Az eredmények tükrében

Nos... vége a szimpátia szavazásnak, jöhet az elemzés. Előtte szeretném megköszönni minden lelkes résztvevőnek a közreműködést! Őszintén szólva, meglepett az eredmény. Nem reprezentatív kis kezdeményezésemből az szűrhető le, hogy a válaszadók egy domináns halmaza nem preferálja a második keresztnév használatát, de nem zárhatjuk ki azt a feltételezést sem, hogy a felkínált lehetőségek egyikével sem sikerült oly módon azonosulni, hogy inkább a szóban forgó válaszra tették voksukat. Érdekes módon, újfent érintetlen maradt a további lehetőségek felvetésére szánt válaszadás helye.
Hogy ne csigázzam tovább a kedves olvasót, jelentem, megtörtént a telefonálás a plébánia irányába, egyben örömmel tudatom azon két olvasómmal, akik a Benedek nevet választották, hogy Sz. Tamás a keresztségben ennek a névnek büszke viselője is lesz. Így nemcsak csodálatos, de egyben áldott is lesz az én szerelmetes kisfiam.
Apa kénytelen más alkalomra tartogatni az "Én megmondtam" kommentjét, mert, bár engem is meglepett, végig kitartottam eredeti elhatározásom mellett, csak ezzel az egy névvel rezonált teljes összhangban a neved.
Mami különösen fog örülni a hírnek, szerette volna, ha alapból Benedek leszel, az ő kis Bencéje (tudom, de Mami akkor is így becézi a Benedeket), és remélem, neked is tetszeni fog.

Lecsengés

Mozgalmas egy hetünk volt. Kezdem a legfontosabbal: napról napra egyre több lépést teszel meg, néha már szinte szaladsz, igaz, ilyenkor egyelőre a lendülettel próbálsz lépést tartani, ami sokszor nagyobb, mint szükséges, mi meg nem győzünk olvadozni, annyira édes vagy, ahogy szedegeted a lábaidat. Mint egy kis részeg tengerész, meg-megállsz, hogy megtaláld az egyensúlyt. Van, hogy a térded nem vesz részt a mókában, csak futsz, mint Forest a járógéppel, aztán ha bekapcsolódik, úgy kezd előre vinni, hogy nem tudsz lépést tartani vele, hupp, egy szinttel lejjebb folytatod utadat. Nagyon élvezi a család ezeket a pillanatokat.

Múlt szerdán, talán még az álmom hatása alatt, vagy folytatásaként, netán jóslatának beteljesüléseként, olyan fordult elő, ami eddig még sosem. Elveszítettem a kis zsiráfos játszós cipőcskédet. Erre csak vasárnap reggel jöttem rá, mikor vittük volna magunkkal, hogy abban legyél Kecskeméten Papánál és Dédinél. Teljesen a betege lettem, hogy nincs meg, hiszen annyira a mindennapjaink része volt, és emlékeztem, hogy a Wekerlén még veszem le a lábadról, és hogy segítettél a kinti cipőt kivinni, de a mozdulatra, hogy teszem be a hátizsákba, már nem emlékeztem. Mi történhetett, hogy nem arra figyeltem? Ültél az ölemben, elment előttünk egy kislány, köszöntünk neki, ennyi. Semmi más. De hogy a gondolataim hol jártak... ki tudja.

Hétfőn visszamentünk, hátha valami csoda folytán még mindig ott várja, hogy végre megtaláljuk, de nem volt ott. Elmentünk a plébániára is, hátha ott leadta valaki. A nénik, akiket ott találtunk, úgy örültek neked, és nagyon szerettek volna segíteni, hogy megtaláljuk a cipőt, mozgósítottak is mindenkit, aki láthatta valahol. A kedves fogadtatás hatására Anya olyan bátor lett, hogy ha már ott jártunk, megkérdeztem, volna-e lehetőség arra, hogy a Szent Józsefben kereszteltessünk meg. Csak húztuk, halasztottuk mindig, aminek legfőbb oka az volt, hogy nem tudtuk eldönteni, hol legyél megkeresztelve, de ha eldöntöttük is volna, nem voltunk elég bátrak ahhoz, hogy jöttmentként csak úgy beessünk oda és kérjük a pap bácsit, hogy kereszteljen meg. Nos, a kedves néni nagyon szívesen segített nekünk ebben is, ment is szólni az atyának. Anya majdnem lefordult a székről, amin ültünk, úgy megijedt, mert tulajdonképpen elég lett volna egy előzetes igen vagy nem a nénitől is, nem gondolta, hogy ilyen éles helyzetek adódnak egy plébánián. Összeszedtük magunkat, gyorsan átfutottuk fejben a protokollt, jött az atya, elrebegtem egy "Dicsértessék a Jézus Krisztus!"-t, amire jött is a megfelelő válasz, huhh, viszont a bemutatkozás elmaradt, mert fogalmam sem volt, hogy illik-e nekem kezet nyújtanom, mivel annyira elevenen él még bennem az a szituáció, mikor egy ortodox zsidó férfinak szerettem volna bemutatkozni és hát mit szépítsek, nem akart megérinteni, de hogy ne legyen még kínosabb a helyzet, két tenyerét összetette a kedvemért, így köszöntött. Szóval csak kapaszkodtam beléd, legjobb tudásom szerint igyekeztem válaszokat adni, és egyszer csak ott tartottunk, hogy egy nagy nyitott könyvbe bekerült a neved! Meg leszel keresztelve, te kis betyár! Pap bácsi kérdezte, hogy csak Tamás? Vázoltam neki Apa megingathatatlan teóriáját, miszerint mekkora fejfájást tud okozni hivatalos ügyintézésnél, hogy mindenhova a teljes nevet kell beírni, éppen elég egy vezetéknév és egy keresztnév, ne kelljen már emiatt az egész napot az okmányirodában tölteni, igaz, Apa? Hát mondja pap bácsi, hogy attól még lehet neki több neve a keresztségben. Apa szerintem már fogadást is kötött magában, hogy Anya hányszor fogja megváltoztatni a második nevedet, míg telefonon bemondja a pap bácsinak. De az olvasók véleményére is kíváncsi vagyok, legyen egy újabb szavazás! Hú, mit fogok még ezért kapni tőled!!!

