Mostanság

Augusztus 23-án írtam legutoljára. Úgy vagyok vele, hogy na még egy utolsót azért kéne írni, hogy szép kereken lezárjam a történetet, hiszen eltelt 10 év, már olvasni is tudtok, hogy átadhassam Apa gondosan elkészíttetett könyvpéldányait, és amúgy is beszélgetünk, együtt éljük át a velünk történteket.  

Ahogy a nyár óta történteket kezdtem felidézni, most is jött a felismerés: igazából több oka is van annak, hogy miért nem ragadtam azonnal billentyűzetet mint régen, ha valami izgi történt velünk. Ahogy visszazökkentünk a dolgos hétköznapokba, nekem szinte minden energiámat lekötötte a munka, amivel egész ősszel és télen szünet nélkül - rengeteg felesleges körrel megspékelve - foglalkoznom kellett. Még Konit sem tudtam úgy kiélvezni, ahogy szerettem volna. Teljesült egy tavasszal még elérhetetlennek tűnő álom, itt a seggem alatt a csodaszép, szuper elektromos autóm, és nem tudom élvezni úgy, ahogy szeretném. Jó, nem ilyen tragikus a helyzet, csak az az elégedett érzés, hogy dolgom végeztével szépen beülök az autómba, nyugisan elgurulok az iskolához, felveszlek titeket, hazamegyünk vagy edzésre, és minden olyan szép és jó, mint a meleg délutáni napfényben úszó Lila akác közben, na ez azt hiszem, még soha nem ért utol. Mert nem volt olyan, hogy dolgom végeztem, inkább abbahagytam és megléptem, mert ugye családbarát ország vagyunk, a munkaidő fél ötig tart, a suli meg négyig, közte van egy teljesen kiszámíthatatlan pesti forgalmi helyzet. Voltak esetek, amikor úgy be volt állva minden, hogy az MTA Székház elől a Széchenyi tér másik oldaláig 20 percig tartott eljutni. De az útvonalat elég hamar kiismertem, tudtam, hol vannak a gyorsabb szakaszok, merre kell finoman irányítanom az autót, hogy ne huppanjon akkorát, mint az előttem guruló, minden kátyút és barázdát ismersz pár alkalom után, ez azért jó érzés. Na, szóval a hektikus, de kisautóm felett érzett örömmel átitatott hazautak után volt, hogy még dolgoznom kellett kicsit, vagy egyszerűen csak ki voltam purcanva és örültem, hogy a kanapé kényelmének és az édes semmittevésnek végre átadhattam magam, nem volt ihlet, hogy ott maradjak a laptop mellett vagy odaüljek a géphez lepötyögni ezt azt. A gépnél amúgy is Apa ült, mert neki is bitang sok munkája volt folyamatosan. Persze hál'Isten! 

Egy másik ok, hogy "kerülöm" a monitort: az öregszeműség (tanuljuk meg a latin nevét is, presbyopia). Hát, hogy erre miért nem készítik fel az embert időben? Nagyon nehéz méltósággal viselni és nem nyígni folyamatosan, hogy hová tűnt a sasszem látásom. Azt mondják, megáll egy idő után a romlás. Köszönöm, most már megállhatna. Egy éve csináltattam a progresszív lencsés szemüvegemet, most már úgy nézek vele, mint a mamikák, emelgetem a fejemet a monitor meg a telefon előtt, hogy az alsó felén még valamit lássak. Ha az izmainkat tudjuk fejleszteni, a szemlencsét vajon miért nem lehet?? A műtétre még nem szántam rá magam, és állítólag attól sem szabad csodát várni.      

