Álmomban elveszítettelek. Nem úgy, hogy valahol ottfelejtettelek, hanem jött egy szőke hajú, kedves fiatal lány, aki nagyon szomorú volt és nagyon sóvárgott utánad. Úgy megsajnáltam, hogy odaadtalak, kicsit dajkálgasson. És eltűnt veled. Egy csapásra az egész világ összeomlott körülöttem, minden romos és szürke volt, csak kapkodtam a fejemhez, hogy mi történt, szaladtam fel, szaladtam le, számtalanszor lejátszottam a történteket a fejemben és nem tudtam felfogni, hogy lehettem ilyen ostobán felelőtlen. Papírok közt turkáltam, hogy meg tudjam mutatni, te az én kisfiam vagy, de kinek is mutattam volna, mit segített volna, az nem hoz vissza téged. Hol vagy, mit csinálnak veled és mit gondolhatsz, hová tűntem? A szívem meghasadt, csak sírtam és sírtam.
Istenem, de jó volt felébredni, szaladtam az ágyadhoz, magamhoz akartalak ölelni, de nem akartalak felébreszteni, csak a hajadat simogattam. Mikor felébredtél, rámnéztél és a cumid mögül mosolyogtál.
Olvastam egyszer, hogy a rossz és nyomasztó álmok tulajdonképpen nagyon is jók. Mert ez azt jelenti, hogy ami belül emészt minket, attól az agyunk így szabadul meg. Vajon álmodnak ilyet más anyák is vagy csak az örökanyák?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése