Ördögien angyali vagy angyalian ördögi...

Hogy húsz év távlatából olvasva, nehogy véletlenül arra a téves következtetésre jussunk, hogy minden kétséget kizáróan angyali kisfiú voltál, muszáj kicsit az elevenebb oldaladról is írnom, ami pillanatnyilag nem annyira szórakoztató, de mami szerint egyszer ez is elmúlik, és még a végén a feledés homályába vész...

Elég csak a mai napi történésekről írnom, és akkor - leszámítva a háztartási ámokfutásaidat - tulajdonképpen nagyjából ki is veséztünk mindent. Elmentünk a Wekerlére, mert anyának megengedte a doktorbácsi, hogy bicajozzon és a bonyhádi próbabicajozás után bátran nyeregbe is pattantam veled. Tényleg semmi különös, amitől félnem kellett volna, nagyon jó érzés volt végre a Cruiser kényelmében élvezni a suhanást, és nem kell tovább furdaljon a lelkiismeret, hogy nem viszlek sehová, pedig mennyire élvezed a bicajon utazást. Na, leülünk homokozni, pontosabban te ülsz le a homokba a gyerekek mellé, én a padról figyellek. Épp valamin elméláztam, mire egy gyerek elkezd visítani. Még át is futott az agyamon, hogy milyen jó, hogy te nem szoktál semmin fennakadni, odanézek és látom, a visító gyerek pólójába éppen te kapaszkodsz. Már pattanok is fel, az ő anyukája már ott van, és kiabál is veled, ha már a te anyád ilyen suttyó, lefejtelek a kisfiúról (ez a legnehezebb része, mert egyszerűen nem engeded el a szorítást), bocsánatot kérek és már megyünk is arrébb, következik a fejmosás. Kérdezem, hogy miért kell ilyet csinálni, mi bajod van ilyenkor, te pedig állsz és angyali pillantásokat vetsz rám, és ezzel vége is, soha nem fogom megtudni, hogy tényleg, miért... 

Folytatjuk a homokozást, most már egy másik homokozóban, magányosan. Kérdezem, hogy ez most jobb-e így neked, hogy egyedül vagyunk, mondod, hogy nem, de fogalmam sincs, gondolkodsz-e tovább, hogy a két dolog közt van-e összefüggés. Egyszer talán mégis meg fogom tudni. 

Na, itt a tízórai ideje, menjünk a kisboltba. Előtte még egyet lovagolsz a rugós libikókán. Én elindulok, hogy lásd, komolyan gondolom, hátranézek, látom, már te is szállsz le, nagyon jó! Teszek még három lépést, újra hátranézek, és az időközben a helyedet elfoglaló kisfiút szorítod két karoddal, nem hiszek a szememnek, hiszen 2 másodperc sem telhetett el, odaszaladok, lefejtelek róla, szerencsére még azelőtt, hogy teljes extázisban az arcába haraptál volna... Borzasztó ezt megélni, rettenetesen restellem ilyenkor magam, és azon tűnődöm, hol ronthattuk el, mit akarsz ezzel kifejezni, de csak arra jutok, hogy nem rosszindulatból teszed, hiszen nyuszkócit is így szeretgeted meg, az arcát a szádba tömöd és úgy járkálsz vele boldogan... Hát, elbeszélgettünk megint, hogy a gyerekek nem plüssnyulak, úgy kell őket szeretgetni, hogy megöleled, megsimized őket, de inkább csak megsimized és gyorsan elsétálsz tőlük, mielőtt újra elkapna a hév. 

Szóval elsétálunk a kisboltba, kisebb-nagyobb kitérőkkel, helyből elesésekkel, nem bírok tovább menni hisztikkel, de odaérünk. Ilyenkor nagyon irigyelem azokat az anyukákat, akik mellett nyugodtan lépdel a kis csemetéjük, szépen fogja a kezüket és cseppet még meg is van szeppenve az idegen helytől. Te nem így működsz. Neked mindent meg kell fogni, szétkapni, lefejteni, elesés közben üvegekbe megkapaszkodni, elfutni, leverni, valamit a dobozából kivenni és nekiütni valami másnak. Ez ma egy tojás volt és csak annyi idő kellett hozzá, míg anya egy kíváncsi tekintetet vetett a felvágottas pult mögé, hogy van-e ott valaki, de nem volt. Csodák csodájára, nem tört össze a tojás. De paprikát is kellett vennünk, mert beleharaptál, míg én érett banánt vadásztam a zöldek között.

