Annyira ritkán írok már, hogy egyszerűbb évszakokhoz kötni a címeket... Jé, van emoji készlet!😁 Hát, hol is kezdjem? Tegnap megkaptuk Apával az első AstraZenecánkat (koronavírus fertőzés súlyos szövődményeit kivédő oltás), estére szépen be is lázasodtunk tőle, dideregve, vacogva tértünk nyugovóra, mára már jobb a helyzet, figyelem magam ezerrel, és imádkozom, nehogy én legyek az egyik rendkívül ritka vérrögképződős eset.
Március 8-án megint bezártak az iskolák, rutinosan nyomjátok az online órákat, nekem is csak egyszer kell egy héten bemennem az Akadémiára, amit ezen a héten kihagyok az oltás miatt. Ez így nektek kényelmes és teljesen elfogadható, sőt, akár az egész sulis életeteket is el tudnátok ebben a formában képzelni. Nemrég olvastam egy szívbemarkoló cikket a mai gimnazistákról, hogy nem lesznek emlékeik ezekről a felhőtlen középiskolás évekről, megszakad a szerző szíve értük. Most visszaemlékezem: ahogy Schwarcz tanár úr húzza maga mögött a széket a terem közepéig, leül, felnyitja a naplót, kéjesen lapozgat, mindenkit lever a víz, aki szerinte selejt kategória, majd hatalmas megkönnyebbülés aznapra, ha nem a nevünk hangzik el. Ahogy a két élsportoló osztálytársnő elővesz az öltözőben, hogy mégis hogy gondolom, hogy a fiúkkal együtt futok be elsőnek a bemelegítő köröknél, ezzel gyorsan hagyjak fel, és felhagytam. A patetikus beteljesületlen szerelmi vágyódások, a gonosz tréfák, a nem tudás büntetése, a bizonyítás semmibevétele... szép emlékek. De hogy Cseh Tamást idézzem, lám csak, azért voltak nekünk élményeink. Voltak hasonló gondolkodású barátok, nevetések, világmegváltó beszélgetések. Ezeket ma chaten folytatjuk. Persze nem azt mondom, hogy ez az állapot a természetes, de azért a szívnek sem kell megszakadnia emiatt. Sok gimnazista pont hogy szintén élvezi ezt az állapotot.
Frissítés: azóta megtapasztaltam, hogy ez korántsem olyan egyszerű dolog, hogy ilyen könnyelmű következtetésekbe bocsátkozzunk. Már kutató pszichológusok publikálnak a COVID-19 járvány hatásairól, többek között gyerekekre vonatkozóan is. Ide teszek egy linket, bár ezek egy idő után eltűnnek. Érdekes, tanulságos.
Itthon vagyunk, ezért többnyire mindent itthon is csinálunk. Ez Tomi esetében ütközik néha nehézségekbe, lévén, hogy van egy udvar, benne egy ratyi focipálya. Vannak haverok, jó kis meccsek. De nem lehet mindig csak meccsezni. Jó barátok, számon tartják Tomit, jönnek, becsöngetnek, kijöhet? Menjetek, de semmi hülyeséget nem csináltok, rendben? Rendben! Mit lehet csinálni egy olyan udvarban, aminek a játszótere tele van totyogós picikékkel, hát bújócskáznak. Hol lehet itt rendesen elbújni? A lépcsőházakban. Lelkére kötöm, hogy oda azért ne menjenek. De viszi a fiúbanda lendülete, köddé válik a szülői óvás, ping, ping, jönnek az üzenetek, hogy a gyerekem a lépcsőházban randalírozik. Az én gyerekem. Másé valahogy sohasem. Na mindegy, édes egy fiam, én akit ismerek, felhatalmaztam, hogy adjon bele apait anyait, és dörrentsen rátok úgy, hogy jól az eszetekbe vésődjön. Miközben sajnálom, hogy itt tényleg nem tud a kiskamasz semmi olyat csinálni, amiben önfeledten megélheti a kiskamasz önmagát. Szombaton megengedtem, hogy ledobd a Nyírd ki ezt a naplót könyvedet a tetőteraszról, egyik feladat benne ugyanis a magasból ledobás... Jó kis mokány könyv, épségben kibírta a földet érést. Réka lent várta, felvette, hozta fel. Útközben sajnos szembe jöttél vele, és elvetted tőle, majd visszamentél a tetőre, hogy újból ledobd. Nem ebben egyeztünk meg, és itt gond nélkül véget is érhetett volna a történet, (amit amúgy sem erőltettem volna magamtól, mert eleve nem értettem egyet azzal, hogy ezt a könyvet kapjátok karácsonyra osztálypénzből), de nem egyedül voltál, hanem megint a fiúkkal. És akkor menősködni kell ugye. Felmentetek, repült a könyv, és repültek kavicsok is lefele!!! Miközben én bent tettem-vettem, várva, hogy jöttök ti is haza. Apa elindult érted, a könyvnek nyoma veszett. Nem tudom, ki lehetett az értelmi szerző, Bazsi, Beni, Áron, vagy te, kavicsot mindenki dobott, de szokás szerint csak te vitted el a balhét a becsületes anyáddal együtt. Merthogy mindeközben keletkezett a facebookon egy poszt, ami repülő könyvekről és kövekről szólt, indulatos szavakkal tűzdelve, csecsemő és édesanyja haláláról vizionálva. Megjegyzem, Rékán kívül senki nem volt akkor kint, csak a szép kertű néni a kertjében. Gyorsan exkuzáltam magunkat, bízva a szülőtársak megértésében, felkínálva, hogy másnap személyesen kérsz bocsánatot a felelőtlen viselkedésért. Legfőképpen magad miatt: ha hülyeséget csinálsz, vállald is a következményeit. Sem a szülőtársak nem keltek védelmünkre, sem az anyuka és apuka, akinek a kertjében landolt a könyv, nem fogadta a gesztust egy elutasító szóval sem. Beszólni közösségi fórumon a legkönnyebb, de személyesen már nem megy a párbeszéd. Milyen szép gesztus lett volna pedig pont húsvétkor megbocsájtani. Ráadásul kiírta, hogy "Dühből kidobtam." Valaki könyvét, a mi könyvünket, ami a kertjében landolt. Vajon mindent kidob, ami véletlenül a kertjében köt ki? Furcsa mentalitás. Mindegy, bízzuk a Karmára ezt is. Ami mégis vicces volt mindebben, hogy a poszt eredeti témája kb 2 komment, néhány alkomment után egyből átcsapott a gyermektelen idősek/gyermektelen fiatalok vs gyermekes kommentelők csatájába, jó kis popcornozós comment thread kerekedett belőle, ügyeletes házi kedvencünk főszereplésével. Mert állítólag a Metrodom nem is családi lakópark, hanem a csend és nyugalom szigete, ahol fűre lépni is tilos, játszani pedig kizárólag a játszótér járdával körülvett területén belül szabad, de azt is egy pisszenés nélkül. A top komment lényege az volt, ha nem számítjuk az egymásra licitáló habókos hölgyeket, hogy a home-office munkát teljesen ellehetetleníti az udvarból áradó zaj. (Itt nálunk minden gyerek mindig csak ordít és visít.) Helló, a szülőknek is home-office van!!! Ja, a szülő az nem számít. Egyébként így igaz, mert mi kibírunk mindent is! 💖
