Egy héttel ezelőtt Apával arról beszélgettünk, hogy most, hogy a második 2+1 éves örökbefogadási alkalmassági határozatunkat pár napon belül megkapjuk, talán lehetne is hívni a Gólyahír Egyesületet, hogyan is állunk a várakozók sorában.
"Oké, holnap este hívjuk Gabikát."
Másnap reggel 9 előtt megcsörren Apa telefonja, Gabika volt az...
Volna egy kislány Nagykőrösön, egyetemista pár babája. Mikor felhívott ezzel Apa, egyszerre öntött el az adrenalin, az endorfin, a könnyek; a szívem egyszerre kalapált és olvadozott. Soha nem éreztem még ilyet. Biztos, hogy ez az a pillanat, hiszen tegnap kimondtuk, hogy készen állunk, és az Égiek nem bírták kivárni az esti telefonálást, hát intézkedtek. "Persze, menjünk, nézzük, meg." - mondtam remegő hangú lazasággal.
Felemelkedtem az asztalomtól, belibegtem a főnököm szobájába, ünnepélyesen bejelentettem, amit gondolatban már sokszor eljátszottam, de amire soha nem lehet igazán felkészülni, hogy na, most van az, hogy jött a hívás. Megyünk Nagykőrösre, de most akkor mi lesz a helyettesítésemmel, mert nem találtunk még senkit. Csak mosolygott rajtam, látva a réveteg tekintetemet, kinyújtotta a kezét felém, és megnyugtatott, hogy most nem ez a legfontosabb dolog, amivel foglalkoznom kell.
Ebben a zavarodott eufóriában terjesztettem fel írásban egy igazgatónkat a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjére, aminek akkor nagyon örültem, mert ha nincs mi lekösse a figyelmem Gabika újabb jelentkezéséig, biztos megmakkanok.
Gabika nem jelentkezett. Este hívtuk. Azért nem jelentkezett, mert visszalépett az életet adó. Valami ismerősük került a képbe és meggondolták magukat, nem minket választanak.
Ezek után még mindig azt mondom, jobb, ha ilyenkor gondolják meg magukat, mint akkor, amikor már a kezemben tartottam, etettem, pelenkáztam azt a kis jövevényt, akit felém terelgetett a sors.