Azt hiszem, csak ennyi történt délelőtt. Az már más történet, hogy megint meglovasították a kedvenc, "TAMÁS" feliratú lapátunkat, míg elvoltunk a boltban, de szerencsére olyan ez a kis lapát, mint a bumeráng, mindig visszatalál hozzánk, igaz, ma egy nagymamától kellett szinte visszakönyörögni az összepakolt cuccai közül, mert aggódott, hogy most akkor nekik nem lesz lapátjuk!!!

Mindezektől függetlenül tudd, hogy mi így is nagyon szeretünk, te vagy a mindenünk, és tényleg csak a felidézés kedvéért írtam ezt le, szerintem jót fogunk rajta nevetni egyszer. 

Újabbak

Április óta nem voltunk Bonyhádon, így a Tarka fesztivál, a megérkezett hidegfront és a frissen szerzett traktorod elnapolt átvételének köszönhetően végre elhatároztuk, hogy akkor másnap irány Bonyhád, ahol mami és Orsi már oly régóta vár minket, és Katával is találkozhatunk egy sütizős beszélgetés erejéig. Jó volt ez a hétvége, még pancsolni is tudtál a kismedencédben, haverkodtál Jánossal, Orsi nénéd ölkakasával, cicáztál, kutyáztál, és mindannyian megállapíthattuk, hogy április óta rengeteg szóval, gesztussal, okossággal gazdagodtál.

Kezdesz önállósodni, és egyre gyakrabban követeled meg a privát szférád sértetlenségét. Ha például bárgyú mosollyal arcunkon kíváncsian várjuk, vajon sikerül-e a vécébe produkálnod valamit - mert már a szűkítőt is használjuk ám -, erélyesen ránk szólsz, hogy "Menj!" és még a karoddal is jelzed, hogy amit csinálunk, az módfelett illetlen dolog. Még csak leskelődni sem szabad, ha kész vagy, szólsz és mehetünk. De van, hogy utazás közben, az autóban sem szabad csak úgy hátrafordulva rád néznünk, a hátsó ülés a te birodalmad, oda sem lehet csak úgy mindenféle kósza pillantásokat vetni.

Hugid is kezdi elfoglalni a helyét kis családunkban. Bár még csak egy dudor anya hasán, te már nagyon odafigyelsz rá. Ha végigveszed, ki is tartozik a családunkba, már őt is mondod, hogy "baba" és óvatosan meg is mutatod, hol van. Ha haragszol rám valamiért, vagy nem jött össze valami, néha hugira csapsz rá, de szerencsére ez nagyon ritkán fordul elő, viszont arra kíváncsi lennék, ahhoz mit szól, mikor egy jót belerotyogtatsz a hasamba (a szájjal végzett módszerre gondolok)... Gyanítom, ez kb olyan lehet, mintha légkalapáccsal kedveskednél neki.

Tegnap fürdés után kiszálláshoz készülünk, nyúlok feléd, hogy kiemeljelek, erre megállítasz és rám kiáltasz, hogy "Baba! Apa!" vagyis anya állj már le, hát nem emelgethetsz a babával, majd apa kivesz engem. Hát, mit lehet erre mondani?

Elkezdtél szerepjátékokat is játszani. Este jöttél-mentél a bébitaxival, majd leparkoltad, felnyitottad az ülését, két kezeddel a hajadhoz nyúltál és a csomagtartójába tettél valamit. Kérdezem, mit tettél oda. Mondod, hogy "sisa." Hát a sisakot! És mindezt egy biztonságra miden adó, felelősségteljes motortulajdonos komolyságával.

Anya nem megy ki bugyiban

Kész vagyok... Forró nyári este van, túl vagyunk a fürcsi utáni családi bohóckodáson, te pucéran, anya egy szál bugyóban és pocakon feltűrt trikóban..., majd teszünk-veszünk, jövünk-megyünk a lakásban. Kérdezem, Kornél kimenjen-e éjszakára, apának mindegy, de hozzáteszi, hogy akkor már a dinnyehéjat is ki kéne vinni. Mondom, hogy már volt rá egy próbálkozásom, kiléptem az ajtón, majd vissza, mert rivalda van a lépcsőházban, én így ki nem megyek, hogy meglássanak a kínai szomszédaink. Megyek, leengedem a szobádban a redőnyt, te utánam jössz és szó nélkül megfogod a kezem, kivezetsz a nappaliba, majd a kezembe nyomod a hanyagul puffra dobott nadrágomat. Vedd fel és már mehetsz is, anya. Pedig egy szó nem hangzott el arról, hogy anya azért nem megy ki, mert nincs rajta a nadrág. Elképesztő, milyen okosan átlátod már a dolgokat, nem beszélve a fantasztikus problémamegoldó készségedről!

És ma először, mamis skype-olás közben csak úgy rámutattál a hasamra, mondtad, hogy baba, ráhajtottad a fejed és kapott egy puszit is tőled.