Így köszönt el tőled Szörnyű... ezzel a szép névvel, amit keresztanyád, Szilvi mondott ki először. Nem is nagyon lehet ennél szebben. Nagyon fáj, hogy nem mondhatom többé ki ezt a nevet, hogy két gyönyörű, okosan csillogó szemed találkozzon az enyémmel.
A kis lila könyvecskémbe jegyeztem le hétfő este az emlékek megállíthatatlan hullámait, de te is a gyerekem voltál, Kornél, örökanyád voltam neked is, legyen itt is, hogy mindig emlékezzünk.
A kis lila könyvecskémbe jegyeztem le hétfő este az emlékek megállíthatatlan hullámait, de te is a gyerekem voltál, Kornél, örökanyád voltam neked is, legyen itt is, hogy mindig emlékezzünk.
Nem tudom, így volt-e jó, vagy amikor augusztusban vittünk először és könnyedén tudomásul vettük, hogy hát ez van, nézegetünk majd és ha már nagyon rossz... Akkor kellett volna lépnünk gyorsan, hogy még nem volt késő? De milyen lett volna neked három lábbal? Sajnos az a rohadék kórság átterjedt a hasüregbe is, a lábad állapota is gyorsan romlott. Nem maradt más út. Most meg ostorozom magam, hogy ennyit szenvedtél. És dühöngök, hogy egy magadfajta, senkinek nem ártó jó léleknek miért jutott ez a vég és nem a szép öregkort megérő, békésen elszenderülő.
Még hétfőn belesóhajtottam a bánatomat a face-be.
Szomorú szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy Kornélt ma 12:45-kor az Állatorvostudományi Egyetem sebészetén elengedtük a szivárványhíd felé. Sajnos nem maradt más út. Ha lehet állatot is választani példaképnek, ő mindenképpen az nekem. Egy igazi Életrevaló lélek volt, odaadóan szerető és hűséges társ, mindenkivel jóindulatú barát és hihetetlenül erősen, méltósággal viselt nehézséget és fájdalmat. Nagyon fog hiányozni nekünk. És tudom, hogy jó néhány ismerősünknek is. Hálás vagyok ezért a 7 és fél évért, míg velünk volt ez a csodacica. Remélem, valahol még találkozunk.
Különös, hogy a rengeteg átnézett kép között nem találtam pont olyat, amit emlékeim szerint a legtöbbször örökítettem meg: imádott apagazdija ölében elfolyva pihent (miután csakis rajtam keresztül lépkedve közelítette őt meg). És biztos van még pár, barátok ölében elkapott pillanat... De találtam sok másikat, aki szeretne emlékezni rá, segítenek.
Szóval a lila noteszben ott van a Kornél patchwork takarónk is. Így néz ki itt-ott kiegészítve.
2018. január 15. Ma elmentél, Kornél. Elkísértünk a szivárvány hídig, ketten, Lalival. Elviselhetetlen a hiányod. Most jönnél elő, este 9-kor, mikor a gyerekek "végre" elcsendesedtek. De ez már a betegséged óta volt így... Elbújtál az ágyunk alá, ott viselted csendben, hihetetlen erővel és méltósággal azt a rohadék daganatot a lábadon. Nagyon sajnálom, drága életke, hogy ez jutott neked. Hogy nem tudtunk segíteni. Csodálatos 7 és fél évet adtál nekünk. Bocsáss meg nekem, ha sokszor indokolatlanul mérgelődtem miattad, a piszok, amit behoztál, a szőrök, a pultra ugrás, a párna és plüss gyömöszkölés...
Mikor úgy néztél ránk. Biztos most küld jelentést a központnak. Láttuk az űrhajódat is, amivel érkeztél, ott volt a Népstadionnál egy ház oldalán...
Mikor Apa ölében aléltál a boldogságtól. Előtte felugrottál mellém, megráztad a bal első mancsodat, mintha vizes lenne, majd szépen átsétáltál rajtam.
Mikor arra jöttem ki a fürdőszobából, hogy ott fekszel vagy ülsz az ajtó mellett rám várva. Szeretted hallgatni, ahogy molyolgatok bent. Vagy mikor mesét olvastunk a gyerekeknek, odakucorodtál a szoba ajtó közelébe. Ahogy csalogattál a spájz felé. "Gyorsan, gyorsan!" vagy csak "gys, gys" a nasi másik neve. Egy ideig ezzel simán be lehetett csalni a lakásba, vagy egy kis nasi zacsi csörgetéssel. Nagyon hiányzol, Kornél! Ahogy mint egy méltóságteljes, nagy hajó, billegve trappoltál felénk, ha megláttál minket lent. Felismerted ixit és jöttél elénk. Behízelegted magad több lakásba is, bejártál sonkázni, halakat nézni, kanapézni Editékhez, Marika néniékhez... És nagyon sokat ismertek téged. Jöttél mentél a házban. Hiányoltak is, mikor már nem nagyon engedtünk ki.
Elkísértél minket a cukrászdáig, a fákig, az olajfa volt a kedvenced. Most kövezett parkoló áll a fa és a fű helyén. Én mindig foglak ott látni. Még a zöldségesig is eljöttél egyszer velünk. A Lidlig, nagy megkönnyebbülésemre, már nem.
Az ütközeteink! Ahogy rám hoztad a frászt az ágyra ugorva, görbe háttal, lesunyt fülekkel, két lábra emelkedve! Mindig benne voltál egy kis hülyéskedésben. Még az utolsó esténken is, mikor még erőltettem a nasit, képes voltál egy leesett darabkájával játszadozni.
Ahogy csibészeltelek. Hú, milyen erős voltál!
Ahogy finoman a lábam után nyúltál, ha elmentem melletted.
Bebújtál mindenhova. Szekrénybe, ágynemű alá, zacskóba. Egyik reggel, még az elején, arra ébredtem, hogy a lábamhoz simulva fekszel az ágyamon. Letessékeltelek. DE MIÉRT???? Azután már sohasem jöttél.
A kitekert alvópózaid. Az égnek álló lábaiddal.
Az a gyönyörű fitos orrod azzal a szép ívvel. Annyira szerettem nézni.
A világ legszebb cicatekintete. Pedig mikor legelőször felhoztalak a lakásba és izgatottan körbejártál, majd a hálóból a nappaliba kijövet megálltál és felnéztél rám azokkal a lélekig hatoló szűk pupillákkal, akkor nagyon furának láttalak. Akkor mérted fel, hogy érdemesek leszünk-e a gazdiságra.
Azért néha én is megfeleltem alátétnek. Megérkeztél a kanapéra, nedves orroddal megszagoltad az alkaromat, bal mancs megráz, majd elhelyezkedtél az ölemben. Mami ölében is jó volt, és néhány barát is kivételes megtiszteltetésben részesülhetett.
Ahogy puszit adtál. Kint is nagyon szerettem puszit kapni tőled, ha találkoztunk.
A kutyák elől nem szaladtál el. Szerintem ők jobban féltek tőled, mint te tőlük.
Mikor megtudtam a mandala naptárból, hogy a Kornél jelentése somfa! Így utólag.
Ugye találkozunk még?
Ahogy ott ültél nekünk háttal, mikor este mosogattunk és figyelted a falon táncoló árnyékunkat.
Hogy létezhet az, hogy mióta elmentél, lépten-nyomon macskát látok? Nem, nem úgy, hogy ki vagyok hegyezve rájuk, mert. Egyik példa: január 16-án, kedden 16:30-kor kilépek az akadémiáról, szokás szerint balra veszem az irányt, és meglátok egy, a ház sarkánál, annál a kertes beugrónál egy nőt guggolni. Istenem, csak ne macska legyen! De az. Egy didergő fehér cica, aki valószínűleg soha sem volt még lakáson kívül. Budapest V. kerületében. Egy macska. Egy nappal azután, hogy elmentél. Ezt most hogy??? És ki? Ott álltunk és nyomkodtuk a telefonunkat, hogy kit is lehetne most hívni... Aztán szereztem dobozt bentről, mert így el tudta vinni magával, két cicája úgyis van, és milyen szép ez a kis fehér cicus is. Ja, és még macskatáp is volt nálam, hogy csalogathassuk, mert behoztam, ha kell Anikónak, de csak a nedveseket és nasikat vitte el, a doboz tápot hazavittem. Úgy habzsolta szegény cica, ahogy téged soha nem láttalak habzsolni. Megmentettük. Ilyenkor nehéz nem hinni a sorsban. Te intézted?
És igen, a hiányod ezerszer felülírja a kosz miatti bosszankodást. Hogy idegesített, mikor bajuszt porszívóztam és nem akart kijönni a szőnyegből. Tudod, most mit csináltam? Ott ültem az erkélyajtó alatti lábtörlőn, ahol olyan sokszor feküdtél, és az ujjaim közt mint egy kincset tartottam egy szál bajuszodat, és ezen töprengtem, hogy most mennyire más. El is tettem a nyakba akasztós csavaros izéddel, amiben az elérhetőségeim vannak. Az esprites dobozba, ha nem emlékeznék rá.
Istenem, mennyi kínzó gondolat jön és jön. A vécén ülve is látom a dörgölőzős fekete foltokat a sarkokon és eszembe jut, hogy szerettél "elkísérni" oda, levadásztad az ujjaimat az ajtófélfán. Hogy szeretted ezeket a szeánszokat. És én is. És nagyon fáj.
Még hétfőn belesóhajtottam a bánatomat a face-be.
Szomorú szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy Kornélt ma 12:45-kor az Állatorvostudományi Egyetem sebészetén elengedtük a szivárványhíd felé. Sajnos nem maradt más út. Ha lehet állatot is választani példaképnek, ő mindenképpen az nekem. Egy igazi Életrevaló lélek volt, odaadóan szerető és hűséges társ, mindenkivel jóindulatú barát és hihetetlenül erősen, méltósággal viselt nehézséget és fájdalmat. Nagyon fog hiányozni nekünk. És tudom, hogy jó néhány ismerősünknek is. Hálás vagyok ezért a 7 és fél évért, míg velünk volt ez a csodacica. Remélem, valahol még találkozunk.
Különös, hogy a rengeteg átnézett kép között nem találtam pont olyat, amit emlékeim szerint a legtöbbször örökítettem meg: imádott apagazdija ölében elfolyva pihent (miután csakis rajtam keresztül lépkedve közelítette őt meg). És biztos van még pár, barátok ölében elkapott pillanat... De találtam sok másikat, aki szeretne emlékezni rá, segítenek.
Szóval a lila noteszben ott van a Kornél patchwork takarónk is. Így néz ki itt-ott kiegészítve.
2018. január 15. Ma elmentél, Kornél. Elkísértünk a szivárvány hídig, ketten, Lalival. Elviselhetetlen a hiányod. Most jönnél elő, este 9-kor, mikor a gyerekek "végre" elcsendesedtek. De ez már a betegséged óta volt így... Elbújtál az ágyunk alá, ott viselted csendben, hihetetlen erővel és méltósággal azt a rohadék daganatot a lábadon. Nagyon sajnálom, drága életke, hogy ez jutott neked. Hogy nem tudtunk segíteni. Csodálatos 7 és fél évet adtál nekünk. Bocsáss meg nekem, ha sokszor indokolatlanul mérgelődtem miattad, a piszok, amit behoztál, a szőrök, a pultra ugrás, a párna és plüss gyömöszkölés...
Mikor úgy néztél ránk. Biztos most küld jelentést a központnak. Láttuk az űrhajódat is, amivel érkeztél, ott volt a Népstadionnál egy ház oldalán...
Mikor Apa ölében aléltál a boldogságtól. Előtte felugrottál mellém, megráztad a bal első mancsodat, mintha vizes lenne, majd szépen átsétáltál rajtam.
Mikor arra jöttem ki a fürdőszobából, hogy ott fekszel vagy ülsz az ajtó mellett rám várva. Szeretted hallgatni, ahogy molyolgatok bent. Vagy mikor mesét olvastunk a gyerekeknek, odakucorodtál a szoba ajtó közelébe. Ahogy csalogattál a spájz felé. "Gyorsan, gyorsan!" vagy csak "gys, gys" a nasi másik neve. Egy ideig ezzel simán be lehetett csalni a lakásba, vagy egy kis nasi zacsi csörgetéssel. Nagyon hiányzol, Kornél! Ahogy mint egy méltóságteljes, nagy hajó, billegve trappoltál felénk, ha megláttál minket lent. Felismerted ixit és jöttél elénk. Behízelegted magad több lakásba is, bejártál sonkázni, halakat nézni, kanapézni Editékhez, Marika néniékhez... És nagyon sokat ismertek téged. Jöttél mentél a házban. Hiányoltak is, mikor már nem nagyon engedtünk ki.
Elkísértél minket a cukrászdáig, a fákig, az olajfa volt a kedvenced. Most kövezett parkoló áll a fa és a fű helyén. Én mindig foglak ott látni. Még a zöldségesig is eljöttél egyszer velünk. A Lidlig, nagy megkönnyebbülésemre, már nem.
