Örökanya gazdaságos

Néha kicsit gazdaságosban nyomom, mert annyira de annnnyira zseniálisan összefoglalok egy témát a facen, hogy kénytelen vagyok ide is becopyzni. ;) Indult egy gólyahíres állatbarátos csoport, ahova leírtam Kornél cicánk történetét, és közben rájöttem, hogy Kornélról még nem is írtam itt úgy részletesebben. Ami érthető, hiszen nem a gyerekünk. Pedig valahol de. Az előbb ugyanott feküdt a kanapén, ahol legelőször, és rögtön be is ugrott minden emlék. Suttogtam is neki (azt nagyon szereti, ahogy a matatós hangokat is, mindig arra jövök ki a fürdőszobából, hogy őrt állt - inkább feküdt - az ajtónál és fülelt, míg bent tettem-vettem), suttogtam, hogy régebben ilyenkor dörgedelmesen lesiccegtünk a kanapéról, ugye? Ő meg mintha értené, mosolygó szemekkel nyújtózott egyet, hogy most más világ van. Íme hát, a történet, hogy mindig emlékezzünk rá. 

A mi cicánk Somfaközy Kornél úr 2010-ben szegődött hozzánk, napokig néztem és facsargatta a szívem, ahogy a járókelőket méregette és reménykedve udvarolt a jóságosnak tűnőknek, hátha hazamehet velük. Szerintem egy idős gazdija lehetett, aki elhunyt és a család kitehette a cicust az utcára. Olyan okosnak és barátságosnak tűnt. Egyik nap mentem hazafelé, megint ott hasalt a kisboltnál, mellső lábait olyan cicásan maga alá hajtva, és engem szuggerált átható tekintettel. Annyit mondtam csak "Na, gyere!" felpattant és rohant hozzám. Hazakísért, mint egy kutya, jött a lábam mellett.

A lakást izgatottan körüljárta, megette a makréla konzervet, amivel kínáltam, majd felugrott a kanapéra és a kimerültségtől összeesett rajta. Ott aludt összegömbölyödve, nekem viszont mennem kellett, óvatosan felemeltem, mondtam neki, hogy cicuka, nem maradhatsz most itt, ne haragudj. Ő felnézett rám, kinyújtotta a mancsát felém és szabályosan átölelte a nyakamat. Döbbenetes volt. Ott minden el is dőlt. :) 

Bent is hagytam, mire megérkeztem, szegény kihányta a makrélát és kakilt is: a fürdőszoba szőnyeg szépen össze volt csomagolva, azt használta vécének. Nem tudtam rá haragudni, annyira látszott az igyekezet minden mozdulatán, még az összehúzogatott kisszőnyegen is. Mikor megkapta az almot, egyből tudta, mit kell vele csinálni, hihetetlen jól szocializált cica volt. És ivartalanítva is volt. Szóval nagyon szerethette a gazdi és szörnyű lehetett, hogy magára maradt. 

A gyerekekkel is nagyon toleráns, mondjuk mi nem is engedtünk soha "nyúzást". Mindig rácsodálkozom, mennyire disztingvál az állat, ha kisgyerek foglalkozik vele. 

Kornélt ismerik a házban, környéken is, jókat nevetek, mikor vadidegeneket hallok, hogy "Szia, Kornéééél!" Teljesen önjáró, kapott chipet, kiengedjük, a lépcsőházból is ki-be engedik, ha feljön, finoman kaparja az ajtót, de volt már olyan is, hogy a szomszéd kínai srác csengetett be neki, vagy Éva nénivel feljött a lifttel... Kanapézni és nassolni bejár több lakásba is, igazi életművész. Mostanában kevesebbet megy le, hiányolták is a gondnoki irodában. Nekem meggyőződésem, hogy rajtunk kívül még 2-3 család is meg lehet győződve, hogy az ő cicája, (mert sajnos látom, hogy lelkesen etetik kint), csak néha elcsavarog, akkor van nálunk. 

