X.

Augusztus 23-a van, Apával 18 éves házasok lettünk ma, nagykorúvá értünk, Tomi pedig ma betölti az első X-et!!! Nagy felhajtást nem csapunk, nem is szereted, inkább punyulósra vesszük a napot, a szülinapos kívánsága szerint rendelünk ebédet, a KFC-re esett a választás, aztán torta és ajándékozás. Szombaton lesz egy kis buli a LaserCityben, másfél óra lézerharc 8 résztvevővel, aztán ha nem esik az eső, a tűzrakónál egy kis tortázós dzsemborival folytatjuk. 

10 év távlatából elmondható, hogy ennél boldogabbak nem is lehetnénk, hogy mi lehetünk a szüleid. Egy jószívű, jóérzésű, a barátaiért is bátran kiálló - ennél fogva néha bajba kerülő - humoros, de ha a helyzet megkívánja, komoly, és nem utolsó sorban rettentően jóképű fiatalemberré cseperedtél.  

Nemsokára elkezded az egyesületi focit a fiúkkal, remélem, tetszeni fog nektek, örülök, hogy itt vagytok egymásnak, hasonló korban, hasonló érdeklődéssel, nekem ez így most elég kerek és többet nem is kívánok nektek. Oké, ha zenélnétek is, akkor már a tökéletest súrolná, de sebaj. Ámulok mindig rajtatok, milyen könnyedén elsajátítjátok az aktuális játékok fortélyait, én azt hiszem, részemről kénytelen vagyok ezt elengedni, pedig mindig is arra vágytam, hogy együtt toljuk majd a game-eket. Bár soha ne mondd, hogy soha. Van, hogy osztálytársakkal stratégiáztok online kapcsolatban, voice chaten beszélgetve, úristen, mennyit tudtok dumálni! Nagyon bírom, mikor belelendültök, jókat szórakozom rajtatok. Ha nem egymással beszéltek, akkor is folyamatosan megy a monológ. Van, hogy itt is van valaki veled, és egy harmadikkal online, van, hogy metrodomos online party megy, aztán ha elég volt a virtuális világból, a valódiban folytatjátok a focipályán.

És mindez olyan szempillantás alatt történt! Nemrég még Bruder járgányokat válogattunk katalógusból, hol vannak már, te jó ég! De ez így van rendjén. 

Isten éltessen sokáig, drága márnemisolyankicsi fiunk!!!   

Augusztus

Lassan vége a nyári szünetnek, néhány napja már a kedvenc fényeim derítik a délutánokat, azok a meleg, kontrasztos fények, amik jelzik a nyár végét, de hogy ne szomorkodjunk, simogató melegségükkel készítik elő az őszi időszakot, és teljesednek ki a vénasszonyok nyarában, a természet őszi színeinek kavalkádjában. Mindezt az erkélyen kényelmesen elhelyezkedve, ölemben a laptoppal pötyögöm, fel-fel pillantok a délutáni napfényes udvarra, kortyolgatom a hűs kólámat, hmmm... nagyon kellemes érzés.  

Ehhez képest még sehol sem tartunk a sulira készülődésben, ami tőlünk elég szokatlan. Mivel idén nem volt olyan hét, hogy ti a Maminál, mi itthon kettecskén, ráérősen, vásárolgatósan. Sebaj, az évek meg a rutin - meg lesz minden évkezdésre. Egyelőre jelenléti oktatásra készülünk, még ha közeleg is a negyedik hullám. Fingers crossed.

Múlt héten Tomi ismét Lellén volt, ezúttal a ferencvárosi táborban osztálytársakkal, kisebb nagyobb iskolatársakkal. Batikolt pólót ugyan nem készített Rékának, hiába kötöttem a lelkére, szuvenírt viszont hozott a nagyon ügyesen beosztott pénzéből, méghozzá olyan szuvenírt, amire Réka nagyon vágyott, de nem is beszéltük meg, hogy hozzon Tomi neki, így duplán szívmelengető volt, mikor átadta Rékának a pop-it pillangót, egy szép szivárványszínű szilikon izé, ami most nagyon trendi, nyomogathatod a dudorait, mint a pukkasztós fóliát, mert chilles nyomogatni. Amúgy tényleg az. Volt sok klassz program a táborban, és végre nem lepirulva jöttél haza, ami nagy megkönnyebbülés volt nekem, mert végig ezen paráztam, hogy rendesen kened-e magad naptejjel. Mikor leszálltál a vonatról, végre megláttunk, siettünk feléd, de a nagy kavalkádban alig tudtunk megközelíteni, majd mikor végre odaértünk hozzád, nem mi voltunk az elsők, akiket megölelsz, hanem két hetedikes nagylány tárta ölelésre a karjait, Tomi! Tomi! felkiáltással. Összeborultatok, nagy komolyan megölelted őket, mi meg csak néztünk, hogy hol tart már a világ. Kivártuk a sorunkat, végre a újra a miénk voltál.

Míg Tomi Lellén táborozott, Réka meg én Mamiéknál voltunk Bonyhádon. Ez a hét most igazán meseszerűen alakult. Volt benne vidám és kevésbé vidám fordulat, kellemes találkozások, meglepetések is. Erről jut eszembe, még júliusban itt volt nálunk Timi és Tami két éjszakára, mert Tami itt fog tanulni Pesten és intézték az albérletet. Olyan jó volt együtt lenni velük, dumcsizni, társasozni; jó ideig mondogattad Réka, mennyire hiányoznak, miután elbúcsúztunk tőlük. Tényleg jó lenne többször összejönnünk, unokatesók. Szóval ha Bonyhád és nyár, akkor természetesen a főszerep a bonyhádi strandé. Szerintem eléggé kimaxoltuk a látogatást, persze Réka ennél többet is el tudott volna képzelni. Jó ilyenkor összefutni Katával és Józsival, és mivel a járványhelyzet miatt most is elmaradt a tarka fesztivál, Kata meghívott minket egy házi fesztiválra, jó társasággal, finom grillvacsorával, sörözgetéssel, borozgatással, pálinkázgatással, csillagnézéssel... Bár ideálisan felnőtt program lett volna, Apa szerencsére pénteki nap lévén tudott is csatlakozni, Réka annyira szeretett volna velünk lenni (de inkább Katáékkal és velünk), hogy mindannyian beadtuk a derekunkat, jöhetett, max Mami eljön érte és hazaviszi. Hát kisangyal módban végignyomta velünk éjfélig. Aztán elbúcsúztunk Katáéktól, és a gyönyörű fekete, milliárd csillagfényes bonyhádi ég alatt hazaballagtunk a félelmetes horgos erdőn át a Mikes utcáig. Sokkal izgalmasabb volt így, mint taxival hazagurulni.

Idén egy eddig nem tapasztalt jelenséggel találkoztunk Bonyhádon. Rengeteg gólya gyűlt össze a strand melletti vizes területen, a medencéből élvezhettük a csodás látványukat, ahogy köröztek vagy elhúztak a fejünk felett, volt, hogy 20-30 is egyszerre a levegőben. Pazar volt! Esténként a magas tornyokra, oszlopokra telepedtek, hogy ott töltsék az éjszakát. A KITÉhez is sok jött minden nap a toronyra. Mikor lecsapott a vihar villámlással, dörgéssel, ők méltóságteljesen állták a megpróbáltatásait, az ablakból figyeltem és csodáltam, ahogy a villanásokban kirajzolódik az egy helyben álló gólya sziluett a lámpaoszlopon. Nyugodt, hűvös éjjeleken a nagy csendet meg-meg törte egy-egy kelepelés sorozat. Csodálatos élmény volt ez a Pestre szakadt lelkemnek. Volt viszont egy szomorú vonzata is a sok gólyának. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy a középfeszültségű oszlopok nincsenek mindenhol madárbarát módon leszigetelve és ennek áldozatául is esett néhány gólya, páran Mamiék szeme láttára. De azért ha lassan is, elindult valami az áramszolgáltató részéről. Remélem, a Mikes utcába is elérnek hamarosan. 

Mivel a Perseidák nagyjából mindig a bonyhádi hetünk alatt találkoznak a Föld pályájával, idén is volt pokrócos hullócsillag nézés, ezúttal annyira bátrak voltunk, hogy egész hátul, Mami kertjében terítettük le Rékával a plédet, és gyönyörködtünk a látványban. Jött velünk Vöri is, a szomszéd Irénke néni bűbáj kicsi kandúrkája, akit a dédunokái csak Piroskának hívnak. Ott bújt és dorombolt nekünk, annyira tündér kiscica. Tücskök tücsögtek, cica dorombolt, gólyák kelepeltek, csillagok hullottak, félelmetes hangokra összebújtunk, jajj, de jó is volt!!! 

Huhú, és még egy csoda dolog is történt! Isten bocsássa meg nekem, szeretek dolgokat találni. Egy kis pénzérmét, bizsut, ezt meg azt. Képes vagyok egy ötforintosért is lehajolni, ha megcsillan a buszmegálló járdaszegélyére hajló drótfű alatt. Lehet, hogy pont ez kell majd a CBA-ban. Biztos szarka is voltam valamelyik életemben és ez így jött tovább velem. És minél forgalmasabb az a hely, ahol találok valamit, a Nyugatinál egy ezrest, a Nagyvárad térnél egy százast, annál értetlenebbül állok előtte, hogy hogy lehet az, hogy előttem senki sem látta meg?? Néztek már párszor baleknak is, mikor odavittem a biztonsági őrhöz valaki frissen vásárolt adidas cipőjét a próbafülkéből, vagy benyújtottam az információs ablak alatti pulton hagyott pénztárcát az ügyeletes kollégának, bízva benne, hogy a gazdáikhoz fognak visszakerülni, viszont amikor egyértelműen nincs erre lehetőség, akkor a zsákmány az enyém! Én is szoktam elhagyni dolgokat, karma, pont. Na jövünk ki a strandról szerda este, ami amúgy is egy jól sikerült nap volt, mert Mami masszőre engem is megmasszírozott, nézzük Rékával a gólyákat a naplementében, ahogy sétálunk, próbálunk velük közös selfie-t is nyomni, szánalmas próbálkozások, sebaj, menjünk tovább hazafelé. Közben eszembe jut, milyen jó érzés is találni egy szépen csillogó kis pénzérmét a járda mellett, és már egy hónapja is lehet, hogy utoljára találtam, hadd találjak megint, egy kétszázas tökéletes lesz, kipörgethetünk vele valami vackot a strandon! Megtaláljuk a lépcsőt a benzinkút felé, kacagunk egyet, hogy odafelé megmásztuk a rézsűt pár méterrel tőle, mert nem vettük észre, kanyarodunk a Lidl felé, és egyszer csak ott az aszfalton, egyszerre magától értetődően és hihetetlenül valószerűtlenül, ott hevert egy félbehajtott tízezres!!! Egy hangos köszönömmel tört másodperc alatt felkaptam, és bűnös érzéseimet elnyomni igyekezve nyugtattam magunkat, hogy biztos csak egy szórólap, játékpénz, vicc lesz ez. Csak a híd előtt mertem egy újabb pillantást vetni rá, igazinak tűnt! Hát ez meg hogy lehet? Ilyen hogy? Azóta sem értem. Sajnálom, hogy valakinek ennyivel kevesebbje lett, de talán a közeli nemzethy dohányboltnak szánta, akkor viszont egyáltalán nem érte nagy kár. Mindenesetre kifizetődő, ha sétáink során fél szemmel kicsit a talajt is fürkésszük, ezt mindenkinek jó szívvel ajánlom. 🍀😉 

Úgy reménykedtem, hogy a bonyhádi utat már az új autómmal tehetem meg, június 14-én pályáztam rá, de csak ma tudtam végre átvenni, nem siették el a papírmunkát. Nagyon szép kis jószág, imádom vezetni, imádom, hogy nem kell már a percdíjakat nézegetni, ott és akkor parkolok vele, ahol csak kedvem tartja, remélem, jó társai leszünk egymásnak sok-sok balesetmentes kilométeren keresztül!!! Ja, és azt hiszem, most lettem igazából felnőtt. Már nekem is van hiteltartozásom!!! 😅