2021-et sikerült egy jótéteménnyel (is) zárni. 30-án Beni anyukájával átcseréltem Tomi májusban rendelt Gap farmerét arra, amit ténylegesen meg szerettem volna hirdetni, csak valamiért nem úgy sikerült... mindegy, Bogi elégedetten nyugtázhatta, hogy más is tud ilyen hülye lenni néha, nemcsak ő. Na nem ez volt a jócselekedet, hanem ami ezután történt. A farival a hónom alatt megvártam, míg Réka a rollerrel odaér hozzám, majd javasoltam, menjünk el sétálni a sok tespedés után, de most ne menjünk túl messzire, mint máskor, csak ide a Somfára. Okés, sétálunk, sétálunk, kellemesen enyhe, ködös délután volt, egyszer csak meglátunk egy galambot, ahogy a Bihari egyik lépcsője előtt csipeget. Mondom, nézd, Réka, az a galamb olyan, mint egy sirály, nézzük már meg közelebbről. Nem repült el és már sejthető volt, hogy valami nem stimmel vele. Lógatta a szárnyát is. Észrevettem, hogy gyűrű van mindkét lábán. Gyorsan keresgélni kezdtem postagalambos oldalakat, hogy azonnal értesíthessem a gazdit, de legnagyobb döbbenetemre a postagalambos facebook csoportban annyit sem mondtak a posztomra, hogy burukk, telefont meg persze nem vettek fel. Megosztottam a Kékvirág csoportban is, ott rögtön jöttek a segítő szándékú kommentek. Haza nem tudtuk vinni, mert nem engedte megfogni magát. Fájó szívvel otthagytuk szegényt a Bihari soron. De csaknem hagyott békén a lelkiismeret, visszamentünk Rékával sötétedés után, vittem a cipzáros bevásárló kosarunkat is, hátha... Keresgéltük egy darabig bevilágítva bokorba, lépcső alá, fák ágai közé, de sehol nem volt. Hazamentünk és időnként kérdezgettük, vajon hol lehet most szegény. Aztán egyszer csak Szandi anyukája odaírta kommentbe, hogy most itt van a Bihari 3/d bejáratánál. Na uccu neki, futottunk a kosárral vissza és tényleg ott volt szegényke, jól odahúzódva a bejárat mellé a sarokba. Emberhez szokott állat, mi meg a susnyásban kerestük és szépen elsétáltunk a kivilágított galamb mellett. Simán meg tudtam így fogni, kicsit morgott azért, de mintha tudta volna, hogy jót akarunk neki, nem ellenkezett. A meleg lakásban láthatóan jobban érezte magát. A macskák meg átmentek lassított felvételbe, úgy közlekedtek a hordozójuk közelében, mikor beköltöztettük oda a tubit. Annyira szép kis madár volt, még nem láttam ilyen galambot. Mint egy mesebeli gerle, szép formás kis feje volt és pici csőre. Mikor meg akartam nézni a gyűrűjét, első döbbenet az volt, hogy az égvilágon semmi nem volt rajta, egyiken sem, se betű, se szám. A következő pedig a hatalmas sokk volt, mikor megláttam a lábát: egy szőr vagy vékony szőke hajcsomó úgy rátekeredett a lábára, hogy a középső lábujját teljesen elszorította, csak a csonton lógott, egy ujja már hiányzott is. Apával megpróbáltuk leműteni róla a gubancot, édes kis madárka, annyira sajnáltam. És hogy mit ki nem bírnak ezek a teremtmények: mikor túl voltunk a betadinon is, visszatettem a macskahordozóba és mit csinált? Azonnal nekilátott felcsipegetni a búzát, amit odatettem neki. Meg ivott is. Kész voltam. És jöttek a kommentek, kaptam madármentős tippeket is, és csodálatos volt megtapasztalni, hogy igenis, van segítség: a Fióka- és Madármentés egy önkénteséhez már másnap, szilveszter napján vihettük is. Ők orvoshoz viszik, felerősítik és ha úgy látják, visszaengedik és hazarepülhet. Reméljük, minden rendben van vele azóta is. Jó érzés, hogy nem hagytuk magára akkor azt a kis életet.  

Mami ezen a karácsonyon látta elérkezettnek az időt, hogy a kis magról kelt fenyőcskéjét díszítse fel az ünnepre. Ki lett ásva, be is vitték, neki is állt 19-én a díszítésnek, és egy ponton, mikor lelépett a fellépő első fokáról, sajnos a másodikon állt és szépen lehuppant a földre, úgy, hogy lett belőle egy kis csigolya törés is. Bejgli sütés és töltött káposzta főzés helyett így a szekszárdi traumatológián vendégeskedett 3 napig. Nagy nagy szerencsére egy fűzőviseléssel és sok pihenésre ítéléssel megúszta. 

