Azt hittem, megzabállak tegnapelőtt. Olyan büszke vagyok rád, olyan nagyosan viselkedsz már sokszor! Tegnap kint maradtunk ovi után. Élvezzük, hogy este 7-ig végre világos van, viszont még mindig nem akar tavaszra fordulni az időjárás, pár fokban didergünk, de legalább kint szaladgáltok végre.
Tegnap sem volt ez másképp, bandáztál az ovis pajtikkal, fél szemem rajtad, miközben mi Zsuzsa nénivel, Rékával és Csanáddal néhány kör séta után a sárga játszón kötöttünk ki és beszélgetünk. Egyszer csak jössz. Jössz hozzám. Komoly és bizalmas hangvétellel halkan közlöd velem, hogy "Anya, van nálam bot, de nem hoztam be, mert ... ott van." és fejedet alig észrevehetően a felé a személy felé biccented, aki köztudottan elítéli bárminemű bot bárminemű céllal történő kézbevételét és ennek már nem egyszer hangot is adott, hogy erről mindenki tudjon. (május közepi megjegyzés: említett személy két lányunokája KEZÜKBEN BOTOKKAL önfeledten játszott, de tudjuk, ez nem számít...) Hát én nyomtam is gyorsan egy hatalmas büszke puszit az arcodra. Zsuzsa nénivel jót kacagtunk a szitun. És a puszim nem annak szólt, ugye érezted, hogy nem hoztad be a botot, mert igen is egy fiú és egy lány is játsszon csak nyugodtan bottal, a jó életbe is, hanem annak, hogy milyen tökéletesen, nagyfiúsan kezelted a helyzetet, aminek így te lehettél az abszolút győztese.
Csatlakoztál Csanihoz és Dorkához a pörgőn és szépen elvoltatok, míg fel nem mentünk, mert teljesen kifagytunk.
Ide írom még a mai álmomat... fú, de nyomasztó volt!!! Képzeljétek, a Metrodomban jártunk, már úgy-ahogy elkészült, láttuk, hogy már néhány lakó be is költözött. Nézegetem a bútorokat, milyen szekrénysorokat hoztak magukkal, a sok dupla ágyat, rémséges, liliomvirág-mintás kék tapétát. Ismerős család is szépen megcsináltatta a konyhát, gyerekek portréja a falra festve (hát, gondoltam, ízlések és pofonok...). Be lehetett látni az egész emeletet. A mi dolgaink is ott voltak. Zavarba is jöttem, hogy az ágyunk még nincs bevetve, gyorsan meg is igazítottam, közben átdobtam egy idegen párnát a mellettünk lévő ágyra, jaj, de kevés hely van, még szerencse, hogy ez a kanapé hozzánk tartozik, gyorsan oda is tettem a ruháinkat... Majd döbbenten jöttem rá, hogy minden, de minden egy légtérben van. Olyan, mint egy open plan office!!! Teljesen kétségbe estem, én nem ilyet akartam!!! Mostantól így kell majd éljünk??? Gyorsan leszaladtam, mert jött a háziszalámi árus bácsi és elpanaszoltam neki is, hogy milyen rettenetes dologba is vágtunk bele. Aztán felébredtem, eszméltem és végtelenül boldog voltam, hogy mindez csak egy (rém)álom volt.
Ide írom még a mai álmomat... fú, de nyomasztó volt!!! Képzeljétek, a Metrodomban jártunk, már úgy-ahogy elkészült, láttuk, hogy már néhány lakó be is költözött. Nézegetem a bútorokat, milyen szekrénysorokat hoztak magukkal, a sok dupla ágyat, rémséges, liliomvirág-mintás kék tapétát. Ismerős család is szépen megcsináltatta a konyhát, gyerekek portréja a falra festve (hát, gondoltam, ízlések és pofonok...). Be lehetett látni az egész emeletet. A mi dolgaink is ott voltak. Zavarba is jöttem, hogy az ágyunk még nincs bevetve, gyorsan meg is igazítottam, közben átdobtam egy idegen párnát a mellettünk lévő ágyra, jaj, de kevés hely van, még szerencse, hogy ez a kanapé hozzánk tartozik, gyorsan oda is tettem a ruháinkat... Majd döbbenten jöttem rá, hogy minden, de minden egy légtérben van. Olyan, mint egy open plan office!!! Teljesen kétségbe estem, én nem ilyet akartam!!! Mostantól így kell majd éljünk??? Gyorsan leszaladtam, mert jött a háziszalámi árus bácsi és elpanaszoltam neki is, hogy milyen rettenetes dologba is vágtunk bele. Aztán felébredtem, eszméltem és végtelenül boldog voltam, hogy mindez csak egy (rém)álom volt.
