Lecsengés

Mozgalmas egy hetünk volt. Kezdem a legfontosabbal: napról napra egyre több lépést teszel meg, néha már szinte szaladsz, igaz, ilyenkor egyelőre a lendülettel próbálsz lépést tartani, ami sokszor nagyobb, mint szükséges, mi meg nem győzünk olvadozni, annyira édes vagy, ahogy szedegeted a lábaidat. Mint egy kis részeg tengerész, meg-megállsz, hogy megtaláld az egyensúlyt. Van, hogy a térded nem vesz részt a mókában, csak futsz, mint Forest a járógéppel, aztán ha bekapcsolódik, úgy kezd előre vinni, hogy nem tudsz lépést tartani vele, hupp, egy szinttel lejjebb folytatod utadat. Nagyon élvezi a család ezeket a pillanatokat.

Múlt szerdán, talán még az álmom hatása alatt, vagy folytatásaként, netán jóslatának beteljesüléseként, olyan fordult elő, ami eddig még sosem. Elveszítettem a kis zsiráfos játszós cipőcskédet. Erre csak vasárnap reggel jöttem rá, mikor vittük volna magunkkal, hogy abban legyél Kecskeméten Papánál és Dédinél. Teljesen a betege lettem, hogy nincs meg, hiszen annyira a mindennapjaink része volt, és emlékeztem, hogy a Wekerlén még veszem le a lábadról, és hogy segítettél a kinti cipőt kivinni, de a mozdulatra, hogy teszem be a hátizsákba, már nem emlékeztem. Mi történhetett, hogy nem arra figyeltem? Ültél az ölemben, elment előttünk egy kislány, köszöntünk neki, ennyi. Semmi más. De hogy a gondolataim hol jártak... ki tudja.

Hétfőn visszamentünk, hátha valami csoda folytán még mindig ott várja, hogy végre megtaláljuk, de nem volt ott. Elmentünk a plébániára is, hátha ott leadta valaki. A nénik, akiket ott találtunk, úgy örültek neked, és nagyon szerettek volna segíteni, hogy megtaláljuk a cipőt, mozgósítottak is mindenkit, aki láthatta valahol. A kedves fogadtatás hatására Anya olyan bátor lett, hogy ha már ott jártunk, megkérdeztem, volna-e lehetőség arra, hogy a Szent Józsefben kereszteltessünk meg. Csak húztuk, halasztottuk mindig, aminek legfőbb oka az volt, hogy nem tudtuk eldönteni, hol legyél megkeresztelve, de ha eldöntöttük is volna, nem voltunk elég bátrak ahhoz, hogy jöttmentként csak úgy beessünk oda és kérjük a pap bácsit, hogy kereszteljen meg. Nos, a kedves néni nagyon szívesen segített nekünk ebben is, ment is szólni az atyának. Anya majdnem lefordult a székről, amin ültünk, úgy megijedt, mert tulajdonképpen elég lett volna egy előzetes igen vagy nem a nénitől is, nem gondolta, hogy ilyen éles helyzetek adódnak egy plébánián. Összeszedtük magunkat, gyorsan átfutottuk fejben a protokollt, jött az atya, elrebegtem egy "Dicsértessék a Jézus Krisztus!"-t, amire jött is a megfelelő válasz, huhh, viszont a bemutatkozás elmaradt, mert fogalmam sem volt, hogy illik-e nekem kezet nyújtanom, mivel annyira elevenen él még bennem az a szituáció, mikor egy ortodox zsidó férfinak szerettem volna bemutatkozni és hát mit szépítsek, nem akart megérinteni, de hogy ne legyen még kínosabb a helyzet, két tenyerét összetette a kedvemért, így köszöntött. Szóval csak kapaszkodtam beléd, legjobb tudásom szerint igyekeztem válaszokat adni, és egyszer csak ott tartottunk, hogy egy nagy nyitott könyvbe bekerült a neved! Meg leszel keresztelve, te kis betyár! Pap bácsi kérdezte, hogy csak Tamás? Vázoltam neki Apa megingathatatlan teóriáját, miszerint mekkora fejfájást tud okozni hivatalos ügyintézésnél, hogy mindenhova a teljes nevet kell beírni, éppen elég egy vezetéknév és egy keresztnév, ne kelljen már emiatt az egész napot az okmányirodában tölteni, igaz, Apa? Hát mondja pap bácsi, hogy attól még lehet neki több neve a keresztségben. Apa szerintem már fogadást is kötött magában, hogy Anya hányszor fogja megváltoztatni a második nevedet, míg telefonon bemondja a pap bácsinak. De az olvasók véleményére is kíváncsi vagyok, legyen egy újabb szavazás! Hú, mit fogok még ezért kapni tőled!!!

Na, hogy visszakanyarodjunk az elveszett cipőcskékhez, a mai wekerlés játszóházra úgy készültem, hogy készítettem egy kis plakátot, rajta a cipők képével és a te szívhez szóló felhívásoddal, hogy lökött anyád elveszítette, aki látta, hívja fel, és nagyon köszönöd. Legmerészebb álmaimban elképzeltem, hogy valamelyik anyuka megtalálta, de nem hagyta ott, nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön, elvitte és ma visszahozza, odateszi az ablakpárkányra és mikor belépünk, pont ott találjuk, ahova elképzeltem. Megérkeztünk, feltettem a lambériára a plakátot, levetkőztünk, majd beléptünk a terembe. Nagy levegő, szívdobogás, odanézek a párkányra...ÉS OTT A CIPŐŐŐŐŐŐD!!!!!!! Megvan a zsiráfos cipő!!!!! PONT OTT!!!!!!
Nem győztem hálálkodni, annyira de annyira örültem. Az utolsónak hazainduló anyukák látták meg annál az ablaknál, ahol öltözködtünk és elvitték, hogy ma elhozzák. Ezek az élet apró örömei.
Vajon az álmom ezt jósolta meg? Vagy az egész azért történt, hogy végre elmenjek a plébániára??? Hát, így visszatekintve, és különösen, hogy happy end lett a vége, már nem is bánom, hogy mindez megtörtént.

Levezetésképpen hadd dicsekedjek el az én okos, tüneményes kisfiam legújabb képességével. Tudom, hogy van egy kidolgozott babajelbeszéd séma, de mi nem kezdtük el használni, viszont imádom a Fockers mindegyik részét, és ugye az egyikben nagypapa megtanítja kicsi Jack-nek, hogy kell a kakit mutatni. Na ezt az egyet már csak a poén kedvéért is már egészen korán elkezdtem Tamással használni, ha láttam, hogy nagydolog érkezik a pelusba. Mikor már ügyesen utánozott, ő is elkezdte mutatni a kézjelet, de csak akkor, ha előtte én mutattam és kérdeztem, hogy jön a kaki. Ma reggel viszont Ő jelzett ELŐRE, hogy jön a nagydolog!!! Ezért is bocsika, Drágám, de hát az anyai szív meg a büszkeség, tudod...