A neve először Örkény után Jötti volt, mert csak úgy jött, de annyira Kornélos volt, hogy átkereszteltük. Utólag tudtam meg, hogy a Kornél jelentése somfa, mi pedig a Somfa közben lakunk és találkoztunk vele. Szeretem ezeket a sorsszerűségeket. 

Sajnos a nyáron elkezdte furcsán tartani a hátsó lábát, és mostanra egy fájdalmas duzzanat lett a combján. Az orvos szerint csontdaganata van. Ilyen korban (12 év körüli lehet) már nem javasolt műtét vagy amputáció, most figyelgetem, hogy érzi magát és ha már nagyon rossz neki, jön a szuri.

Addig igyekszünk kényelmessé tenni a napjait, rövid időre kimehet, de jön is vissza hamar. Sokat szeretgetjük, cicakolbásszal kényeztetjük, amit imád. A ronda disznó amúgy annak ellenére, hogy én fogadtam be, Apát imádja igazából. Látnotok kellene azt a fátyolos tekintetű rajongást, amivel ránéz. Mindezt azzal fejeli meg, hogy bárhogy ülünk a kanapén, csakis úgy érkezik meg imádott gazdája ölébe, hogy előtte rajtam keresztülgyalogol. Próbálom úgy felfogni, hogy így köszön be nekem előtte vagy engem tart a górénak és a góré ölébe nem telepszünk, de azért rosszul is esik kicsit ez a szerep.

Hiányozni fog, ha el kell engednünk. Ilyen intelligens, életrevaló cicával, mint ő, soha nem találkoztam, nem tudom, fogok-e valaha.

Anya-agy

Nemrég olvastam, hogy az anyák agya attól fogva, hogy anyává válnak, módosul. A lényege az, hogy olyan szerkezeti átalakulások mennek végbe a szürke- és fehérállományban, amelyek elősegítik az éberebb figyelést, gondoskodást, a gyermek szükségleteinek prompt felismerését. Ennek egyik hátulütője lehet például az a helyzet, mikor az Akadémián elmegyek pisilni és azon kapom magam, hogy mindezt nyitott ajtónál teszem. Merthogy az átalakult agyszerkezetem szerint biztos van a közelemben egy gyámoltalan gyermek, akire figyelni kell. Szerencsére eddig mindig azelőtt észbe kaptam, hogy bárki bejött volna.  

Az ember nem tud mindig ilyen intenzitással figyelni, már csak azért sem, mert időközben lesz még egy vagy több gyereke, akikre még figyel. De szerencsére az okos gyerek megtanul a szülő helyett is figyelni. Már nem emlékszem, pontosan mikor történt, talán tavasszal, hogy megnéztük, hogy halad az építkezés a Makk utcában, mikor hazafelé sétálva te előre mentél a bicajjal és bevártál minket a Belényes utcánál, mellettem jött Réka futóbicajjal. Épp a kereszteződéshez ért egy fehér furgon, mikor te is odaértél. Azt hiszem, épp roma diákokat költöztettek be a református kollégiumból roma kollégiummá kinevezett épületbe. Te visszajöttél hozzánk és teljes higgadtsággal és dermesztő természetességgel elmesélted, hogy a bácsi azt mondta: "Beszállsz a furgonomba?", de nem szálltál be, hanem gyorsan jöttél szólni nekünk. Elmondtad, hogy volt benne még két néni és amúgy Toyota volt. A mostani eszemmel nem is értem, miért nem kérdeztem minderre rá, mikor odaértünk hozzájuk. Valószínűleg csak viccelt a bácsi, esetleg tesztelni akart téged, mivel nem tűztek gyorsan el, hanem ott pakolásztak, tehát nem feltételezhetünk rossz szándékot, de ezt akkor is borzasztó volt hallani, miközben hatalmas büszkeség töltött el, hogy ilyen okos és életrevaló fiam van!      

Holnap megnézek nyílt órákat a kiszemelt iskolában. Nem foglak versenyistállóba hurcibálni titeket. Vékás alelnök bácsi is maximálisan egyetértett tegnap velem, mikor erről beszélgettünk. Ő egy olyan iskolába járt, ahol 4 évfolyamot egyetlen tanító tanított egyszerre, és ha elfáradt, kiengedte őket az udvarra játszani. "És itt vagyok." - tette hozzá Vékás alelnök bácsi, körülnézve az Akadémia Palotájának egyik impozáns termében. Amúgy múlt hétvégén avatták díszdoktorrá a Heidelbergi Egyetemen. Ehhez nem is kívánok többet hozzáfűzni.

Mert erről még nem írtam

2003-ban kötöttük össze életünket Apával. Augusztus 23-án, ezt ugye tudjuk. :) Nászutunkon, Máltán én már rettentően türelmetlen voltam, azonnal szerettem volna egy kisbabát a pocakomba. Apa türelemre intett, adjunk magunknak egy fél évet bár, élvezzük ki a szabadságunkat, ráérünk még babázni. Igaza volt, beleegyeztem. Nagyon nehéz volt kivárni azt a néhány hónapot. A szilveszteri buliba már úgy mentünk, hogy előtte beugrottunk egy gyógyszertárba terhességi tesztért, ihatok-e aznap este. Ihattam. Oké, januártól akkor izgatottan várhatjuk a csodát!!! Hallottam ettől-attól, hogy nehezen jön a baba, az első hónapokban még sajnálgattam is őket, ó, nekünk sem jött össze elsőre. Dia, drága barátném még meg is fenyegetett, hogy ne merészeljek előbb teherbe esni, mikor nekik 3 hónappal előbb volt az esküvőjük. Kicsit felhúztam az orrom ezen (természetesen viccnek szánta), de megígértem. Annyira jól tartottam az ígéretemet, hogy 2004 júliusára már teljesen romokban hevertem. Emlékszem, ott ülünk Apával (milyen jó is ezt a szót leírni így utólag, akkor hogy fájt, mikor mástól hallottam) szóval Badacsonyban ülünk a vasútnál és ahelyett, hogy finom borokat szürcsölgettünk volna, csak ültünk a padon és Apa hallgatta, hogyan zokogok. Zokogtam, hogy Dia mindjárt szül és hogy mondhatott olyat hogy ne merészeljek előbb szülni. 

Azt mondják, egy évet illik várni, míg orvoshoz fordulunk. 8 hónapot tudtam várni; ha kérdezik, egy évet mondok, kész. Nem kérdezte senki, szerencsére. Hiszen biznisz. Bekerültünk a gépezetbe. Addig csak sajnálkoztam a lombikosok történetein, úristen, micsoda szörnyű tragédia lehet, ha lombikozni kell. Én ezt nem is bírnám ki. Egyszer csak ráeszméltem, hogy már benne is vagyok. Ja, így már nem is olyan vészes. Feladat van, csináljuk. HSG (Most minek sír, ez csak műhiszti, hát csinálok magának gyereket, tündérke!), ott minden eldőlt. Vagyis inkább fejre állt a világ. 2004. szeptember 28. lett addigi életem legsötétebb napja. Akkor mutatta ki a HSG - mialatt majdnem lepattantam a vizsgálóasztalról, annyira elviselhetetlenül fájt, és tűnődtem, már amennyire képes voltam tűnődni, hogy én akarok szülni, amikor még ebbe is majdnem belehalok??? - hogy se jobbra, se balra nincs szabad út a petevezetékeimben. Milyen zseniális időzítés a sorstól: a kórházban kaptam Zoli sms-ét, "Szia! Úgy néz ki, szülünk." (Dia majdnem ráment, de hálisten, ma egy csodálatos boldog család az övék és Lilla szülinapja sem olyan rémisztő már nekem.) És hogy még drámaibb legyen e nap, Apa ezen a napon kapta a hírt: meghalt a nagypapája.
Tehát indult a verkli. Vérvétel, prolaktin, gyógyszertár, vérvétel, konzultáció, UH, protokoll, szuri, szuri, UH, szuri, szuri, UH, vérvétel, szuri, punctio (azért azt a kábulatot mindig imádtam), izgulás, telefon, jöhet beültire, 2 hét egy paralell univerzumban, barnázás, padló. Vagy negatív teszt, padló. Ez hatszor. Plusz egy fagyibaba beültetés. Millió hála és köszönet a jó humorú Kósa dokinak, cuki Forgács tanár úrnak és asszisztenseinek. És a babanetes sorstársaknak. A rengeteg biztató szóért, hú, egy másik élet volt. Klassz csapat voltunk, sikerült sok gyönyörű baba, kis, dehogy kis, NAGY CSODÁK spontán! A dokikat így utólag szívesen kihagynám a történetből, na nem a természetük, hanem a sikertelenség miatt, de az összetartó lombikos csapatért hálás vagyok a sorsnak. És persze Apának, Maminak, akik mindenben, mindvégig mellettem álltak. 

