A könyv

Karácsonyra kaptam Mamitól egy könyvet, Nagy Családkönyv a címe, Vekerdy Tamás Nők Lapjás olvasói levelekre adott válaszai vannak benne korosztályok szerint. Mivel már az idejét sem tudom, mikor is volt egy rendes könyv utoljára a kezemben, tegnap este elhatároztam, hogy befejezem a szemezést a gerincével, most vagy két és háromnegyed éves, most kell azokat a fejezeteket olvasni és okulni belőlük, nem tovább halogatni és mindenről lecsúszni és aztán mérgelődni, mert eddig kb egy ilyen halogatásnak sem lett semmiféle végkifejlete, vagyis még mindig tartanak... Szóval az éjféli szoptatás előtt pont kényelmesen belefért az időmbe egy kis olvasgatás .

Első nekifutásra a 14. oldalig jutottam. Azért nem tovább, mert a 14. oldal utolsó mondata egyszerre megválaszolta minden eddigi kérdésemet és dilemmámat veled kapcsolatban, és ettől egy olyan csodálatosan nyugodt érzés fogott el, mint amikor az a bizonyos gondolat megfogalmazódott bennem 2013. márciusában, ott. 

Minél tovább marad meg egy gyerek az életkorának - életkori szükségleteinek - megfelelő környezetben, minél kevésbé siettetik, annál stabilabb alapokra épül fejlődése.

Ezzel az érzéssel, és azzal az elhatározással tértem nyugovóra, hogy holnap nem fogom kérni tőled, hogy pisilj vagy kakilj a wc-be, nem fogok szólni, hogy ne szórd a homokot, nem fogok könyörögni semmiért,  nem fog érdekelni, hogy mások mit gondolnak, csak akkor szólok, ha esetleg más testi épsége is bevonódik a ténykedéseidbe. És megint előjött az a megkönnyebbülős, szabadságérzéses, fantasztikusan kellemes tudatállapot.

És láss csodát, reggel nem kellett rátok szólnom, hogy csendesebben legyetek, egy pisszenés nélkül készülődtetek és mentetek el Apával a kuckóba. A kuckóban nem azt kérdezted, hogy hoztam-e valamit, hanem viccelődtél, mikor vettük fel a szandálodat: "Hoppá, ott látszik valami!" (Hoppá, Anya egy merészebb trikóban volt, valóban, nem szoktam sűrűn dekoltázst villantani... Kérdeztem, hogy a cicim? - Aha. Édesem, milyen kis diszkrét voltál!) Aztán hogy "Annyira szeretem Apát!", majd belenéztél a szemembe és nyomatékos bólintással közölted, hogy:  "Meg Anyát is!"  Kuckóból eljövet mondtad, hogy ne arra induljunk, hanem amarra és a hátunk mögé mutattál. Hát kíváncsi lettem, megfordultunk a szűk utcácskában és arra mentünk, amerre mondtad, mert hogy mutatni akarsz valamit. Nahát, ilyen sem volt még. Hát a kisjátszó volt az. És mert semmi hiszti nem volt, hanem mert annyira aranyosan és bájosan-fondorlatosan hoztad elő, hát odakanyarodtunk, közben megbeszéltük, hogy csak egy kicsit leszünk ott, mert Rékát nem tudom sokáig a karomban tartani. Bementünk, odaszaladtál a dzsiphez, egy szuper kis, vagyis inkább nagy rugós safaris dzsiphez, hogy megmutasd nekem, mert Apával kuckóba menet mindig látod reggelente. Mikor Réka súlyát kezdtem egyre többnek érezni, emlékeztettelek a megállapodásunkra. És nem kellett kérleljelek, elbúcsúztunk a jó kis dzsiptől, mondtuk, hogy még jövünk majd, és jöttél velünk vissza ixihez! Eszembe jutott a könyv. A varázskönyv. Ami nem téged varázsolt el, hanem engem. És ezért lehettél te önmagad és nem egy magából kifordult kis figyelem- és szeretetéhes energiavámpír. 

Itthon sem jöttek a szokásos dolgok, hogy a liftben valami elszakad és az ajtón már egy tomboló tájfun süvít be, hogy Réka játszószőnyegén és játékain ugrálsz, hanem inkább szépen megetted a spenótot a tükörtojással, beszélgettünk, odahoztad Rékának a kis zörgős zacskóját, csak úgy magadtól, mint egy gondos nagy tesó, aki a kishúga kedvében akar járni. Én meg csak ámultam-bámultam. És hogy mennyire foglalkoztat téged az a hülye pelenka-mizériánk: volt egy bejátszás a tévében, ahol egy kisfiú beszélt. Kicsit talán idősebb nálad. Megkérdezted, hogy vajon ő pelenkás-e. Annyira megsajnáltalak akkor. Mondtam, hogy szerintem már nem, és nem jöttem azzal a baromsággal, amit minden nap sulykoltunk beléd, hogy ő már nagyfiú, és te is az vagy, neked sem kéne már. És egy szó nélkül ment a lefekvés, jókedvűen ébredtél, Mamival is tudtunk skype-olni, hamar le is tudtunk menni a játszóra, ahol szépen elvoltunk, előtte simán elmentünk a zöldségeshez, hogy odaadjuk neki a tojásos dobozt... mind-mind olyan kis dolog, ami máskor igen körülményesen tud alakulni. 

Este megkérdeztem Apát, észrevette-e mindezt. Igen, ő is észlelte, hogy valami más. Elmeséltem neki a könyvet. 

Sokszor hallottam már erről, de nem igazán értettem. Mert úgy éreztem, én teljesen laza vagyok, nincs bennem semmi olyan feszkó, amitől neked ilyennek vagy olyannak kéne lenned. Ezek szerint mindig is volt. Milyen vicces, hogy már megint csak ilyen kicsin múlott valami nagy. Na nem akarom tovább ragozni, meglátjuk, hogy alakulnak elkövetkezendő napjaink. Csak jusson néha eszembe a könyv...