Réka is betöltötte 8. évét, Jézuskától pedig megkapta hőn áhított American Girl babáját, Luciana Vegát. Luciana amellett, hogy az első gyerek szeretne lenni a Marson, olyan teljesítménnyel is dicsekedhet, hogy zsenge kora ellenére már beutazta a fél Föld bolygót. Amerikából indult, Apa ügyesen talált egy olyan rendelős oldalt, ahonnan mi is tudtunk rendelni, mert az igazi AG honlapon Európából nem lehet csak úgy mint egy normális webshopban, csak úgy, ha felhívod őket, és megérdeklődöd, hogy melyik boltban van készleten ilyen baba... 2021-ben..., egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Amerika itt tart még. Szóval ezt sikerült kicseleznie Apának egy másik rendelős oldallal, és Luciana megkezdhette nemzetközi utazását Magyarország felé. Heteken át járta a nagyvilágot, kicsit elidőzött Máltán is, aztán megérkezett hozzánk és szeptembertől karácsonyig türelmesen várt űrkapszulájában. Rose-zal nagyon jól kijönnek, azt hiszem, azóta kiderült, hogy testvérek is. 

Nagyon várod a lellei tábort, készültök a lányokkal. Örülök, hogy te is elkezded ezt az önállóságot, nagy élmény lesz, az biztos, mert sajnos a covid belerondított már az ovis hagyományokba is, és nem mehettél Ildikó néniékkel ottalvós kirándulásra, mint Tomi annak idején két alkalommal is. 

Tomi január elején beugró volt egy teremtornán, mert Márknak, aki eredetileg be lett osztva, pont aznap volt oltásidőpontja. Jól jött ez a felkérés, nagyon élvezted és várod a legközelebbi alkalmat, hogy megmérkőzhessetek más csapatokkal is. Egy kicsit talán visszavettél a kezdeti magabiztosságból ("lealázunk mindenkit"), hogy megtapasztalhattad az ellenfél erejét, és ügyesen levontad a nap végén a tanulságokat, mire figyeljetek legközelebb jobban oda. A negyeddöntőig jutottatok. Végre van egyesületes télikabátod, amit tegnap sikerült átvennem, nagyon rendik voltak a boltban, mert neten nem is lehetett rendelni a méretedben, de kiderült, hogy az a biztos, ha helyben rákérdezünk, mert volt raktáron mégis, és ki is cserélték nekem az S-est, XS-esre. Még azt is megígérték, hogy tartják a héten az S-est, ha mégsem lenne jó a kisebbik. Nagyon nem tudok azzal egyetérteni, hogy az év minden edzésnapján a szabad ég alatt vagytok, bárki bármit is mond, szerintem ez senki ízületeit nem kíméli a januári 1-2 fokban. Most legalább van már meleg kabátod (amit edzés előtt amúgy ledobsz majd a földre 😂)

Egy éves Fortnite pályafutásod alatt érdekes volt megfigyelni, hogyan lettél egészen "Pro". Továbbra is vegyes érzésekkel nézem, ahogy játszol. Baromira büszke vagyok arra, hogy ilyen magabiztosan és talpraesetten kezeled magát a játékot, de még inkább a játékos társakat, legyenek azok közelebbi barátok vagy éppen olyan srácok, akikkel az ország másik végéből dob össze a rendszer. Az biztos, hogy jó vezetői készséged van, ehhez jön a közvetlenséged és a humorod, amitől egy jó kis szórakoztató programot kapunk (bár Apát ez munka közben annyira nem szórakoztatja). Egyre több angol szót hallok, amit játszva tanulsz meg, ez is nagyon tetszik. Ha nem az xbox-on játszol, akkor videókat nézel és tanulod belőlük az újabb és újabb trükköket. Ha ilyen következetesen kitartó lennél az élet más területein is, nem lenne itt semmi gond. Már csak meg kellene találni az egészséges arányt az elfoglaltságaidban, egyelőre erősen dominál a gaming, ezen dolgozni fogunk.