Aztán a végén már csak ketten voltunk baba nélkül a csapatból. Mindeközben csak egyetlen dolgot zártam ki az életemből: a babámat. Nem tudtam elképzelni. Nem fantáziálgattam, milyen lesz a karomban tartani, pelenkázni, magamhoz ölelni, szagolni... Lombikozni kell!!! Egy gép voltam. Ma már tudom, hogy ez egy tudatalatti védekezés volt. Nem mertem elképzelni, beleélni magam, mert a kudarcok ezt nem engedték meg. A folyosón a hosszú órák alatt jutott bőven idő, hogy a sok száz, falra ragasztott babakép közül kiválasszam a kedvenceimet: na olyat akarok! Jaj, de szép kis formás, remélem, a miénk is ilyen szép lesz. Közben meg nem éreztem semmit. De. Mérhetetlen sajnálatot. Úgy sajnáltam magam, hogy annál jobban nem is lehet már. Ha megláttam egy HSG vagy egy IVF rendszámú autót, egyszerre rándult össze a gyomrom és a méhem, és futott végig a jeges nyilallás a gerincemen a lábam ujjáig. Üvölteni tudtam volna az elkerülhetetlen IKEÁs pocakos kismamáktól, rettenetesen nehéz volt elviselni, hogy másnak van és újabb jön és az enyém is már ekkora lehetne...

2006-ban, mikor 30 lettem, egy újabb sikertelen lombik után, a következő laparos műtét előtt olyan furán jött meg. Meg is meg nem is. Istenem, csak nem csoda történt?! Jaj, de hát most voltam altatási vizsgálatokon, röntgen is volt! Á, biztos nem. Bonyhádon voltunk, remegő kézzel vettem elő a tesztet, amit korábban vásároltam. Csoda, hogy rá tudtam pisilni. Halvány második csík! Anyák napja reggelén!!! Még egy teszt, határozott második csík!!! Hát van ilyen! És velünk is megtörtént!!! Jaj istenem, menjünk már Pestre, nézze meg Kósa, hogy jó helyen van-e! Jó helyen van!!! Igaz, csak egy szép kis szikhólyag látszik, de várjunk egy kicsit és előbújik a baba is. Doktor úr gratulál, meséli az elképesztő, kettő beültetettből hármasikres, majd spirál mellett negyedik babás anyuka sztoriját, én a fellegekben és persze rettenetes aggodalmak közt hullámvasutazok. Végre újabb UH. Doki feje nem jó. A szépen alakuló petezsákban csak a lufi, nincs vele emberke. Következő UH-n már a petezsák is egy gyűrött maszat. A doki gyönyörűen szavakba öntötte az akkori pillanatokat: "Ekkora kibaszás nincs." 

A terhességet, akár volt benne élet, akár nem, műszeresen kellett befejezni. Én ezen már csak nevetni tudtam kínomban, a könnyek elfogytak: ott feküdtem és vártam az abortuszomat fél tucat bagózó, rutinból abortuszra járó nővel egy kórteremben. Akkor bőgtem el magam egy picurkát, mikor a doki diszkréten tájékoztatta a műtős asszisztenciát, hogy "ő egy tündérke", hogy ne úgy nézzenek rám...

