December

Eljött a december. Tomi már nagyon képben van, rettentően várta a Mikulást, komoly kívánságlistája van, ami nagyon rugalmasan tud bővülni, és még arra is van pár remek tippje, hogy Réka mit is kapjon. Állítólag traktornak és billencsnek is nagyon tudna Réka örülni.  

A dobogókői gólyahíres mikulásozás ezúttal sem valósulhatott meg. Már hagyomány. Talán jövőre. Első évben ugye túl picik voltunk még, második évben taknyosak és nem akartuk közösségbe vinni, de azért felmentünk mi is, és a távolból lélekben a nagycsaláddal voltunk. Harmadik évben Rékát vártuk, nem mertem bevállalni az utat, a vírusokat, de most, a negyediket már nagyon-nagyon vártuk. Mindannyian ügyesen meggyógyultunk, beszélgettünk, milyen jó is lesz Miklós püspökkel találkozni, de jó lesz látni az ismerős arcokat. Aztán eleredt az eső. És csak esett és esett, és fent a hegyekben szépen rá is fagyott a fákra, amik nem bírták a tonnás súlyt, és kettétörtek, rá az útra, ami Dobogókőre vezet. A katasztrófavédelem nem engedett felmenni senkit. 

Hát, ez van. De aztán Apával megnyugtattuk egymást, hogy talán elég is volt az óvodában, aztán a munkahelyén, majd lépten-nyomon a bevásárlások alatt találkozni a nagyszakállúval.

A karácsonyt is nagyon várjuk. Izgalmas időszak lett ez így nekünk, hogy van egy szentestés szülinaposunk is.

Tomi és Anya kapcsolata - Mami szerint ez csakis Rékáról szól - kissé ambivalens. Ezen néha jókat lehet derülni, de én inkább vagyok szomorú emiatt. Kíváncsi vagyok, merre is tartunk, jó lenne tudni, hogy ez mindenkinél így van, vagy legalább sokakkal... 

Apa továbbra is a világ közepe. Ha mérges, akkor is. Ha Anya mérges, Apának vagyok a barátja. Téged és Rékát kidoblak, eltemetlek, otthagylak a játszótéren. Apának is hagyjunk az uzsonnából. (Anyára vonatkozóan állítólag nem szokott ez elhangozni.) Na, azért hébe-hóba kapok egy kis Szeretlek, Anyá-t, vagy "Téged nagyon szeretlek, Anya. Meg Apát is meg Rékát is, meg Téged, meg Apát." És mindig megnyugtatsz, hogy igazából csak viccelsz, nem gondolod komolyan, csak mérges vagy és jön. Egyik este beszélgettünk. Kérdezem, kinek az anyukája Erika mama? Mondod, hogy hát Enikőé. 

- És Mami? 

- A Tiéd.

- Én ki vagyok Neked? 

Nem mondod, hogy az anyukád vagyok. Inkább azt mondod, "Ti Rékával ketten vagytok, mi Apával fiúk vagyunk, Apa a barátom." 

Nem adom fel, továbbmegyek:

- Én kije vagyok Apának? 

- Nem! Én vagyok Apának! - pirítasz rám egyből.

- Én ki vagyok Neked? 

- APÁNAK vagyok a FIA.

Ilyen jókat tudunk beszélgetni, miután Apával megüzened, hogy vársz az ágyad mellé és egy kicsit "aludjak" ott veled.

Vannak még jó kis beszélgetéseink és Tomiszájak!

Tomi: Apa, Neked miért kerek a pocakod?
Anya: Naa, Apa, miért??
Apa: Nem ismeri még a formákat.

Én már igazán nagyfiú vagyok. Rékánál is képest. 

Kedves utasok! Mindenkit kérünk, hogy szálljon fel az ecpec vonatra! Mindjárt indul az ecpec vonat! 

Réka is sokat beszél, egyelőre többnyire a saját nyelvén, cukibbnál cukibb kis hangokkal nyomja a narratívot a tevékenységei alá. 

Ilyenek vannak, hogy kotyka-kóó-kóó, gá-gó, káj-kó-káj-kó, djúj-djúj-djúúj-djúúj. Ezeket dúdolgatva is szereted ismételgetni. 

Édesen mászol, kimérten, nem kapkodva. Ha gyorsan szeretnél valahova odaérni, még mindig a kúszást választod és sprintelsz. De ma pont megfigyeltem, hogy milyen ügyesen szaporázod a négykézlábast.

Kis érzékeny lelked van. Ha valamiért rád kell szólni, pár napja ez a konnektor fedő piszkálása miatt történt, ajaj, meg is van a baj. Csak annyit mondtam, hogy "Réka, nem!" Te elengedted a fedőt, úgy hason karba tetted a kis kezecskéidet, egy pillantást vetettél a konnektorra, egyet rám, még egyet a konnektorra... már láttam a kis könnyeket gyűlni a szemedben..., majd lassan görbült is a kicsi szád és hatalmas világfájdalommal az arcodon kitört belőled a zokogás. Alig tudtalak megvigasztalni, és mikor folytattuk a játékot, még hosszú percekig jöttek a nagy hüppögések. Annyira édes vagy. 

Öltözködésnél, vetkőzésnél, peluscserénél már rendesen feladod a leckét, nem nagyon tudsz egy helyben maradni, de szerencsére ebben nagyon jó edzőm volt a bátyád, nem csinálunk belőle problémát, felállsz, elmatatsz-pakolsz a pelenkázó feletti polcon, közben én is teszem a dolgom. Már tudsz is nekem segíteni. Dugod a kis karodat a ruhaujjba, aztán felszabadítod a másikat is és nyújtod nekem. Megfogod a hajkefédet, odateszed a hajadhoz, fésülködsz, csatot "teszel" bele, szóval jól elvagyunk. 

Találtam egy jó kis blogból-könyvet oldalt, lehet, hogy így év vége felé ki is próbálom, milyen kézbevenni az örökanyát. :)