Na, hogy visszakanyarodjunk az elveszett cipőcskékhez, a mai wekerlés játszóházra úgy készültem, hogy készítettem egy kis plakátot, rajta a cipők képével és a te szívhez szóló felhívásoddal, hogy lökött anyád elveszítette, aki látta, hívja fel, és nagyon köszönöd. Legmerészebb álmaimban elképzeltem, hogy valamelyik anyuka megtalálta, de nem hagyta ott, nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön, elvitte és ma visszahozza, odateszi az ablakpárkányra és mikor belépünk, pont ott találjuk, ahova elképzeltem. Megérkeztünk, feltettem a lambériára a plakátot, levetkőztünk, majd beléptünk a terembe. Nagy levegő, szívdobogás, odanézek a párkányra...ÉS OTT A CIPŐŐŐŐŐŐD!!!!!!! Megvan a zsiráfos cipő!!!!! PONT OTT!!!!!!
Nem győztem hálálkodni, annyira de annyira örültem. Az utolsónak hazainduló anyukák látták meg annál az ablaknál, ahol öltözködtünk és elvitték, hogy ma elhozzák. Ezek az élet apró örömei.
Vajon az álmom ezt jósolta meg? Vagy az egész azért történt, hogy végre elmenjek a plébániára??? Hát, így visszatekintve, és különösen, hogy happy end lett a vége, már nem is bánom, hogy mindez megtörtént.

Levezetésképpen hadd dicsekedjek el az én okos, tüneményes kisfiam legújabb képességével. Tudom, hogy van egy kidolgozott babajelbeszéd séma, de mi nem kezdtük el használni, viszont imádom a Fockers mindegyik részét, és ugye az egyikben nagypapa megtanítja kicsi Jack-nek, hogy kell a kakit mutatni. Na ezt az egyet már csak a poén kedvéért is már egészen korán elkezdtem Tamással használni, ha láttam, hogy nagydolog érkezik a pelusba. Mikor már ügyesen utánozott, ő is elkezdte mutatni a kézjelet, de csak akkor, ha előtte én mutattam és kérdeztem, hogy jön a kaki. Ma reggel viszont Ő jelzett ELŐRE, hogy jön a nagydolog!!! Ezért is bocsika, Drágám, de hát az anyai szív meg a büszkeség, tudod...

(n)agytakarítás

Álmomban elveszítettelek. Nem úgy, hogy valahol ottfelejtettelek, hanem jött egy szőke hajú, kedves fiatal lány, aki nagyon szomorú volt és nagyon sóvárgott utánad. Úgy megsajnáltam, hogy odaadtalak, kicsit dajkálgasson. És eltűnt veled. Egy csapásra az egész világ összeomlott körülöttem, minden romos és szürke volt, csak kapkodtam a fejemhez, hogy mi történt, szaladtam fel, szaladtam le, számtalanszor lejátszottam a történteket a fejemben és nem tudtam felfogni, hogy lehettem ilyen ostobán felelőtlen. Papírok közt turkáltam, hogy meg tudjam mutatni, te az én kisfiam vagy, de kinek is mutattam volna, mit segített volna, az nem hoz vissza téged. Hol vagy, mit csinálnak veled és mit gondolhatsz, hová tűntem? A szívem meghasadt, csak sírtam és sírtam.
Istenem, de jó volt felébredni, szaladtam az ágyadhoz, magamhoz akartalak ölelni, de nem akartalak felébreszteni, csak a hajadat simogattam. Mikor felébredtél, rámnéztél és a cumid mögül mosolyogtál.
Olvastam egyszer, hogy a rossz és nyomasztó álmok tulajdonképpen nagyon is jók. Mert ez azt jelenti, hogy ami belül emészt minket, attól az agyunk így szabadul meg. Vajon álmodnak ilyet más anyák is vagy csak az örökanyák?      

