Igaz, hogy a nappaliban a szekrénybe kapaszkodva, egy kis bátorítás mellett már felegyenesedtél néhány nappal ezelőtt, és a játékos polcon matattál, míg karjaimba nem dőltél...de a klasszikus rácsoságyas, nélkülünk történő felállásodra MA került sor!!! Ahogy ott álltál egy szál pelusban, a zenélős maciddal bíbelődve, mikor bementem hozzád, hát a nagy öröm közben azért a torkom is elszorult. Egy kész kisember állt ott. Akinek már nincs szüksége az anyukája és az apukája drukkjaira, mert egyedül is boldogul. És hogy az ámulatom tovább fokozódjon, még néhány lépést is tettél és egyenesen ki szerettél volna mászni az ágyadból. Amire nem biztathattalak, ugyanis mindez a déli alvásod helyett zajlott. Szerencsére beláttad, hogy a további gyakorláshoz talán jól fog jönni egy kis szundi. Délután már nem aludtál... kitalálod, mit csináltál? Néhány hete még arról győzködtünk, hogy a rácsokat meg lehet ám fogni!
Most viszont én nem fogok aludni, beadtuk a bébiőrt szervizelni, mert a kijelzője elkezdett spórolni a ledekkel, pont mint a projektoros ébresztőórám, csak találgatni lehet, vajon milyen számot akar mutatni azzal a három félpálcikával. Ráadásul, mialatt írtam e sorokat, egyszer csak felsírtál, de úgy, hogy azt gondoltam, beszorult a lábad, vagy beütötted a fejed, berohantunk hozzád, és csak feküdtél mintha aludnál még, valószínűleg így is lehetett, és keservesen sírtál. Felvettelek, de még soha nem éreztem ennyire ernyedtnek a testedet, a fejedet a vállamba fúrva zokogtál, pedig mindig egyenesen tartod magad, nem szoktál bújni. Úgyhogy nagyon megijedtem. Letettelek és ellenőrizem, hogy mozog-e kezed, lábad. Mozgattad, jó. Levetkőztettelek, abbamaradt a sírás, nyújtóztál egyet és azóta alszol. Huhh. Állítólag kedden már csak 30 fok lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése