Március

Március 18., szerda van. Valamikor március elején a világ kibillent az egyensúlyából. Csani ma azt mondta bicajozásunk egyik pillanatában, nagyon jó meglátással, teljesen személyre szabva, nagyon okos gyerek, hogy 2019-ben csak a levegőszennyeződés miatt kellett szomorkodni, most meg itt van ez... a koronavírus. Igen, bárcsak még a levegőszennyeződés miatt sírdogálhatnék...

Március 16. óta nincs iskola, óvoda, itthon vagyunk. Hétfőn még Apa bement dolgozni, kedden még én is, aztán hazahoztam a mozgatható növénykéimet és várunk. 

Egyszerre viccesen bizarr és sötéten vészjósló, ami most történik velünk. Novemberben indulhatott valahonnan Kínából a vírus, mára már az egész világon jelen van, rettentően fertőző, sok a beteg, sokan nem is gyógyulnak meg. Főleg az idősek. De vannak páran fiatalabbak  is, nem lehet tudni, ki hogyan jön ki belőle, ha megkapta. Van, aki észre sem veszi, van, aki egy kis megfázásnak érzi, influenzának, és van, aki egyszer csak lélegeztetőgépre kerül. Ha jut neki. Mert most ez a cél, hogy lassítsuk le a terjedését, hogy az egészségügy bírja el. Egy lutri az egész életünk. V. Katival egyetértettünk, hogy inkább most kéne megkapni, hogy jusson még lélegeztetőgép. 

Vicces, hogy kedden Tucsival (ejtsd tuszival) gurultam be, mint egy nagyasszony, leparkoltam a Székház előtt, ahol az elnök meg a főtitkár autója szokott parkolni, dolgozgattam, pakolgattam, majd 16(!!!) perc alatt hazacirkáltam. Na ez igazán pazar élmény volt! Ha minden nap így lehetne dolgozni menni!!! Úristen!!!

Nem BKV-zunk és igyekszünk minél kevesebbszer kimenni, másokkal érintkezni. Paranoiásan mosatom a kezeteket, suvickolom az enyémet, közben egy csomószor tutira ott jár a kezünk, nem figyelünk eléggé, beszippantjuk, hozzáérünk, nem vesszük észre.. Kurva nehéz ez, hiszen nekünk hihetetlenül gondtalan gyerekkorunk volt, még a nagyszüleitek sem találkoztak ehhez foghatóval, nem tudjuk ezt elfogadni, zsigerből tiltakozunk és fel akarunk ébredni ebből a rémálomból. 

A tanulás úgy-ahogy elindult, mert ugye digitális jólét van, menne is szerintem jól, van benne sok izgi és érdekes feladat, az újdonság varázsa, az Anyával tanulni buli, ha nem lenne mellette a home-office, a házimunka, a főzés, a ki-kéne-már-kicsit-menni, a Rékát sem kellene elhanyagolni... szegénykém, ahogy egész nap próbálkozik a figyelmünkért..., hol van a nyugodt kis ovis napirend, a soron következő témákkal foglalkozás, a húsvéti és anyák napi készülődés, Ildikó néni, Móni néni, Gabi néni, Edina néni...  Tomi hirtelen támadó dacos ellenállásai és hárításai sem előrefelé lendítik a dolgokat. Ma kicsit megroppantam, de hálisten, itt van velünk Gentleman Jack, Anya kis esti vigasza. Mert az alkohol ugye fertőtleníti a torkot.

Hét éve már lassan, hogy az a kis csoda megtörtént velünk. Esett a hó. (Itt kell röhögni). Igen, a pelenka, meg ami azután jött. Szeretek elmerengeni ezeken az időkön. Ez a kis csoda az első számú csodánkat már tudja finoman olyanokkal terrorizálni, hogy te nem is anya pocakjából születtél..., de még nem vértezte fel magát a szupergigamega válaszcsapás ellen, hogy nem, hanem a szívéből... Amúgy mindig meg tudjuk beszélni és mindig nagy boldogság a vége, mert mi így vagyunk egy szuper tökéletlen család! Jaj, egy nemrégi gyöngyszem. Este (de sokszor már nem is napszakfüggő) begyorsulsz, táncolsz, előadsz, drámai szerepben vagy, suhansz ide-oda, az impróid meg ilyenek: "De mondd csak, kérlek, édes szívecském! Akit aranyban vágtak fának!" 

Mami és Orsi miatt is aggódunk, Papi miatt, Lujzi mamiék miatt... Tegnap mentünk volna Koncz Zsuzsa koncertre a MÜPÁba, Mami még sosem látta-hallotta őt élőben, pedig már nagyon régóta szereti, karácsonyra kapta tőlem a meglepi jegyet. Nem volt Rékának ovis sportversenye, Tomi nem kísérte be a Haladás és a Fradi női labdarúgóit a pályára, nem mehetett a Kőrösibe pénteki fociedzésre, ahova beválogatták, nem mehetek John Cleese-t megnézni mielőtt meghal (nem én vagyok ilyen profán, tényleg az a turnéja címe, hogy Last Chance To See Me Before I Die), pedig kiderült, Vékás alelnök úr is vett rá jegyet! Utolsó bent töltött napjaink egyikén, ebéd közben derült ki, hogy mindketten tudjuk, egy évben születtek, sőt, Vékás alelnök úr hozzátette, 2 hónap különbséggel, és mindketten jogászok is! Pedig már 2016 novemberében is megbeszélhettük volna akár. Ugyanígy néhány hete történt, hogy Vékás alelnök úrral ebédeltünk, és a területi bizottságok igazgatója, K. Marianna is velünk tartott. Beszélünk a vidéki bizottságokról, szóba kerül Pécs, hogy az a legszebb, ott születtem, de igazából bonyhádi vagyok, Mariann felnéz, ő is élt Bonyhádon! Az Áruházban is dolgozott. Ilyen ez a Bonyhád, ugye, Kroó Professzor Úr?   

Ugye kijövünk ebből a szarból? De mi lesz azután? Mindig ilyen lesz most már? Vagy felébred végre az emberiség? Persze. Minden bizonnyal drasztikusan csökkenni fognak a repülőjáratok, globális helyett lokális lesz, maximálisan betartjuk a higiéniai szabályokat és a Föld népességszáma is csudijól kordában lesz tartva. 2000 környékén, de még tutira 2001. szeptember 11. előtt, Brightwaltonban Ursula egyszer sóhajtott egy szomorút, hogy erre a világra szülte a négy gyerekét. Mennyire nem értettem ezt akkor. Mit szomorkodik egy upper-middle class stay-at-home mummy a világ nyomorúságán?? Azóta már én is mondtam néhányszor. Annyira szeretném, ha ezt nektek soha nem kellene megértenetek! Olvassátok ezeket a sorokat és csak annyit értsetek belőle, hogy hú, Anyának de nehéz időszaka volt ez, de szerencsére volt otthon Gentleman Jack...