November eleji vegyes

Anyáról nem lehet elmondani, hogy ízig-vérig nőci lenne; szoknyát csak muszájból, de a szívemnek különösen kedves emberek kedvéért azért néha-néha felveszek, legutóbb tavaly szeptemberben meg is tettem. Babáim sem voltak, ellenben 3 évesen, egy egyszerű kukoricaszárból remek kis puska vált a kezeim közt és kezdődhetett a járókelő nénik és bácsik becserkészése. Egy valami azonban kétség kívül nőcis bennem: lankadatlan vásárlási kedvem. Aminek hál'isten, határt szabnak véges anyagi kereteim, illetve Apa mértékletes kisegítő utalásainak véges száma. Fogyasztói túlbuzgásom az elmúlt 14 hónap során - ha nem számítom az azt megelőző 3-4 év alatt összegyűjtött babaholmikat -, 99%-ban személyedre összpontosított. Eladnom még egy darab kinőtt ruhádat sem sikerült, ugyanakkor én vagyok minden teszveszes eladó álma, az angol turi kupacok mélyének Jacques Cousteau-ja, gyed kifizetés után bejárom a label freak zarándokút kegyhelyeit. Azért kapunk is ruhát innen-onnan, amiért nagyon hálásak is vagyunk, például Suzi barátnémnak, akinek igaz, kislánya van, a piros-narancs-szürke darabokról, ha egy kis fiús cuccal feldobjuk, senki meg nem mondja, hogy kislányé volt előtte. Fodros gallérral és szívecskés gombokkal meg nem megyünk ki. Tegnap, mikor öltözködtünk, meg is állapítottam, hogy na, tiszta Zsuzsikába leszel öltöztetve, mert a harisnya is, a gatyó is és a kapucnis kardigán is tőle van. Kérdezem tőled, hogy aranyos a Zsuzsika, ugye? Tudod, itt voltak egy hete nálunk. Erre te rámutatsz arra a székre, ahol egy hete az anyukája ölében ült Zsuzsika. Én ezeken annyira de annyira tudok ámulni, hogy nem győzöl csodálkozni, miért ölelgetlek meg puszilgatlak annyit ilyenkor, de komolyan mondom, ámulatba ejt, mennyi mindent tudsz már. Stefi bára, Zsuzsika apukájára vonatkozó kérdésemre, hogy rá is emlékszel-e, a fürdőszobára mutattál, ezt még nem sikerült megfejtenem. Habár lehet, nem is a fürdőszobára, hanem az előtte elterülő járólapra mutattál, amit kb egy éve ragasztott és fugázott, mert mozgott, és ami azóta megint csak mozog és szépen kipergette a fugát is. Szerencsére Stefi bá egyből ki is szúrta és megígérte, hogy karácsony után újra lerakja és fugázza, de inkább szilikonnal. Lehet, hogy ezt mutattad.

Már kezded utánozni a nagyos dolgokat; a telefonálást még mindig a klasszikus könyökfelemelős, csavart csuklós fogással, és nemcsak telefonnal, hanem távirányítóval, szőrfelszedő hengerrel, autóval és kisebb könyvekkel is ügyesen intézed. Mostanában közelharcot vívunk, ha körmöt kell vágni. Pedig hogy szerettem a pici körmöcskéidet csipegetni és neked sem volt ellenvetésed, míg kisebb voltál. Aztán jött egy időszak, hogy a babatévé lekötött annyira, hogy gyorsan végigmenjek a kezeiden vagy lábaidon, aztán jött az, hogy végigkérdeztem, milyen rendkívül érdekes dolgokat láttunk aznap, valamint, hogy azok mit csináltak, és míg figyeltél és gondolkodtál, pillanatokra megfeledkeztél a körömcsipeszről. Ma már keményen birkózunk. Mire bepozicionálnám a csipeszt, már rántod is el, visítasz, löksz, rúgsz, potyognak a könnyek, világfájdalom az arcodon. Elengedlek. Sírás abbamarad, megyek, valami mást csinálok, visszanézek, ülsz a szőnyegen, kezedben az összecsukott körömcsipesz, amit nagy gonddal illesztgetsz a lábujjaid hegyéhez, persze már zokniban, és közben valószínűleg azt magyarázod, hogy kell nagyfiúsan, sírás nélkül kibírni ezt a félelmetes procedúrát. Hát most sem maradt el az ölelgetés-puszilgatás. Itt megragadnám az alkalmat és felkérném a hasonlóan sajtkukac gyerekek tapasztalt szüleit, egyéb hozzátartozóit, hogy osszák meg velünk, milyen fondorlatokkal sikerül levágniuk az izgága kéz és lábkörmöket.

És arról se feledkezzünk meg, hogy már 5 lépést is megtettél teljesen egyedül!!!!