira, az összes játszis barátunkra, és az alkalmi csodálóira, kutyára, macskára mindenkire. És ez nekem teljesen normális dolog volt. És milyen lökött is vagyok, hogy erről még soha nem írtam!!! Vagy írtam? Szerintem még nem. Shame on me. 

Aztán Tomi elment tegnap Mamihoz nyaralni, gondoltam, ránk szakad a nagy csönd és nyugalom, be is terveztem mára egy übernyugis delux rántott hús sütést, Réka meg "segít" nekem a pihenőszékéből. Ahogy végül is eddig is történtek az ebédkészítések, csak most kicsit alacsonyabb zajszint mellett tehetek-vehetek. Délre terveztem elkészülni, ehhez képest ebéd még sehol, háromnegyed egykor könyörögve rimánkodtam az ég felé, hogy "Tomit akaroooom!" Ugyanis kisasszony az ő ebédjét végigsikítozta, de nem jókedvében, hanem olyan bepöccenősen. Minden kanál előtt sikított egy ablakrepesztőt. Nem ismertem rá. Mi lett az én hihetetlenül nyugodt, édes kis türelembogyómból??? És akkor felidéztem a délelőttöt és a tegnap délutánt és döbbenten állapítottam meg, alig mosolygott, inkább nyüglődött, vagy aludt sokat. Tomi hiányzik??? Nincs pörgés, csicsergés, ehelyett Anya dalol és mondókázik? Ez lehetett fura, Rékám? Vagy talán a kaki, ami a kanalak közt passzírozta ki magát a pelusodba...

Aztán az is lehet, hogy ezek a fura kiütések kínoznak, azt mondják, meleg kiütés. Van az arcodon, a karjaidon és egy-két pötty a lábaidon.

De még az is eszembe jutott most este, hogy mikor szombaton lefekvésnél Tomi miatt annyira felgyűlt bennem a feszkó (Apa, csakis Apa, Apát akarom, Anya, te ne pusziljál, stb.) hogy önmarcangolós dühöngés helyett inkább gyorsban eltekertem Ferihegyig és vissza. Fantasztikus érzés, ahogy az adrenalin és az endorfin átmossa a testet és lelket, próbáljátok ki! Na de ugye én szoptatok még, erre akkor annyira nem figyeltem... Hétfőre el is apadt az utánpótlás. De ezt akkor még nem kapcsoltam össze, csak most. Így szegény Rékám nagy valószínűséggel megint csak éhezik, mint élete első kilenc napja alatt. Mert nem adtam neki ennyivel több tápit vagy főzit. Most is visítottál, mikor letettelek aludni, hát megkínáltalak egy újabb 180-assal. Gond nélkül lement. Na, örülsz, hogy ilyen észlény anyád van???

Nagyon belassultak a melleim, szinte nem is dolgoznak. Jó, ha egyszer egy nap még tudunk szopizni. De én erre nem vagyok még felkészülve!!! Mi lesz velem az összebújásaink nélkül? Már sosem leszünk ennyire közel egymáshoz. Vagy akkor máshogy, remélem. De ha te is azzal jössz majd, hogy Apa gyere, Apát akarom, nem Anya, APA! és társai, azt hiszem még messzebb fogok tekerni.