2017 január 1. Meglepő módon alszotok, ahhoz képest, hogy egész nap nem mozdultunk ki, inkább zombi üzemmódban többnyire a tv-n lógtatok... kis játék-megszakításokkal. Biztos az éjjel fél kettes lefekvés az oka. Fura, hogy most együtt töltöttük a szilvesztert, már nem vagytok picik, akiket könnyű ágyba dugni, mindenféle magyarázkodás szüksége nélkül. Vagyis de, még egy kicsit azok vagytok, mivel most is éppen angyalian alukáltok.
December 24-én végre feloldozást kaphattam magamtól, nem vagyok többé sz@ranya, hogy a három évet be nem töltött gyermekemet oviba járatom. Mostantól igazi nagy ovis lehetsz, Rékuci. Nem mintha eddig nem teljesítettél volna messze várakozásaimon felül, hihetetlenül stramm módon helyt álltál, nagyobbakat is meghazudtolva gyűrted az ovis napokat, az ügyeleteket.
December 16-án volt a néptánc bemutatótok. Őszintén megmondom, nem sok reményt fűztem hozzá, hogy láthatlak táncolni, de úgy voltam vele, ahogy a kedved és energiád engedi, úgy és annyit csinálsz, nem foglak kapacitálni. Elképzeltem, hogy majd az ölemből nézed a többiek műsorát. Ehhez képest, azután, hogy lenyomtad a szokásos ovis napot, és a jól megérdemelt pihenés következhetett volna, szépen engedted, hogy a csinos táncosruhát rád adja Ildikó néni, mosolygósan várakoztál a többiekkel a tornaterem előterében, míg a picinyke terem dugig megtelt a családokkal, majd szépen bevonultál a csoporttal, és zokszó nélkül végigtáncoltál egy komplett 20 perces pörgős műsort nekünk!!! Annyira de annyira édesen megható voltál a kitartásoddal, borzasztó büszke voltam rád! Még akkor sem hagytad abba, mikor minden porcikádra, arcodra is kiült a mérhetetlen fáradtság. Mami azt mondta, mikor a videót látta, hogy a gombolyításnál már csak úgy megtörténtek veled a dolgok, ennél találóbban nem is fogalmazhatott volna, azóta is sokszor el kell ezen mosolyodnom, édes kicsi szívem.
Még egy szösszenet a néptáncról, vagyis azzal kapcsolatban. Egyik nap ebéd közben Tomit biztattuk, hogy fűrészelje a késsel a húst, úgy fogja tudni elvágni, mire Réka jót nevetett és közölte velünk, hogy azt Attila bácsinál kell csinálni! Na ja, a fűrészelés...:)
Tomi karácsony után még maradt pár napot Bonyhádon Mamival és Orsival. Milyen jó is volt neki, mert lemehetett még egyszer Dezsőhöz! Igaz, a megígért "ifáztatásra" most sem kerülhetett sor, mert nem indult a motor, de volt azért egy különös élményben részetek, mert mikor a kombájnt csodáltátok Orsival, egyszer csak megpillantottál egy sötét kis kupacot a birkák között. Közelebb mentél és láttad, hogy egy icipici barna bárányka az, aki épp akkor született meg, még a burok is rajta volt. Gyorsan szóltál Orsinak és Dezsőnek, hogy találtál egy bárányt, és Dezső már fogta és vitte is a pajtába. Ilyen azért nem minden pesti gyerekkel történik meg, igaz?
Aztán Mami bevitt Pécsre is, ahol megnéztétek a székesegyházat, felmentetek az állatkertbe, és ettetek egy jót a Korhelyben, ahol tényleg korhely módra is illik viselkedni, mert Mami mesélte, hogy a padló tele volt szórva mogyoró héjjal, mert az oda kell szórni! Tavasszal én is szeretnék Pécsre menni és végigjárni ezt a jó kis utat veletek.
Még novemberi elmaradásaim is vannak, hát idefirkantom őket. Szóval november 14-én este, miután lefeküdtetek, megnéztem a gépnél a 2013-as összes és 2014 februárig megtalálható videóinkat. Rájöttem az utóbbi időben, hogy felesleges több szász képet összekattogtatni, az úgy elég unalmas visszanézve, rengeteg időt elvesz, és úgysem fogtok nekiülni végignézegetni őket. A videók sokkal izgalmasabbak, látszik rajtuk a mozgásotok, hallatszik a hangotok, kiderül, hogy miért volt érdekes ezt vagy azt megörökíteni, szemben sok fényképpel. Hát mennyivel értékesebb így megőrizni a múlt pillanatait! Nézem, nézem a videókat, és elszégyelltem magam. Mérhetetlenül szégyelltem magam. Vissza szerettem volna menni ahhoz a másfél-kétéves kisfiúhoz, akit nem értett meg akkor az anyukája, apukája, és meg szerettem volna ölelni hosszú, hosszú percekig. (persze úgysem hagyta volna ;)) Biztatgattunk Apával, hogy ugorj át a puffról a kanapéra, ha már nekikészültél a mutatványhoz, de csak mutogattál és beszédkészség híján nyökögtél a kanapé felé, ahol épp a lábam volt a mutatványod útjában, de ez akkor egyikünknek sem esett le, se nekem, sem Apának... Ne haragudjatok ránk, amiért nincs elég türelmünk sokszor és nem jól vesszük a jelzéseiteket. Nem tudjuk, mit cselekszünk. De ezt csak később tudjuk igazából meg, amikor nézzük a 2-3 évvel ezelőtti videókat... Megpróbálok tanulni belőlük. Remélem, bevillannak a legközelebbi türelmetlen pillanatomban.
Hú, lassan ideje lenne felkelnetek, holnap munka, ovi, kissé meg leszünk így zakkanva.
2016 sok szempontból izgalmas, különös, néha nagyon fájó, de sok szépet is adó év volt. Nem kívánok többet 2017-re sem, csak az egészségünk maradjon meg, ne veszítsünk el senkit szeretteink közül, tudjunk dolgozni, és akkor minden tökéletesen adott a további szép életünkhöz.