A S. Lányok 😊

Nem tudom megmondani pontosan, honnan indulnak az emlékeim a történettel kapcsolatosan, és kissé félve kezdem el a bejegyzést írni, mert már annyi mindenkinek és annyiszor előadtam, hogy már kicsit ciki újra előhozni, és főleg nem szeretném senkiben a megszállottság képzetét kelteni 😅, de muszáj valahol megörökíteni, mert szerintem akkor is egy CSODA ez, és kész. 😃 

Talán a gimis évek alatt tudatosult bennem, hogy van az ismert rokoni körnél tágabb is: másod-, harmad-unokatestvérek szép szerivel; sok Bonyhádon és környékén, néhányan az ország vagy a nagyvilág valamely távolabbi pontján. Sajnos nagyon ritkák voltak azok az alkalmak, mikor egyáltalán a szűkebb család össze tudott jönni, nemhogy a tágabb, így néhány ritka találkozón kívül nem volt alkalmam ápolni a kapcsolatokat, jobb híján legalább itt a facebook, ott azért látjuk egymást, tudunk egymásról. 

Szóval még gimiben szóba került néha, hogy nekem a S. Anita is valamilyen rokonom, sőt, mintha Suzi is mondta volna, hogy neki is. Aztán ez a misztikus infó csak úgy lógott valahol hátul az érdekességek szekrényében, néha-néha rákérdeztem Maminál, hogy hogy is vagyunk mi rokonok? Ő türelmesen újra elmondta, hogy az ő anyukája, a Berta mama és az Anitáék nagypapája, Albert bácsi testvérek voltak. Á, értem! Aztán megint szépen elszállt az információ füstfoszlánya, nem tudom, miért volt ezt nekem ennyire nehéz megjegyezni...😅

Majd egy szép napon, mikor már itt laktunk Budapesten, a Somfa közben, egyszer csak megláttam Anitát az utcán!!! Vagy a játszón, fogalmam sincs már, melyik volt az első alkalom, mert többször is előfordult ez. Túllépve az első meglepődésen, illetve inkább többön is, mert nem vagyok az a bátor fajta, Mamival megtámogatva (mert ő viszont az és pont itt volt nálunk) egy alkalommal megszólítottuk, mikor a családjával a barna játszón volt. Igen, ő volt az, és itt laktak ők is egy köpésre tőlünk!!! Ilyen hogy lehet??? Aztán sajnos mégsem tudtunk egymásra hangolódni úgy, ahogy adhatta volna magát a helyzet, mert addigra már nekik is, nekünk is kialakultak ismeretségeink, más oviba is jártak... Vicces és fura is volt látni, hogy a bonyhádi unokatesómnak jó pár itteni ismerősöm már ismerőse a facebookon, ez persze főleg az ovi miatt volt. 

Évről évre láttuk őket, mikor hasonló érdeklődéssel bíró fiaink révén "összefutottunk" rendvédelmi napokon és hasonlókon, vagy a Burgerben. És majdnem mindig velük volt egy másik család is. Akkor még nem tudtam, hogy ők pedig a Barbaráék, Anita tesójáék Petyus fiukkal... 😀 Igen.., de lassan képbe kerültem, na. De mindig csak egy félszeg köszönésig jutottunk el. Mikor megtudtam, ki is Barbara, azonnal bejelöltem facebookon, de mivel valószínűleg nem tudhatta ő sem, ki a fene vagyok, sokáig nem jelölt vissza, így inkább visszavontam a jelölést - ami nem megy, azt ne erőltessük. Aztán jött az Üllői, jött a Metrodom, kiderült, hogy egy az irány, elkezdtünk Anitával beszélgetni erről-arról chaten vagy a suliban a gyerekekre várva. És egy újabb Mamis sárga játszós találkozás után (Mami egy váratlan, ám annál lazább "Sziasztok, S. Lányok!" indítással úgy tűnt, egészen meglepte Barbarát 😊) Barbara bejelölt engem!!! 😁💖

Beköltöztünk a Metrodomba, de Tomi még visszavágyott a régi pajtikhoz, hiába biztattuk, hívja őket át ide, itt is tudnak játszani, vagy itt vannak és végre együtt játszhattok Ákossal, Petyussal.., visszajártunk a Kékvirágba focizni, nem indult be a barátkozás. Aztán jött a Covid, nem jártunk le az udvarra majd' egy évig. Míg nem egyszer csak megmozdult valami. Tavasszal egymásra talált egy fiú csapat a focipályán. Lehet, hogy már korábban is, előző nyáron, mikor még Yesunge is át-át jött, csak ezt én tavasszal állapítottam meg. És ott volt Petyus, Áki, ott volt Márkó, akit még oviból ismertünk, és az anyukája is az MTA-nál dolgozott, és persze Márk meg Petyus osztálytársak... meg még ott voltak páran új arcok. Helyükre billentek a dolgok. Réka is megismert egy új barátnőt, Maját, akivel véletlenül (?) pont egy napon, 2013. december 24-én született!!! Pedig ők is már 2019. decembere óta itt laknak. Csak hát a Covid... És ott van még Mimi is, akivel szívesen játszanak együtt és lehet tőle kínaiul is tanulni. 

Május elsején pedig Áki nálunk aludt! 😊 Már Tomi is aludt Ákinál, lehet, többször is, mint ő nálunk; aludt Márknál, aztán Márk Tominál... lassan nem is tudom követni, olyan klassz, hogy itt vagytok egymásnak! Réka tán izgatottabb, mint Tomi, ha valaki itt fog aludni aznap este, úgy szereti a srácokat, úgyhogy ha már egy ideje nem aludt nálunk senki, Réka biztosan emlékeztetni fog minket az időszerűségre. Remélem, sokáig jó barátok lesztek és számíthattok egymásra. Olyan mulyák sose legyetek, mint én, de ti biztosan nem is lesztek olyanok. 😄 

Felnőtt tempó

Hogy mik maradnak meg bennetek, aminek mi nem is tulajdonítunk akkora jelentőséget!!! Nektek pedig egy életre meghatározó valamit mondtunk. Réka, elővetted a duplo-t, építgetsz (leckeírás helyett...), kérdezem, de jó, mi ez, egy garázs? "Nem, ezek olyan bódék, amilyenek ott voltak a Balatonnál, és este kimentünk sétálni, vettetek nekem olyan hamburger cukorkát, nagyon jól éreztem magam, és ott tanultam meg olyan tempóban menni, mint a felnőttek."

És tényleg. Egyből bevillant, hogy a hosszú hazafelé vezető úton kézenfogva megyünk, Apa, te meg én (Tomi és Mami otthon maradtak Gyöngyi néniéknél), szedjük a lábunkat, mert már elég késő volt, és mondom neked, hogy milyen aranyos vagy, hogy nem nyafogsz és végignyomod velünk ezt az utat a mi tempónkban!   

💝

Tavasz

Annyira ritkán írok már, hogy egyszerűbb évszakokhoz kötni a címeket... Jé, van emoji készlet!😁 Hát, hol is kezdjem? Tegnap megkaptuk Apával az első AstraZenecánkat (koronavírus fertőzés súlyos szövődményeit kivédő oltás), estére szépen be is lázasodtunk tőle, dideregve, vacogva tértünk nyugovóra, mára már jobb a helyzet, figyelem magam ezerrel, és imádkozom, nehogy én legyek az egyik rendkívül ritka vérrögképződős eset. 