Az ütközeteink! Ahogy rám hoztad a frászt az ágyra ugorva, görbe háttal, lesunyt fülekkel, két lábra emelkedve! Mindig benne voltál egy kis hülyéskedésben. Még az utolsó esténken is, mikor még erőltettem a nasit, képes voltál egy leesett darabkájával játszadozni.
Ahogy csibészeltelek. Hú, milyen erős voltál!
Ahogy finoman a lábam után nyúltál, ha elmentem melletted.
Bebújtál mindenhova. Szekrénybe, ágynemű alá, zacskóba. Egyik reggel, még az elején, arra ébredtem, hogy a lábamhoz simulva fekszel az ágyamon. Letessékeltelek. DE MIÉRT???? Azután már sohasem jöttél.
A kitekert alvópózaid. Az égnek álló lábaiddal.
Az a gyönyörű fitos orrod azzal a szép ívvel. Annyira szerettem nézni.
A világ legszebb cicatekintete. Pedig mikor legelőször felhoztalak a lakásba és izgatottan körbejártál, majd a hálóból a nappaliba kijövet megálltál és felnéztél rám azokkal a lélekig hatoló szűk pupillákkal, akkor nagyon furának láttalak. Akkor mérted fel, hogy érdemesek leszünk-e a gazdiságra.
Azért néha én is megfeleltem alátétnek. Megérkeztél a kanapéra, nedves orroddal megszagoltad az alkaromat, bal mancs megráz, majd elhelyezkedtél az ölemben. Mami ölében is jó volt, és néhány barát is kivételes megtiszteltetésben részesülhetett.
Ahogy puszit adtál. Kint is nagyon szerettem puszit kapni tőled, ha találkoztunk.
A kutyák elől nem szaladtál el. Szerintem ők jobban féltek tőled, mint te tőlük.
Mikor megtudtam a mandala naptárból, hogy a Kornél jelentése somfa! Így utólag.
Ugye találkozunk még?
Ahogy ott ültél nekünk háttal, mikor este mosogattunk és figyelted a falon táncoló árnyékunkat.
Hogy létezhet az, hogy mióta elmentél, lépten-nyomon macskát látok? Nem, nem úgy, hogy ki vagyok hegyezve rájuk, mert. Egyik példa: január 16-án, kedden 16:30-kor kilépek az akadémiáról, szokás szerint balra veszem az irányt, és meglátok egy, a ház sarkánál, annál a kertes beugrónál egy nőt guggolni. Istenem, csak ne macska legyen! De az. Egy didergő fehér cica, aki valószínűleg soha sem volt még lakáson kívül. Budapest V. kerületében. Egy macska. Egy nappal azután, hogy elmentél. Ezt most hogy??? És ki? Ott álltunk és nyomkodtuk a telefonunkat, hogy kit is lehetne most hívni... Aztán szereztem dobozt bentről, mert így el tudta vinni magával, két cicája úgyis van, és milyen szép ez a kis fehér cicus is. Ja, és még macskatáp is volt nálam, hogy csalogathassuk, mert behoztam, ha kell Anikónak, de csak a nedveseket és nasikat vitte el, a doboz tápot hazavittem. Úgy habzsolta szegény cica, ahogy téged soha nem láttalak habzsolni. Megmentettük. Ilyenkor nehéz nem hinni a sorsban. Te intézted?
És igen, a hiányod ezerszer felülírja a kosz miatti bosszankodást. Hogy idegesített, mikor bajuszt porszívóztam és nem akart kijönni a szőnyegből. Tudod, most mit csináltam? Ott ültem az erkélyajtó alatti lábtörlőn, ahol olyan sokszor feküdtél, és az ujjaim közt mint egy kincset tartottam egy szál bajuszodat, és ezen töprengtem, hogy most mennyire más. El is tettem a nyakba akasztós csavaros izéddel, amiben az elérhetőségeim vannak. Az esprites dobozba, ha nem emlékeznék rá.Istenem, mennyi kínzó gondolat jön és jön. A vécén ülve is látom a dörgölőzős fekete foltokat a sarkokon és eszembe jut, hogy szerettél "elkísérni" oda, levadásztad az ujjaimat az ajtófélfán. Hogy szeretted ezeket a szeánszokat. És én is. És nagyon fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése