Úúúú....megint annyi minden van és olyan rég írtam már... Mindig eszembe jut, amit Suzi nénétek mondott egyszer, és jól lerántott vele a talajszintre: "Úgysem fogják elolvasni, nem lesznek rá kíváncsiak, mik történnek most velünk." Lehet. Ki tudja. Mindarról, amiről írok, nem lesz része az emlékezeteteknek. De bízom benne, hogy szeretettel, jó érzésekkel gondoltok majd vissza a gyerekkorotokra, és ebben része lesz mindannak, ami itt van megörökítve, és bármikor szemezgethettek majd belőle.
Tamásunk komoly nagyfiú lett. Már amennyiben nem hagyja magát külső körülmények által befolyásolni és tévútra csábítani. Figyelmes és segítőkész. Egyik nap az oviban az asztalnál dolgoztatok, mikor Hatice felkelt a melletted lévő székről egy pillanatra. Mira elfoglalta a széket, mire Hatice visszaért. Kérte Mirát, hogy engedje vissza, de Mira nem volt hajlandó a kérésnek eleget tenni. Ekkor az én lovagias nagy fiam felpattant a helyéről és átadta a székét Haticének. Még Csilla néni is elmesélte nekem! Amúgy Tomi saját bevallása szerint már 8 éves. Ezt többször is nyomatékosítani szokta a nap folyamán.
Sajnos nem minden napunk ilyen csodálatos. Sőt, aznap is őrjöngtem valamiért, ami odakint történt. Tehetetlen dühömnek mindig te iszod meg a levét. Te is elmesélted nekem ezt a kedves kis szitut, pedig nem is szoktál sokat mesélni. Talán, hogy ne legyek annyira mérges. Annyira sajnálom, hogy ide jutottunk. De mindent meg fogok tenni azért, hogy megváltozzanak a dolgok! Nem akarom, hogy egy idegbeteg anya legyen az emlékképeitek közt. Nincs rendben, hogy egy 2 éves az anyja arcát a kezei közé veszi és azt mondja: "Nyugodjál, meg, Anya, jó? Nyugodjál meg!" Honnan tudhat ilyet egy kétéves??? Édes kicsikéim, ne haragudjatok rám.
Kétévesünk (bocsánat, két éves és négy hónapos, pont annyi, mikor a bátyja volt, mikor született a hugi... és pont ekkorra szerettük volna a kistestvéretek érkezését is, ha az égiek is úgy akarják, hát, nem akarták...), szóval kétévesünk egója miatt nem kell aggódnunk. Tud határozott, bátor kislány lenni, hangosan köszönni az ismerős néniknek, bácsiknak, hogy csak úgy olvadoznak tőle, de igazi földre vetődős drámakirálynő is tud lenni. Elképesztő, milyen kis tételeken képes kiakadni, vagyis a határokat feszegetni. Szerencsére a mi eszköztárunk is kifogyhatatlan és hamar hatástalanítani tudjuk a hisztibombákat. "Kedvenc" példám drága kislányom leleményességére a három lépés távolság után életbe lépő, kétségbeesett, durcás "Itthagytál!!!" kiáltás. Akkor megbeszéljük, hogy nem hagytalak itt, te maradtál le, álltál meg, ültél/feküdtél le. Nem unatkozunk, az biztos. És amikor megöleljük egymást és biztosítjuk határtalan szeretetünkről egymást, helyre áll minden, felszáradnak a könnyek, rendeződik a stressz szint, simulnak az idegek. Mert hálisten, mondod is hogy szeretsz, már Tomi is!!!, őt is szereted, Apát is, Mamit is, Orsit is, Annát is, Csanádot is. Csanit nagyon szereted. Simized, öleled, ha hagyja, és nem mérgelődik éppen, hogy zaklatod. Megkérdeztem egyszer, leszel-e a Csanád felesége, habozás nélkül kiáltottad szöszmötölős tevékenységedből fel sem nézve, hogy "Igeeeeeem!"
Ha vigasz kell, te ott teremsz és ölelsz. Ki hogy fogadja, én egész nap boldogan!!!! Szavak nélkül simogatsz, odabújsz. Egyszer Borka is megölelt, mert sírtál. És ez nagy szám! Borka nem ölelget csak úgy bárkit. Annyira édesek voltatok. Mesi is szeret téged, mégis szórtál rá homokot. Többször is. Ezt még nem sikerült kódolnom, hogy miért is történik. Megbeszéljük, hogy nem esik jól Mesinek, lesöprögetjük, együtt sajnálgatjuk őt, aztán másodszor is rászórod a homokot, és nem tudok időben odarepülni, már csak a homok alól szabadíthatom ki szegény buksit, vállat, karokat és lábakat. Borka anyukája szerint elkezdődött nálad is a nem bírom a fejét, ezért kicsinálom hozzáállás. De Mesit????? Ne már.
Anna sokat püföl mostanában, szór rád homokot, megcsíp. Hol hagyod, hol visszakap egy kicsit belőle. Téged sem kell azért félteni. Néha rád is rád jön az öt perc és belekötsz bárkibe. Oké, többnyire játékok tulajdonjoga miatt van perpatvar, mert ugye javában dúl az "Ez a enyém!" korszak is. De egyik nap mondtad is nekem elgondolkodva, hogy "Anya, csapkodta a fejemet a Anna? Aztán még egy kicsit gondolkodtál, és így szóltál: "Akarom szeretni a Annát."
Sajnos nem minden napunk ilyen csodálatos. Sőt, aznap is őrjöngtem valamiért, ami odakint történt. Tehetetlen dühömnek mindig te iszod meg a levét. Te is elmesélted nekem ezt a kedves kis szitut, pedig nem is szoktál sokat mesélni. Talán, hogy ne legyek annyira mérges. Annyira sajnálom, hogy ide jutottunk. De mindent meg fogok tenni azért, hogy megváltozzanak a dolgok! Nem akarom, hogy egy idegbeteg anya legyen az emlékképeitek közt. Nincs rendben, hogy egy 2 éves az anyja arcát a kezei közé veszi és azt mondja: "Nyugodjál, meg, Anya, jó? Nyugodjál meg!" Honnan tudhat ilyet egy kétéves??? Édes kicsikéim, ne haragudjatok rám.
Kétévesünk (bocsánat, két éves és négy hónapos, pont annyi, mikor a bátyja volt, mikor született a hugi... és pont ekkorra szerettük volna a kistestvéretek érkezését is, ha az égiek is úgy akarják, hát, nem akarták...), szóval kétévesünk egója miatt nem kell aggódnunk. Tud határozott, bátor kislány lenni, hangosan köszönni az ismerős néniknek, bácsiknak, hogy csak úgy olvadoznak tőle, de igazi földre vetődős drámakirálynő is tud lenni. Elképesztő, milyen kis tételeken képes kiakadni, vagyis a határokat feszegetni. Szerencsére a mi eszköztárunk is kifogyhatatlan és hamar hatástalanítani tudjuk a hisztibombákat. "Kedvenc" példám drága kislányom leleményességére a három lépés távolság után életbe lépő, kétségbeesett, durcás "Itthagytál!!!" kiáltás. Akkor megbeszéljük, hogy nem hagytalak itt, te maradtál le, álltál meg, ültél/feküdtél le. Nem unatkozunk, az biztos. És amikor megöleljük egymást és biztosítjuk határtalan szeretetünkről egymást, helyre áll minden, felszáradnak a könnyek, rendeződik a stressz szint, simulnak az idegek. Mert hálisten, mondod is hogy szeretsz, már Tomi is!!!, őt is szereted, Apát is, Mamit is, Orsit is, Annát is, Csanádot is. Csanit nagyon szereted. Simized, öleled, ha hagyja, és nem mérgelődik éppen, hogy zaklatod. Megkérdeztem egyszer, leszel-e a Csanád felesége, habozás nélkül kiáltottad szöszmötölős tevékenységedből fel sem nézve, hogy "Igeeeeeem!"
Ha vigasz kell, te ott teremsz és ölelsz. Ki hogy fogadja, én egész nap boldogan!!!! Szavak nélkül simogatsz, odabújsz. Egyszer Borka is megölelt, mert sírtál. És ez nagy szám! Borka nem ölelget csak úgy bárkit. Annyira édesek voltatok. Mesi is szeret téged, mégis szórtál rá homokot. Többször is. Ezt még nem sikerült kódolnom, hogy miért is történik. Megbeszéljük, hogy nem esik jól Mesinek, lesöprögetjük, együtt sajnálgatjuk őt, aztán másodszor is rászórod a homokot, és nem tudok időben odarepülni, már csak a homok alól szabadíthatom ki szegény buksit, vállat, karokat és lábakat. Borka anyukája szerint elkezdődött nálad is a nem bírom a fejét, ezért kicsinálom hozzáállás. De Mesit????? Ne már.
Anna sokat püföl mostanában, szór rád homokot, megcsíp. Hol hagyod, hol visszakap egy kicsit belőle. Téged sem kell azért félteni. Néha rád is rád jön az öt perc és belekötsz bárkibe. Oké, többnyire játékok tulajdonjoga miatt van perpatvar, mert ugye javában dúl az "Ez a enyém!" korszak is. De egyik nap mondtad is nekem elgondolkodva, hogy "Anya, csapkodta a fejemet a Anna? Aztán még egy kicsit gondolkodtál, és így szóltál: "Akarom szeretni a Annát."
Tomi mesél. Méghozzá milyen jól! Úgy értem, igazi meséket, nem a napi sztorikat, mert azokat ugye még annyira nem. Mami elmesélte neki a Nyulacska kunyhóját, úgy fejből, ahogy szokta. Tán kétszer vagy háromszor hallhatta, mikor a kisjátszón a házikóban elkezdte nekem mesélni, és hihetetlen pontossággal adta vissza a szófordulatokat, a karaktereket, és végig mondta az egész mesét! Csak ámultam és bámultam. Egyik este lefekvés előtt, itt volt Mami is, eljátszottátok ketten a mesét. Nagyon élveztük, még Réka is adott hozzá egy kis komikumot, és majdnem az elejétől sikerült is felvennem videóra, nézzétek majd meg!!! Tomi szereti nagyon a szerepjátékokat. Sokszor szeret kiskutya lenni, vagy kisdino, vagy kisoroszlán, de van, hogy Rékára osztja az anyuka, magára az apuka szerepet. Öröm nézni titeket, ahogy együtt játszotok. És nem kezdtek el valami hülyeségen kárhozni.
Réka, nem tudom, miért, de nem hajlandó egy percig sem az ágyamban aludni velem. Mikor április elején Bonyhádon voltunk és Apa visszajött Pestre, mert dolgoznia kellett, felszabadult mellettem a helye. Tomit nem is kell kérlelni, naná, hogy velem aludt. Réka is úgy tűnt, végre látja benne a bulit, először lefeküdt közénk, majd felpattant, hogy "Nem tudok aludni Anya ágyában. Saját ágyamba megyek. Szomorú vagyok Anya ágyában." Csak néztünk Tomival és egyszerre prüszköltünk a röhögéstől, hogy hogy lehet ilyet mondani. Persze Réka is nevetett. Kicsit rákapott a túl sokat hallott "Szomorú vagyok, hogy ...." mondatomra. Imádom, ahogy észleltek, tanultok, alkalmaztok!
Akkor is nagyokat kacagunk neked, mikor a saját kis nyelveden szólalsz meg. A leggyakoribb és máig megfejtetlen mondatod a "Beakadt a biskuskála." Ezt úgy közbe szoktad vetni figyelemfelhívásra, telefonon bejelentkezéskor (Mondj valamit a Papinak! Szia Papi, beakadt a biskuskáááálaaaa!") vagy bármikor, ha úgy érzed, mondanod kell. A másik, mikor a Csip-csip csókát énekeljük. Így hangik: "Csip-csip csóka, makalada íde." Olyan gonosz vagyok, hogy többször is elénekeljük, én elhallgatok, te fennhangon folytatod, és közben majd bepisilek, olyan jókat kacagok. Nem lehet kitéríteni belőle.
Még március 18-án történt, hogy reggel kijöttél a szobátokból, és álmos fejjel szóltál, hogy "Anya, polyik a orrom." Kifújod, majd így szólsz: "Takaróm! Hozom a takaróm!" Már megint okosodtál, míg aludtál. Nincs több "kajó" meg "kaló"...kicsit hiányozni fog azért. Az a rituálénk is, ahogy kijöttünk régebben a szobából. Mert már magad jössz ki. Akkor felvettelek, mondtad, hogy ki jöjjön, melyik plüss; kellett a kaló is, a cumi is, ha nem a szádban volt, és akkor mindenestül vittelek ki, te közben kicsit még pihentél a vállamon és meg végtelenül boldog voltam az illatfelhődben.
Réka, nem tudom, miért, de nem hajlandó egy percig sem az ágyamban aludni velem. Mikor április elején Bonyhádon voltunk és Apa visszajött Pestre, mert dolgoznia kellett, felszabadult mellettem a helye. Tomit nem is kell kérlelni, naná, hogy velem aludt. Réka is úgy tűnt, végre látja benne a bulit, először lefeküdt közénk, majd felpattant, hogy "Nem tudok aludni Anya ágyában. Saját ágyamba megyek. Szomorú vagyok Anya ágyában." Csak néztünk Tomival és egyszerre prüszköltünk a röhögéstől, hogy hogy lehet ilyet mondani. Persze Réka is nevetett. Kicsit rákapott a túl sokat hallott "Szomorú vagyok, hogy ...." mondatomra. Imádom, ahogy észleltek, tanultok, alkalmaztok!
Akkor is nagyokat kacagunk neked, mikor a saját kis nyelveden szólalsz meg. A leggyakoribb és máig megfejtetlen mondatod a "Beakadt a biskuskála." Ezt úgy közbe szoktad vetni figyelemfelhívásra, telefonon bejelentkezéskor (Mondj valamit a Papinak! Szia Papi, beakadt a biskuskáááálaaaa!") vagy bármikor, ha úgy érzed, mondanod kell. A másik, mikor a Csip-csip csókát énekeljük. Így hangik: "Csip-csip csóka, makalada íde." Olyan gonosz vagyok, hogy többször is elénekeljük, én elhallgatok, te fennhangon folytatod, és közben majd bepisilek, olyan jókat kacagok. Nem lehet kitéríteni belőle.
Még március 18-án történt, hogy reggel kijöttél a szobátokból, és álmos fejjel szóltál, hogy "Anya, polyik a orrom." Kifújod, majd így szólsz: "Takaróm! Hozom a takaróm!" Már megint okosodtál, míg aludtál. Nincs több "kajó" meg "kaló"...kicsit hiányozni fog azért. Az a rituálénk is, ahogy kijöttünk régebben a szobából. Mert már magad jössz ki. Akkor felvettelek, mondtad, hogy ki jöjjön, melyik plüss; kellett a kaló is, a cumi is, ha nem a szádban volt, és akkor mindenestül vittelek ki, te közben kicsit még pihentél a vállamon és meg végtelenül boldog voltam az illatfelhődben.