Március 8-án megint bezártak az iskolák, rutinosan nyomjátok az online órákat, nekem is csak egyszer kell egy héten bemennem az Akadémiára, amit ezen a héten kihagyok az oltás miatt. Ez így nektek kényelmes és teljesen elfogadható, sőt, akár az egész sulis életeteket is el tudnátok ebben a formában képzelni. Nemrég olvastam egy szívbemarkoló cikket a mai gimnazistákról, hogy nem lesznek emlékeik ezekről a felhőtlen középiskolás évekről, megszakad a szerző szíve értük. Most visszaemlékezem: ahogy Schwarcz tanár úr húzza maga mögött a széket a terem közepéig, leül, felnyitja a naplót, kéjesen lapozgat, mindenkit lever a víz, aki szerinte selejt kategória, majd hatalmas megkönnyebbülés aznapra, ha nem a nevünk hangzik el. Ahogy a két élsportoló osztálytársnő elővesz az öltözőben, hogy mégis hogy gondolom, hogy a fiúkkal együtt futok be elsőnek a bemelegítő köröknél, ezzel gyorsan hagyjak fel, és felhagytam. A patetikus beteljesületlen szerelmi vágyódások, a gonosz tréfák, a nem tudás büntetése, a bizonyítás semmibevétele... szép emlékek. De hogy Cseh Tamást idézzem, lám csak, azért voltak nekünk élményeink. Voltak hasonló gondolkodású barátok, nevetések, világmegváltó beszélgetések. Ezeket ma chaten folytatjuk. Persze nem azt mondom, hogy ez az állapot a természetes, de azért a szívnek sem kell megszakadnia emiatt. Sok gimnazista pont hogy szintén élvezi ezt az állapotot. 
Frissítés: azóta megtapasztaltam, hogy ez korántsem olyan egyszerű dolog, hogy ilyen könnyelmű következtetésekbe bocsátkozzunk. Már kutató pszichológusok publikálnak a COVID-19 járvány hatásairól, többek között gyerekekre vonatkozóan is. Ide teszek egy linket, bár ezek egy idő után eltűnnek. Érdekes, tanulságos. 

Itthon vagyunk, ezért többnyire mindent itthon is csinálunk. Ez Tomi esetében ütközik néha nehézségekbe, lévén, hogy van egy udvar, benne egy ratyi focipálya. Vannak haverok, jó kis meccsek. De nem lehet mindig csak meccsezni. Jó barátok, számon tartják Tomit, jönnek, becsöngetnek, kijöhet? Menjetek, de semmi hülyeséget nem csináltok, rendben? Rendben! Mit lehet csinálni egy olyan udvarban, aminek a játszótere tele van totyogós picikékkel, hát bújócskáznak. Hol lehet itt rendesen elbújni? A lépcsőházakban. Lelkére kötöm, hogy oda azért ne menjenek. De viszi a fiúbanda lendülete, köddé válik a szülői óvás, ping, ping, jönnek az üzenetek, hogy a gyerekem a lépcsőházban randalírozik. Az én gyerekem. Másé valahogy sohasem. Na mindegy, édes egy fiam, én akit ismerek, felhatalmaztam, hogy adjon bele apait anyait, és dörrentsen rátok úgy, hogy jól az eszetekbe vésődjön. Miközben sajnálom, hogy itt tényleg nem tud a kiskamasz semmi olyat csinálni, amiben önfeledten megélheti a kiskamasz önmagát. Szombaton megengedtem, hogy ledobd a Nyírd ki ezt a naplót könyvedet a tetőteraszról, egyik feladat benne ugyanis a magasból ledobás... Jó kis mokány könyv, épségben kibírta a földet érést. Réka lent várta, felvette, hozta fel. Útközben sajnos szembe jöttél vele, és elvetted tőle, majd visszamentél a tetőre, hogy újból ledobd. Nem ebben egyeztünk meg, és itt gond nélkül véget is érhetett volna a történet, (amit amúgy sem erőltettem volna magamtól, mert eleve nem értettem egyet azzal, hogy ezt a könyvet kapjátok karácsonyra osztálypénzből), de nem egyedül voltál, hanem megint a fiúkkal. És akkor menősködni kell ugye. Felmentetek, repült a könyv, és repültek kavicsok is lefele!!!  Miközben én bent tettem-vettem, várva, hogy jöttök ti is haza. Apa elindult érted, a könyvnek nyoma veszett. Nem tudom, ki lehetett az értelmi szerző, Bazsi, Beni, Áron, vagy te, kavicsot mindenki dobott, de szokás szerint csak te vitted el a balhét a becsületes anyáddal együtt. Merthogy mindeközben keletkezett a facebookon egy poszt, ami repülő könyvekről és kövekről szólt, indulatos szavakkal tűzdelve, csecsemő és édesanyja haláláról vizionálva. Megjegyzem, Rékán kívül senki nem volt akkor kint, csak a szép kertű néni a kertjében. Gyorsan exkuzáltam magunkat, bízva a szülőtársak megértésében, felkínálva, hogy másnap személyesen kérsz bocsánatot a felelőtlen viselkedésért. Legfőképpen magad miatt: ha hülyeséget csinálsz, vállald is a következményeit. Sem a szülőtársak nem keltek védelmünkre, sem az anyuka és apuka, akinek a kertjében landolt a könyv, nem fogadta a gesztust egy elutasító szóval sem. Beszólni közösségi fórumon a legkönnyebb, de személyesen már nem megy a párbeszéd. Milyen szép gesztus lett volna pedig pont húsvétkor megbocsájtani. Ráadásul kiírta, hogy "Dühből kidobtam." Valaki könyvét, a mi könyvünket, ami a kertjében landolt. Vajon mindent kidob, ami véletlenül a kertjében köt ki? Furcsa mentalitás. Mindegy, bízzuk a Karmára ezt is. Ami mégis vicces volt mindebben, hogy a poszt eredeti témája kb 2 komment, néhány alkomment után egyből átcsapott a gyermektelen idősek/gyermektelen fiatalok vs gyermekes kommentelők csatájába, jó kis popcornozós comment thread kerekedett belőle, ügyeletes házi kedvencünk főszereplésével. Mert állítólag a Metrodom nem is családi lakópark, hanem a csend és nyugalom szigete, ahol fűre lépni is tilos, játszani pedig kizárólag a játszótér járdával körülvett területén belül szabad, de azt is egy pisszenés nélkül. A top komment lényege az volt, ha nem számítjuk az egymásra licitáló habókos hölgyeket, hogy a home-office munkát teljesen ellehetetleníti az udvarból áradó zaj. (Itt nálunk minden gyerek mindig csak ordít és visít.)  Helló, a szülőknek is home-office van!!! Ja, a szülő az nem számít. Egyébként így igaz, mert mi kibírunk mindent is! 💖

BÚÉK 2021!

Eljött az új év és az új remények. Már van többféle oltás, de nem lehet egyszerűen csak elsétálni az orvoshoz, hogy beadasd, mi csak a hetedik helyen állunk azon a listán, ami sorrendet állít a beoltandó emberek csoportjainak. Hát várunk türelemmel, egyszer biztos sorra kerülünk.

Addig is elmesélem, milyen horrorisztikusan indult az év. Az ünnepek egyébként kellemesen teltek, egy szempillantás alatt elillant az a két gondtalan hét. Jókat ettünk ittunk, sétálgattunk, mindenkinek sikerült örömet szerezni az ajándékokkal, és még Mamiékhoz is leugrottunk egy röpke 2 órára, szigorúan maszkban. Na szóval Réka múlt pénteken megint Titanicot nézett a dolgozóban (mert Apa megszerezte karácsonyra!!!!). Selyem is szeret ott aludni a Poängban, mert egyrészt az otthonról dolgozó Apa társaságát élvezi, másrészt félrevonulós, nyugis hely, kivéve, ha a gyerekek is ott vannak. Főleg Réka. Aki nem bír ellenállni a kísértésnek és belebújik a macskába, becézgetve, rátelepedve. Most is ez történt, illetve akkor még nem tudtuk, miért sír, én azt hittem, vége a Titanicnak, de valahogy ez nem olyan sírás volt. Apa ment és ránézett. Majd hallom, Rééékaaa, jaaaj, mit csináltál, ezt mutassuk meg Anyának! Réka arcán folydogál a vér, a szeme alatt fél centire karmolás és szúrt vérző seb... Selyem nem volt toleráns kedvében. 

