2019. szeptember 25., szerda

Ezen is túl leszünk valahogy

Lassan annak is már egy hónapja, hogy B. Gergő anyukája megkérdezte a játszin, mikor írok új bejegyzést - amit ezúton is köszönök neki, mert igazából nem is érdemlem meg ezt a figyelmet a semmitmondó, üres bejegyzéseimmel - és mivel annyira nincs késztetésem leülni és leírni életünk történéseit, az elmúlt időszak és a feltett kérdés jó okot adott arra, hogy elgondolkodjak, miért is írtam eddig és van-e értelme folytatni. 

Igazából semmi panaszkodni valónk nincs, a komoly betegségek elkerültek minket eddig, bárcsak még nagyon nagyon sokáig így is tennének; van munkahelyünk, van hol laknunk, vannak értékes barátok és családtagok az életünkben, akik még kitartanak mellettünk a napi kis küzdelmeinkbe gubózott mizantrópságunkban. Á, ez túl erős így, nem utálunk mi senkit, antiszoc lehet a jobb szó, az most úgyis trendi. Akkor mi a bajom? 

Én magam. Minden baj okozója. Minden körülöttem forog. Ez a blog is. Amikor a gyerekemről kellene szólnia. A gyereket meg már nem akarom mutogatni, mint egy bazári majmot, így nincs igazán miről írnom. Amit fontosnak tartok, megbeszéljük egymással a jelenben, testi és lelki jelenléttel, nem a jövőbe üzenem, és nem a publikumnak, mert a blog egyik eredeti rendeltetése, hogy másoknak segítsek és megosszunk egymással élményeket, tapasztalatokat, már az első évekkel kihunyt. Senkinek nincs szüksége arra, hogy más megmondja neki, hogyan legyen jó örökbefogadó szülő. Szülők vagyunk, a csodákkal és a nehézségekkel együtt, és tesszük a dolgunkat. 

Már 3 világmegváltó bekezdést írtam. Szóval azt hiszem, ez a lejtmenet és mindazok revelációja, amit a 3 bekezdésben igyekeztem mondatokba szedni, azzal a bizonyos februári Greenpeaces poszttal kezdődött, amit bárcsak soha ne láttam volna. A civil kurázsi egy nagy f@szság, nem kell hősködni, nem kell megváltani a világot, mert nincs benne köszönet, nem vezet sehova, csak egy hisztérikát csinál az emberből, akit elkezdenek kerülni az ismerősei, és már senki nem beszél vele egyenlő partnerként. Rossz döntések sorozatát hoztam meg és nem volt mellettem senki, aki megállított volna. Nézlek nap mint nap, próbálom kifürkészni a jeleket, kicsikarni valami érdemit, kapni valami megnyugtatót, hogy jó ez a hely, és kezdek lassan beletébolyodni. Pár hónap és Rékával kezdődik az új kör. Ezzel kell együtt élnünk az elkövetkező években. Milyen kár, hogy csak egy életet élhetünk. És így fecséreljük el ezt az életet, ebben a pöcegödörben vergődve. Igen, nemsokára felpofozom magam, olvastam is egy bölcsességet ma Dopeman-től: "Megvilágosodásom története: Nagyon szenvedtem, majd abbahagytam." 

Addig is:

Sun is in the sky oh why oh why would I wanna be anywhere else?...
           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése