Megint meséld el a markolósat!!!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit úgy hívtak, hogy Tomi és volt neki egy kishúga, Réka. Anyukájuk tudta, hogy nagyon szeretnek igazi nagy munkagépeket nézni munka közben, és mikor megtudta, hogy elkezdődött a házuk közelében a lakópark ötödik ütemének építése, nagyon megörült, és aznap az óvodából egyenesen az építkezés, vagyis még csak a tereprendezés helyszínére sietett a gyerekekkel. 

Mikor odaértek, hatalmas reccsenéseket hallottak. Éppen egy magas fát döntöttek ki a munkások. Egy kicsit elszomorodtak, mikor végignéztek a szép fasoron, amire valószínűleg ugyanez a sors várt, de a háznak útban lennének, ugyanakkor bíztak benne, hogy ha felépül, majd biztosan ültetnek az udvarára új fákat. Nem sokáig mélázhattak ezen, mert hamarosan megjelent egy méretes, sárga lánctalpas Hyundai markoló! Jött, hogy a kanalával felemelje és elvontassa a jókora farönköket. 

A régi kerítésen kapaszkodva nézte ezt Tomi, Réka és anyukájuk, mikor kedves, csivitelő hangocskákra lettek figyelmesek. "Szia, Tomi!" hallatszott a messzeségből. A hang irányába fordították fejüket és meglátták az ikerpárt, Haticét és Haficét, ahogy vidáman szaladnak feléjük. Ők is hazafelé tartottak az óvodából anyukájukkal. Kiderült, pont az építkezéssel szemben laknak. A lányok is felkapaszkodtak a kerítésre és immár négyen figyelték tovább a munkálatokat. Nagyon izgalmas volt, ahogy a hatalmas jármű égig érő karjával, nagy kanalával dolgozott.

Másnap izgatottan siettek vissza Tomiék a helyszínre, hogy lássák, vajon mennyit haladtak a munkával. Sőt, aznap még Csanáddal és Zsuzsa nénivel is találkoztak, akik szintén kíváncsiak voltak erre. Huhú, micsoda látvány fogadta őket! Eltűnt a fű, és alóla a föld is: akkora medence tátongott a helyén, hogy még a spari óriásmedencéje is elfért volna benne! A közepén pedig hatalmas betondarabok feküdtek, amiket a markoló a föld mélyéről forgatott ki. "Na, ezeket vajon hogyan fogja elvinni innen?"- tanakodtak hárman.
Ekkorra, mivel munkaidő vége felé járt az idő, a markoló már csak néhány simítást végzett a kanalával; gyönyörű szép, egyenletes, sík talajt hagyva hátra, aztán megállt, de tovább pöfögött. A kerítésbe kapaszkodva azért kitartóan és reménykedve várta Tomi és Réka, hogy lesz még folytatás is. De a markoló csak egy helyben állt, mozdulatlanul, és csak pöfögött magában. Anya meg is jegyezte, hogy jobb lenne elindulni a játszótér felé, itt már nem lesz munka, mennek haza a munkások is. A gyerekek kérték, még egy kicsit hadd nézzék. Teltek a percek, a markoló csak pöfögött, de nem mozdult. Ekkor már Tomi is belátta, nincs értelme tovább várni, és így szólt: "Á, ez már olyan uncsi, menjünk és..." De a mondandóját nem tudta befejezni, mert mintha csak meghallotta volna őt a markoló, abban a szent pillanatban felpörgött a motorja, felkapta és az égbe emelte kanalát, lendített egyet rajta, közben tolatott is egy kicsit. Mindhárman nagyot kacagtak ezen, különösen Anya, aki mindvégig meg volt bizonyosodva afelől, hogy a markoló kezelője nem is ült a fülkéjében! Tomi tudta, hogy nem szállt ki a kezelő. De akkor mit csinált ennyi ideig? Erre a rejtélyre nem derült fény, de az már világos volt, hogy valóban véget ért a munkanap, a markoló irányba fordult és komótosan felkapaszkodott a gödör aljáról a felszínre, megállt és a motorja is leállt. Végre ő is pihenhetett.       

Nem tudom, ki élvezi jobban, Ti vagy én, ahogy Tomi ágyán ülünk és mesélem nektek. Réka az ölemben, finoman vissza-visszaterelgeti a fejemet, hogy rá nézzek és úgy meséljem, ha Tomi felé fordítom- csak győzzem visszatartani a nevetést -, Tomi szemei még a félhomályban is úgy csillognak ahogy figyel, hogy elolvadok tőlük. 

Ha nem esik az eső, ma is megnézzük, mi a helyzet, hogy folytatódhasson a mese.