2007-ben döntöttünk. Nem ez a mi utunk, jelentkezünk örökbefogadásra. Baromira nem akarta egyetlen porcikám sem. De láttam Apán, hogy ő minden kétséget kizáróan készen áll rá. Ez adott erőt. Jelentkezünk, közben még lombikozhatunk is, telik az idő, szokom a gondolatot, és még bármi lehet. Így el tudtam fogadni. Nekem kellett az a 3 és fél év várakozás. Nem értettem, miért szenvednek annyira a várakozók, meg zaklatják Gabi nénit a sorszámukért, hogy hol tartanak. Hova szaladtok? 

Kezdetben a várakozók országos találkozóit sem szerettem. Idegennek éreztem magam ott, mit keresek én ott... De a találkozók végén, mikor sorra bemutatkoztak az abban az évben családdá vált házaspárok a pici babájukkal, a könnyeimet nyelve, a lelkemben mindig minden a helyére került. Aztán már vártam, és mentünk is lelkesen minden tavaszi és őszi találkozóra. Hihetetlenül jól csinálja a Gólyahír Egyesület! Emlékszem, mennyit fortyogtam azon, hogy Budapesten élők nem kaphatnak budapesti babát, nehogy az Életetadó szembejöjjön a villamoson. Aztán végül csak Budapesten született meg a mi kis gyönyörűnk, mert a krízislakásban töltötte az utolsó heteit az Életetadónk, onnan pedig Budapestre viszi a mentő őket. Apropó, gyönyörűnk. Macaulay Culkin óta - mert ciki, nem ciki, nekem 1992-ben még Szent Képes Albumom is volt a kölökről, annyira imádtam (Mami és Orsi tudna mesélni, a csodás nemrégi megkerüléséről is) - sokat töprengtem anno, hogyan is lehetne nekem ilyen cuki szőke kékszemű fiacskám, mint ő, amikor hiába a kékszemű felmenők, erőst barna leánka lettem. Kikötni olyat a jelentkezési lapon, hogy szőke, kékszemű, nem illik és eszünkbe sem jutott, de tényleg. Egészséges legyen, neme mindegy. A kislány után, akit végül hazavittek és nem mi lettünk a szülei, jött egy szöszi, kékszemű, formás kis fiúcska, akinek mi lehettünk boldog szülei. Pedig Gabi néni azt is mondta nem egyszer a találkozókon, teljesen jogosan, hogy ez nem kívánságműsor, ne arra várjunk, hogy szőke kékszemű kis tündérek pottyannak az ölünkbe. Mi ez, ha nem a Gondviselés hatalmas ajándéka? Vér szerint ez nem nagyon működhetett volna, ugye?     

Hogy miért írtam mindezt most le? Mert most volt itt az ideje. Mikor az ember azt hiszi, az elmúlt évek csodálatos egymásutánja feledtetett minden addigi rosszat,... csak szépen letakarta egy lepellel, de az attól még ott van. El kell engedni, el kell gyászolni a veszteséget, a hiányt is. Azt a 30 pici életet, akiknek az első pillanatainál természetellenes módon jelen lehettem, láthattam, lefényképezhettem őket kétsejtes állapotukban, kaptam róluk képet blasztocitaként, hogy milyen fantasztikus lesz majd együtt nézegetni azokat nagykorukban. Abból is tudom, hogy még mindig van üledék, hogy mikor ezeket a bekezdéseket pötyögöm ide le, előtörnek az indulatok, a keserűség, a sírás. Persze csak a szomorú részeknél. Nem gyógyult még be a seb, mert meg lehetett piszkálni. Félreértés ne essék, nem a sorsom ellen nyávogok, hiszen ami velünk történt az elmúlt 6 év során, azt senkinek oda nem adnám, bármilyen másikat ígérne cserébe! Takarítanom kellett kicsit. Jobban érzem most ettől magam? Igen, sokkal jobban!
Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedüli eset. Ha már ezzel segíthetek valakinek szembenéznie a saját leple alatt rejlő porcicáival, már azért is megérte írnom.