Lassan vége a nyári szünetnek, néhány napja már a kedvenc fényeim derítik a délutánokat, azok a meleg, kontrasztos fények, amik jelzik a nyár végét, de hogy ne szomorkodjunk, simogató melegségükkel készítik elő az őszi időszakot, és teljesednek ki a vénasszonyok nyarában, a természet őszi színeinek kavalkádjában. Mindezt az erkélyen kényelmesen elhelyezkedve, ölemben a laptoppal pötyögöm, fel-fel pillantok a délutáni napfényes udvarra, kortyolgatom a hűs kólámat, hmmm... nagyon kellemes érzés.
Ehhez képest még sehol sem tartunk a sulira készülődésben, ami tőlünk elég szokatlan. Mivel idén nem volt olyan hét, hogy ti a Maminál, mi itthon kettecskén, ráérősen, vásárolgatósan. Sebaj, az évek meg a rutin - meg lesz minden évkezdésre. Egyelőre jelenléti oktatásra készülünk, még ha közeleg is a negyedik hullám. Fingers crossed.
Múlt héten Tomi ismét Lellén volt, ezúttal a ferencvárosi táborban osztálytársakkal, kisebb nagyobb iskolatársakkal. Batikolt pólót ugyan nem készített Rékának, hiába kötöttem a lelkére, szuvenírt viszont hozott a nagyon ügyesen beosztott pénzéből, méghozzá olyan szuvenírt, amire Réka nagyon vágyott, de nem is beszéltük meg, hogy hozzon Tomi neki, így duplán szívmelengető volt, mikor átadta Rékának a pop-it pillangót, egy szép szivárványszínű szilikon izé, ami most nagyon trendi, nyomogathatod a dudorait, mint a pukkasztós fóliát, mert chilles nyomogatni. Amúgy tényleg az. Volt sok klassz program a táborban, és végre nem lepirulva jöttél haza, ami nagy megkönnyebbülés volt nekem, mert végig ezen paráztam, hogy rendesen kened-e magad naptejjel. Mikor leszálltál a vonatról, végre megláttunk, siettünk feléd, de a nagy kavalkádban alig tudtunk megközelíteni, majd mikor végre odaértünk hozzád, nem mi voltunk az elsők, akiket megölelsz, hanem két hetedikes nagylány tárta ölelésre a karjait, Tomi! Tomi! felkiáltással. Összeborultatok, nagy komolyan megölelted őket, mi meg csak néztünk, hogy hol tart már a világ. Kivártuk a sorunkat, végre a újra a miénk voltál.
Míg Tomi Lellén táborozott, Réka meg én Mamiéknál voltunk Bonyhádon. Ez a hét most igazán meseszerűen alakult. Volt benne vidám és kevésbé vidám fordulat, kellemes találkozások, meglepetések is. Erről jut eszembe, még júliusban itt volt nálunk Timi és Tami két éjszakára, mert Tami itt fog tanulni Pesten és intézték az albérletet. Olyan jó volt együtt lenni velük, dumcsizni, társasozni; jó ideig mondogattad Réka, mennyire hiányoznak, miután elbúcsúztunk tőlük. Tényleg jó lenne többször összejönnünk, unokatesók. Szóval ha Bonyhád és nyár, akkor természetesen a főszerep a bonyhádi strandé. Szerintem eléggé kimaxoltuk a látogatást, persze Réka ennél többet is el tudott volna képzelni. Jó ilyenkor összefutni Katával és Józsival, és mivel a járványhelyzet miatt most is elmaradt a tarka fesztivál, Kata meghívott minket egy házi fesztiválra, jó társasággal, finom grillvacsorával, sörözgetéssel, borozgatással, pálinkázgatással, csillagnézéssel... Bár ideálisan felnőtt program lett volna, Apa szerencsére pénteki nap lévén tudott is csatlakozni, Réka annyira szeretett volna velünk lenni (de inkább Katáékkal és velünk), hogy mindannyian beadtuk a derekunkat, jöhetett, max Mami eljön érte és hazaviszi. Hát kisangyal módban végignyomta velünk éjfélig. Aztán elbúcsúztunk Katáéktól, és a gyönyörű fekete, milliárd csillagfényes bonyhádi ég alatt hazaballagtunk a félelmetes horgos erdőn át a Mikes utcáig. Sokkal izgalmasabb volt így, mint taxival hazagurulni.
Idén egy eddig nem tapasztalt jelenséggel találkoztunk Bonyhádon. Rengeteg gólya gyűlt össze a strand melletti vizes területen, a medencéből élvezhettük a csodás látványukat, ahogy köröztek vagy elhúztak a fejünk felett, volt, hogy 20-30 is egyszerre a levegőben. Pazar volt! Esténként a magas tornyokra, oszlopokra telepedtek, hogy ott töltsék az éjszakát. A KITÉhez is sok jött minden nap a toronyra. Mikor lecsapott a vihar villámlással, dörgéssel, ők méltóságteljesen állták a megpróbáltatásait, az ablakból figyeltem és csodáltam, ahogy a villanásokban kirajzolódik az egy helyben álló gólya sziluett a lámpaoszlopon. Nyugodt, hűvös éjjeleken a nagy csendet meg-meg törte egy-egy kelepelés sorozat. Csodálatos élmény volt ez a Pestre szakadt lelkemnek. Volt viszont egy szomorú vonzata is a sok gólyának. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy a középfeszültségű oszlopok nincsenek mindenhol madárbarát módon leszigetelve és ennek áldozatául is esett néhány gólya, páran Mamiék szeme láttára. De azért ha lassan is, elindult valami az áramszolgáltató részéről. Remélem, a Mikes utcába is elérnek hamarosan.
Mivel a Perseidák nagyjából mindig a bonyhádi hetünk alatt találkoznak a Föld pályájával, idén is volt pokrócos hullócsillag nézés, ezúttal annyira bátrak voltunk, hogy egész hátul, Mami kertjében terítettük le Rékával a plédet, és gyönyörködtünk a látványban. Jött velünk Vöri is, a szomszéd Irénke néni bűbáj kicsi kandúrkája, akit a dédunokái csak Piroskának hívnak. Ott bújt és dorombolt nekünk, annyira tündér kiscica. Tücskök tücsögtek, cica dorombolt, gólyák kelepeltek, csillagok hullottak, félelmetes hangokra összebújtunk, jajj, de jó is volt!!!
Huhú, és még egy csoda dolog is történt! Isten bocsássa meg nekem, szeretek dolgokat találni. Egy kis pénzérmét, bizsut, ezt meg azt. Képes vagyok egy ötforintosért is lehajolni, ha megcsillan a buszmegálló járdaszegélyére hajló drótfű alatt. Lehet, hogy pont ez kell majd a CBA-ban. Biztos szarka is voltam valamelyik életemben és ez így jött tovább velem. És minél forgalmasabb az a hely, ahol találok valamit, a Nyugatinál egy ezrest, a Nagyvárad térnél egy százast, annál értetlenebbül állok előtte, hogy hogy lehet az, hogy előttem senki sem látta meg?? Néztek már párszor baleknak is, mikor odavittem a biztonsági őrhöz valaki frissen vásárolt adidas cipőjét a próbafülkéből, vagy benyújtottam az információs ablak alatti pulton hagyott pénztárcát az ügyeletes kollégának, bízva benne, hogy a gazdáikhoz fognak visszakerülni, viszont amikor egyértelműen nincs erre lehetőség, akkor a zsákmány az enyém! Én is szoktam elhagyni dolgokat, karma, pont. Na jövünk ki a strandról szerda este, ami amúgy is egy jól sikerült nap volt, mert Mami masszőre engem is megmasszírozott, nézzük Rékával a gólyákat a naplementében, ahogy sétálunk, próbálunk velük közös selfie-t is nyomni, szánalmas próbálkozások, sebaj, menjünk tovább hazafelé. Közben eszembe jut, milyen jó érzés is találni egy szépen csillogó kis pénzérmét a járda mellett, és már egy hónapja is lehet, hogy utoljára találtam, hadd találjak megint, egy kétszázas tökéletes lesz, kipörgethetünk vele valami vackot a strandon! Megtaláljuk a lépcsőt a benzinkút felé, kacagunk egyet, hogy odafelé megmásztuk a rézsűt pár méterrel tőle, mert nem vettük észre, kanyarodunk a Lidl felé, és egyszer csak ott az aszfalton, egyszerre magától értetődően és hihetetlenül valószerűtlenül, ott hevert egy félbehajtott tízezres!!! Egy hangos köszönömmel tört másodperc alatt felkaptam, és bűnös érzéseimet elnyomni igyekezve nyugtattam magunkat, hogy biztos csak egy szórólap, játékpénz, vicc lesz ez. Csak a híd előtt mertem egy újabb pillantást vetni rá, igazinak tűnt! Hát ez meg hogy lehet? Ilyen hogy? Azóta sem értem. Sajnálom, hogy valakinek ennyivel kevesebbje lett, de talán a közeli nemzethy dohányboltnak szánta, akkor viszont egyáltalán nem érte nagy kár. Mindenesetre kifizetődő, ha sétáink során fél szemmel kicsit a talajt is fürkésszük, ezt mindenkinek jó szívvel ajánlom. 🍀😉
Úgy reménykedtem, hogy a bonyhádi utat már az új autómmal tehetem meg, június 14-én pályáztam rá, de csak ma tudtam végre átvenni, nem siették el a papírmunkát. Nagyon szép kis jószág, imádom vezetni, imádom, hogy nem kell már a percdíjakat nézegetni, ott és akkor parkolok vele, ahol csak kedvem tartja, remélem, jó társai leszünk egymásnak sok-sok balesetmentes kilométeren keresztül!!! Ja, és azt hiszem, most lettem igazából felnőtt. Már nekem is van hiteltartozásom!!! 😅