Vasárnap tettünk egy kellemes sétát a Wekerlén, meglátogatva a Kuckót,

a keresztelő templomunkat, és a kiserdőn keresztül a Száva játszóig sétáltunk. Ott még Réka szeretett volna kicsit időzni, hát bementünk, és az addig morgó Tomit is hamar rávettük egy kis időmérő versenyre a babamászókán. Tomi épp a rekordját kísérelte megdönteni, mikor az utolsó pillanatban, tudja Isten, miért, Réka felugrott a célplatformra, pont Tomi érkezése pillanatában, akit ez megtorpanásra kényszerített, úgy, hogy a két lépőfelület között landolt, de a sípcsontját és a bordáit azért rendesen beütötte. Szegénynek nagyon fájt, hosszasan vigasztaltuk, remélve, hogy nem tört el semmije. Mikor sikerült felállítani, fellélegeztünk, nincs törés, viszont miért vizes a nadrágszára, ha nincs is sehol víz?? Úristen, ez vér??? Mennyire kell véreznie, hogy a farmert így átáztassa?? Nem mertem megnézni. Csak jussunk haza, addig gyűjtök lélekjelenlétet. Hazabicegtettük, mindannyian rettegtünk, mit fogunk látni. Messziről mertem csak rápillantani először, akkor úgy tűnt, csak egy komolyabb horzsolás lett, nyugtatgattam is gyorsan a még mindig nagyon rémült és fájdalommal küszködő Tomit, hogy "Jól, van, ez nem tűnik komoly sérülésnek." "Hálaistennek!" kiáltott fel sírva Tomi. Már bátrabban odasiettem hozzá az Octenisepttel, hogy kimossam és bekössük. Ez alatt Réka már az íróasztala alatt szánta bánta tettét, hogy mindennek ő az oka. Nyomom a spricnit, hát nem egészen horzsolás, ez bizony egy mély, repedt seb. Basszus, most ezzel menjünk a Heimpálba vagy ne??? Tominak volt egyedül annyi sütnivalója, hogy kérdezzük meg Szandi anyukáját. Tényleg!!! De nem vártuk meg, míg elolvasta, Apa bevitte Tomit, lesz, ami lesz. Annyit hamar megtudtunk, hogy a Heim Pálban nincs ügyelet, a balesetire kellett átmenni. Szegény Tomira csak egy papucsot adtam, hogy ne kelljen vesződni a cipővel, egy csomót kellett sétálni a hidegben, feleslegesen... Ehhez képest egész hamar megjárták. Varrni nem kellett, pillanatragasztóval és steristrippel összehúzták, bekötötték, úgyhogy jó, hogy bementek, mert én így nem tudtam volna ellátni, hiába van itthon steristripünk, ez azért durvább eset volt a házi kézműveskedéshez. Most 2 hétig fel van mentve tesiről és nem szabad fürödni sem. Igyekszünk azért makulátlanul suliba küldeni. 

Réka két nagymetszőjét az utóbbi napokban már csak az ige tartotta, legalább is látványra, mert szerinte nem voltak annyira kilazulva, hogy csak úgy kikapjuk. Na tegnap ez is megoldódott. Jön ki a suliból, maszkosan, és kicsi sérelemmel a hangjában újságolja, hogy a Nórival összekoccantak és kiverte a fogait. Mivan?? "Kriszti néni adott tiszta maszkot, mert összevéreztem az enyémet." Állítólag a kislány észre sem vette mi történt, Réka sírdogálva besietett a mosdóba, kiöblítette a vért a szájából, összeszedte a fogait, odament Kriszti nénihez, aki szalvétába tette őket, majd bekerültek a tolltartóba. Hát, végül is így is lehet. Ezek miatt sem kell tovább aggódnunk... 

Van ez a szösszenet, ami mostanában kering a neten. Én csak a fejemet fogom és nem hiszem el, hogy ennyire hülye az emberiség. Talán kilábalófélben vagyunk egy világjárványból, aminek villámgyors terjedését a féktelen és mértéktelen fogyasztói, globális társadalmunknak köszönhetünk. Pattanj repülőre és szórd szét! A teremtő erő ledobott nekünk egy kis biobombát, hogy térjünk már észre, tanuljunk belőle. Erre mit csinálunk? Ilyen kis cuki motivációkat írogatunk: 

Értjük, ugye, hogy mi a baj vele? Kőbányaiként, a repülőtér közelében ezt a vágyat fokozottan kikérem magamnak! Na BÚÉK mindenkinek!!! :)